2019. március 13. / Jónás Ágnes
„A megtisztulás jelentősége különösen felértékelődik most, hogy számos veszély leselkedik mind a bolygónkra, mind pedig az emberiségre” – vallja Oberfrank Pál Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja, akinek művészeti vezetésével
megújul a Szó – szín – játék című színházi programsorozat 2019-ben a Pesti Vigadóban. A sorozat terveiről, az előadásokról, a jövő évi célokról, valamint a Veszprémi Petőfi Színház és közönsége viszonyáról beszélgettünk.
Milyen vonásokban érhető tetten a Magyar Művészeti Akadémia Szó – szín – játék című színházi programsorozatának megújulása?
O. P.: A 165 nézőt befogadó terem technikailag jól felszerelt kamaraszínpadával kifejezetten alkalmas arra, hogy a vidéki színházak kiváló stúdió- és kamara-előadásait Budapesten is láthassa a közönség. Hiánypótló előadásokra gondolok, melyek izgalmas színfoltjai lehetnek a fővárosi kulturális életnek. Kiemelt figyelmet kívánok továbbá fordítani a kortárs szerzők darabjainak felolvasó-színházi, szcenírozott formában történő bemutatására, s művészeti koncepcióm másik fő pillére a Magyar Művészeti Akadémia különböző tagozatainak integrálása, mellyel célom, hogy a filmesek, az irodalmárok, a képzőművészek és a zeneművészek egyszerre mutatkozhassanak meg.
Öt évvel ezelőtt Ács Margit író kezdeményezésére indult el a Szó – szín – játék. Mennyiben volt más az akkori koncepció és célkitűzés?
O. P.: Akkoriban is az volt a szándék, hogy az érvényes, hiánypótló és fontos produkciók teret kapjanak, most azonban arra is törekszünk, hogy ne csak jelzésszerű, hanem teljes értékű – díszletekkel, kelékekkel, világítástechnikával ellátott – színházi előadásokat láthasson a közönség. Marketingre is áldozok annak érdekében, hogy mindez bevésődjön a köztudatba, ellenkező esetben belterjes üggyé válik. A színházi sorozat eddig térítésmentes volt, most jelképes ezer forint az ára, mert fontos, hogy a kultúrának értéke legyen.
A Pécsi Nemzeti Színház előadásával indult a Sinkovits Imre Kamaraszínpadon a megújulás – január 17-én Tom Ziegler Grace és Gloriáját láthatta a nagyérdemű.
O. P.: Ez egy humorral teli, megható történet hitről, életről és halálról. Egy idős asszony halálközeli napjaiba enged bepillantást, akinek szembe kell néznie az elmúlással, számot kell vetnie az életéről, s el kell döntenie, hogy hagy-e valamit örökül a családja tagjaira. Fantasztikus színészi alakítások tanúi lehetnek a nézők, a főszerepekben Sólyom Katalin és Füsti Molnár Éva láthatók. Ezt követte február 14-én a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Eric-Emmanuel Schmitt Oszkár és Rózsa Mami című előadása (Kubik Annával és Rózsa Lászlóval a szerepekben), mely egy beteg fiatalemberről szól, akinek élete utolsó napjait Rózsa Mami igyekszik megtölteni reménnyel, szeretettel és boldogsággal.
A sort az ön rendezése folytatja: március 20-án az MMA székházában, a Pesti Vigadó Sinkovits Imre Kamaraszínpadán debütál az Isten nem szerencsejátékos – Gyurkovics Tibor emlékezete című felolvasó-színházi előadás Rátóti Zoltán színművész közreműködésével.
O. P.: Hol van a határa az emberi felelősségnek, hol van az a pont a tehetetlenségünkben, amikor már csak az isteni gondviselésre vagy valamiféle transzcendens hatalomra számíthatunk, hol húzódnak az Istenbe vetett hit és a felelősség hárításának határai? – többek között ezeket a kérdéseket feszegeti az előadás. Gyurkovics Tibor egyébként az általam jelenleg igazgatott Veszprémi Petőfi Sándor Színház kultikus figurája, 1988 és 1992 között volt a Veszprémi Petőfi Színház dramaturgja, a teátrumban három művét mutatták be: az 1984/85-ös évadban a Kreutzer-szonátát, egy évaddal később Tordy Géza rendezésében a Fekvőtámasz című darabját, amelyben ő játszotta az Ezredes legendás szerepét, majd 1988/89-ben a Boldogháza című műve került színpadra. Terveim között szerepel, hogy jövőre egyet e darabok közül újra műsorra tűzzünk.
Ha már a Veszprémi Petőfi Színházat említette, mi az idei évaduk központi gondolati magja?
O. P.: Közösségben a közönséggel – e szlogen mentén haladunk. Az évadainkat rendszerint könnyedebb előadásokkal indítjuk és zárjuk, mert szeretnénk, hogy azon hűséges bérletes nézőink, akik idejüket és pénzüket évek óta ránk áldozzák, jó kedvvel kezdhessék a szezont. A két végpont között fajsúlyosabb előadásokat tűzünk műsorra, ilyen a Tartuffe, A nagymama, a Kurázsi mama és gyermekei, valamint a Holt költők társasága.
Hogy látja, más a fővárosi és a vidéki közönség hozzáállása a művészeihez?
O. P.: Úgy érzem, hogy igen. Vidéken az emberek még megadják a módját a színházlátogatásnak: elmennek fodrászhoz, elegánsan felöltöznek. Nemcsak az idősebbek, hanem a fiatalok is. Szeretnek hozzánk jönni, sajátjuknak érzik a színházat, és mi is odafigyelünk rájuk, sokakat név szerint ismerünk, pedig több mint húszezer bérletesünk van, az éves nézőszámunk pedig százezer fölötti. Hiszek abban, hogy szükség van a katarzisra. Ha ez nincs, akkor olyan sivárság keletkezik bennünk, amit nem akarunk megengedni magunknak. A megtisztulás jelentősége különösen felértékelődik most, hogy számos veszély leselkedik mind a bolygónkra, mind pedig az emberiségre. Szeretnénk adni és szeretettel megtölteni a színházat.
megújul a Szó – szín – játék című színházi programsorozat 2019-ben a Pesti Vigadóban. A sorozat terveiről, az előadásokról, a jövő évi célokról, valamint a Veszprémi Petőfi Színház és közönsége viszonyáról beszélgettünk.
Milyen vonásokban érhető tetten a Magyar Művészeti Akadémia Szó – szín – játék című színházi programsorozatának megújulása?
O. P.: A 165 nézőt befogadó terem technikailag jól felszerelt kamaraszínpadával kifejezetten alkalmas arra, hogy a vidéki színházak kiváló stúdió- és kamara-előadásait Budapesten is láthassa a közönség. Hiánypótló előadásokra gondolok, melyek izgalmas színfoltjai lehetnek a fővárosi kulturális életnek. Kiemelt figyelmet kívánok továbbá fordítani a kortárs szerzők darabjainak felolvasó-színházi, szcenírozott formában történő bemutatására, s művészeti koncepcióm másik fő pillére a Magyar Művészeti Akadémia különböző tagozatainak integrálása, mellyel célom, hogy a filmesek, az irodalmárok, a képzőművészek és a zeneművészek egyszerre mutatkozhassanak meg.
Öt évvel ezelőtt Ács Margit író kezdeményezésére indult el a Szó – szín – játék. Mennyiben volt más az akkori koncepció és célkitűzés?
O. P.: Akkoriban is az volt a szándék, hogy az érvényes, hiánypótló és fontos produkciók teret kapjanak, most azonban arra is törekszünk, hogy ne csak jelzésszerű, hanem teljes értékű – díszletekkel, kelékekkel, világítástechnikával ellátott – színházi előadásokat láthasson a közönség. Marketingre is áldozok annak érdekében, hogy mindez bevésődjön a köztudatba, ellenkező esetben belterjes üggyé válik. A színházi sorozat eddig térítésmentes volt, most jelképes ezer forint az ára, mert fontos, hogy a kultúrának értéke legyen.
A Pécsi Nemzeti Színház előadásával indult a Sinkovits Imre Kamaraszínpadon a megújulás – január 17-én Tom Ziegler Grace és Gloriáját láthatta a nagyérdemű.
O. P.: Ez egy humorral teli, megható történet hitről, életről és halálról. Egy idős asszony halálközeli napjaiba enged bepillantást, akinek szembe kell néznie az elmúlással, számot kell vetnie az életéről, s el kell döntenie, hogy hagy-e valamit örökül a családja tagjaira. Fantasztikus színészi alakítások tanúi lehetnek a nézők, a főszerepekben Sólyom Katalin és Füsti Molnár Éva láthatók. Ezt követte február 14-én a debreceni Csokonai Nemzeti Színház Eric-Emmanuel Schmitt Oszkár és Rózsa Mami című előadása (Kubik Annával és Rózsa Lászlóval a szerepekben), mely egy beteg fiatalemberről szól, akinek élete utolsó napjait Rózsa Mami igyekszik megtölteni reménnyel, szeretettel és boldogsággal.
A sort az ön rendezése folytatja: március 20-án az MMA székházában, a Pesti Vigadó Sinkovits Imre Kamaraszínpadán debütál az Isten nem szerencsejátékos – Gyurkovics Tibor emlékezete című felolvasó-színházi előadás Rátóti Zoltán színművész közreműködésével.
O. P.: Hol van a határa az emberi felelősségnek, hol van az a pont a tehetetlenségünkben, amikor már csak az isteni gondviselésre vagy valamiféle transzcendens hatalomra számíthatunk, hol húzódnak az Istenbe vetett hit és a felelősség hárításának határai? – többek között ezeket a kérdéseket feszegeti az előadás. Gyurkovics Tibor egyébként az általam jelenleg igazgatott Veszprémi Petőfi Sándor Színház kultikus figurája, 1988 és 1992 között volt a Veszprémi Petőfi Színház dramaturgja, a teátrumban három művét mutatták be: az 1984/85-ös évadban a Kreutzer-szonátát, egy évaddal később Tordy Géza rendezésében a Fekvőtámasz című darabját, amelyben ő játszotta az Ezredes legendás szerepét, majd 1988/89-ben a Boldogháza című műve került színpadra. Terveim között szerepel, hogy jövőre egyet e darabok közül újra műsorra tűzzünk.
Ha már a Veszprémi Petőfi Színházat említette, mi az idei évaduk központi gondolati magja?
O. P.: Közösségben a közönséggel – e szlogen mentén haladunk. Az évadainkat rendszerint könnyedebb előadásokkal indítjuk és zárjuk, mert szeretnénk, hogy azon hűséges bérletes nézőink, akik idejüket és pénzüket évek óta ránk áldozzák, jó kedvvel kezdhessék a szezont. A két végpont között fajsúlyosabb előadásokat tűzünk műsorra, ilyen a Tartuffe, A nagymama, a Kurázsi mama és gyermekei, valamint a Holt költők társasága.
Hogy látja, más a fővárosi és a vidéki közönség hozzáállása a művészeihez?
O. P.: Úgy érzem, hogy igen. Vidéken az emberek még megadják a módját a színházlátogatásnak: elmennek fodrászhoz, elegánsan felöltöznek. Nemcsak az idősebbek, hanem a fiatalok is. Szeretnek hozzánk jönni, sajátjuknak érzik a színházat, és mi is odafigyelünk rájuk, sokakat név szerint ismerünk, pedig több mint húszezer bérletesünk van, az éves nézőszámunk pedig százezer fölötti. Hiszek abban, hogy szükség van a katarzisra. Ha ez nincs, akkor olyan sivárság keletkezik bennünk, amit nem akarunk megengedni magunknak. A megtisztulás jelentősége különösen felértékelődik most, hogy számos veszély leselkedik mind a bolygónkra, mind pedig az emberiségre. Szeretnénk adni és szeretettel megtölteni a színházat.