Lebegő ívek, szép anyagok – gyönyörű lett a Nemzeti Táncszínház
2019. május 04. / Pavlovics Ágota

A Zoboki Építésziroda igazgatója, vezető építésze, Zoboki Gábor, valamint két vezető tervező mun­ka­tár­sa, Orlovits Balázs és Lente András munkáját dicséri a 19. század végén épült Ganz Művek trafógyárának színházzá való átépítése. Mostantól a Nemzeti Táncszínház otthona a barát-
ságos, izgalmas részletekben bővelkedő épület, ami a tervezők és használók reményei szerint nem csupán színházként, hanem közösségi térként is működni fog, ahová napközben is érdemes lesz benézni. A részletekről Orlovits Balázs vezető építészt kérdeztük.

Zoboki Gábor, Lente András és az ön munkája a Millenárison, február közepén átadott Nemzeti Táncszínház épülete. Hogy képzeljük el egy építész trió közös működését?
O. B.: Minden építészeti munka csapatmunka, esetünkben Zoboki Gá­bor volt a felelős vezető tervező, de az épület minden részletét közösen beszéltük meg. Meggyőződésem, hogy szükség van a közös gondolkodásra, amikor az ember egyedül dolgozik, hajlamos parkoló pályára kerülni. Szeretem a diskurzust, a Táncszínház tervezése során együtt gondolkodtunk Ertl Péterrel, a színház igazgatójával és kollégáival is, ők képviselték a táncszakmai tudást, valamint a kivitelezőkkel, így többfajta tudás összegződött. Sok vonalon indultunk el, számos elhalt a beszélgetések közben, míg mások megerősödtek. Jó, amikor mindenki tud együtt gondolkodni, és a résztvevők tisz­teletben tartják egymás véleményét, végül az hoz döntést, aki arra hivatott.

Mennyire köti meg az építész kezét, ha egy már meglévő épületből kiindulva tervez?
O. B.: Személy szerint én elhivatott vagyok meglevő épületek átalakításában. A tervezés kezdetén meg­vizs­gál­tuk a meglévő épületet, és hamar kiderült, hogy a volt Ganz Művek háromhajós ipari épületéből, amely egy ideig stúdióként működött, szinte kötöttség nélkül hozhatunk létre színházat. Az épület fő­ha­jó­jában kapott helyet a 368 főt befogadó nagyterem, az előcsarnok fölött a 120 fős kisterem, a mellékhajóban a két próbaterem, a kamaraterem, valamint a kiszolgáló helyiségek és az öltözők. A Nemzeti Táncszínház új épületének tervezésekor két célunk volt, szerettük volna kiemelni az ipari műemléképület szépségét, másrészt lendületes tereket kívántunk létrehozni, amelyek szimbolizálják a magyar táncéletet.

Esti kivilágításban láttam először a színházat, és rögtön magával ragadott az a harmónia, amely a mélyen kinyúló előtető, a csupa üveg előcsarnok, az üvegfalakon át látható, látszólag alátámasztás nélküli, lebegő faboltozat és az ücsörgésre biztató lépcsők között van.
O. B.: A színház esti műfaj, így a színházak előcsarnoka is zárt, mi viszont úgy láttuk, hogy a park közelségét ki kell használjuk. A park és a zárt épületek közötti kapcsolat az előcsarnok, egy átmeneti tér, még a park, de már a ház, illetve fordítva. Az épületen kívül induló ferde tető és a padló folytatódik az üvegfalon belül, így nincs éles határ a külső és a belső tér között. Az előcsarnokban elhelyezett kávézóval hiánypótló, értékes szabadidőteret kaptunk, ami egész nap várja az arra járókat. Amikor a park és a tánc közti átmenetet kerestük, úgy gondoltuk, jó egymásra hatása lehet, ha például a hétvégeken itt megtartott mozgásművészeti produkciók tovább indukálják, hogy bejöjjenek az emberek. Ezzel a megoldással szimbiózisba került a kultúra és a parkban lévő aktivitás, amit az amfiteátrumszerű lépcsők is szolgálnak.

A nagyterem különleges színházi hangulatot áraszt. Mi volt a koncepció?
O. B.: Szándékunk szerint a nagyterem egy egység, ahol a néző résztvevője, nem pedig megfigyelője a daraboknak. A színpad és a nézőtér közti határt eltávolítható függönyökkel, valamint a színpad kiemelésének megszüntetésével oldottuk meg. Olyan mobil teret terveztünk, amely a székek eltávolításával könnyen koncertteremmé, egybefüggő előadótérré rendezhető át, ráadásul az előtérrel is egybe lehet nyitni. Vagyis sokkal többet tud, mint egy 19. századi kukucskaszínház.
A színház kisterme kívülről a táncosnők lebbenő szoknyáját, finom kézmozdulatát idézi. Ez volt a céljuk, vagy mindezt csak belelátjuk az elegáns ívekbe?
O. B.: Amikor a kisterem kereste a helyét, és nem tudtuk integrálni a csarnok belső tereibe, úgy döntöttünk, hogy az előcsarnok fölé helyezzük. Oszlopok és letámasztás nélkül kellett elhelyezzük, ami tovább erősíti az épület pavilonszerűségét és különböző részeinek intenzív kapcsolatát. Kialakítása elég nehéz szerkezeti kihívás elé állította a statikus tervezőket, nekik kellett úgy fejleszteni, hogy ez a megoldás lehetséges legyen. Szerencsés, hogy a végeredmény táncos asszociációkat ébreszt.

Feltűnően sok a fa az épületben, ami lágyságot, melegséget kölcsönöz a tereknek. Rögtön tudták, hogy fával fognak dolgozni?
O. B.: Az anyaghasználat sok beszélgetésből álló gondolkodás végére született meg. Célunk az volt, hogy a padló és az előcsarnok fölé nyúló kisterem anyaga azonos legyen. Végül a fa mellett döntöttünk, ami az előcsarnok lépcsőin és a kisterem színátmenetes fával burkolt falain is megjelenik.

Táncos-barát színház született, mert a próbatermekre is különleges hangsúlyt fektettek.
O. B.: Ritka az olyan próbaterem, ahol természetes, szórt fény érkezik felülről. A próbatermeknél megtartottuk az egykori ipari épület felülvilágítóit, amelyeket a nagyteremnél értelemszerűen nem tudtunk megtartani. A táncosok sokkal kellemesebb körülmények között alkothatnak itt, mint a sötét próbatermekben. Az épület két nagyméretű próbaterméből az egyik mobil falakkal tovább osztható. A színpad alatt borovi táncpadló húzódik, ami a szokásosnál nagyobb lengést biztosít, ezáltal kíméli a táncosok ízületeit.

Az épület dinamikus és gyönyörű, nagy örömet szereztek nekünk, táncrajongó nézőknek. Köszönjük szépen. Mi az, ami építész szemmel fontos volt még a felsoroltakon kívül?
O. B.: Egyáltalán nem biztos, hogy a hagyományos kukucskaszínház lesz a táncművészet jövője, a koreográfusok álma. Olyan házat akartunk tervezni, amely a későbbiekben rugalmasan hozzáigazítható lesz a változó elvárásokhoz.