„Inspiráló, hogy pont Kőszegen lehet széleskörűen gondolkodni a művészetről”
2022. augusztus 11. / Nagy Klaudia

A kortárs hazai táncélet meghatározó alakja. 2001 óta saját alkotóműhelyének, a Gergye Krisz­tián Társulatának művészeti vezetője. 2007 és 2008 között a Bárka Színház, 2008 és 2013 között a Nemzeti Színház tagja volt. Az évek során egy csak rá jellemző, sajátos formanyelvet alakított ki,
amelyben remekül ötvözi a kortárs és hagyományos műfajokat más művészeti ágakkal is. Visszatérő vendége a Kőszegi Várszínháznak, amelynek a 40 éves jubileumára rendhagyó „emlék-műsorral” készül augusztus 3-án. Gergye Krisztián Harangozó Gyula- és Imre Zoltán-díjas táncművésszel, koreográfussal, rendezővel legújabb előadásáról beszélgettünk.

Kőszegen nőttél fel, ott fedezted fel, hogy festőművész szeretnél lenni. A képzőművészet folyamatosan visszaköszön az előadásaidban, elkezdtél festeni is. Milyen érzés Kőszegen alkotni, visszatérni a gyö­kereidhez?
G. K.: Perenyei Edit néninek köszönhettem, hogy felismertem a ké­pes­sé­geimet a rajz és vizuális művészetek terén, majd eléggé elka­nya­ro­dott az életem, úgyhogy felnőttkoromban Budapesten kezdtem igazán komolyabban foglalkozni a képzőművészettel. 2007 óta – egy év kivételével – minden nyáron visszatérek Kőszegre, a Várszínház igazgatójának, Pócza Zoltánnak, valamint két vezetőtársának, Ge­len­csér Ildikónak és Bakos Zoltánnak köszönhetően a kortárs mű­vé­sze­tet, a kortárs táncot otthon is meg tudom mutatni. Maradéktalan sza­bad­sá­got adnak az alkotásban, bármilyen kísérletezésre lehetőséget kapok. A művészeten keresztül a szülővárosomban is meg tudtam találni a gyökereimet, ami fontos eleme az életemnek, nekik köszönhetem, hogy képzőművészként is megmutatkozhattam. Tavalyelőtt tartottam első kiállításomat Kőszegen Levitációk címmel, felemelő élmény volt, hogy a Lovagterem Galériájának falán láthattam a saját munkáimat.

Az idei projekt egészen különleges módon mutatja meg a viszonyunkat az emlékekhez, az idő múlásához.
G. K.: 40 év fotódokumentumai alapján 40 kisméretű akvarellt készítek, amelyeket szabadtéren kiállítunk a Vár ágyúpadján, ahol ki lesznek téve az időjárás viszontagságainak. Ez egy képzőművészeti kísérlet, felveti a kérdést, mikor számít késznek egy festmény, az elmosódástól vagy az időjárástól jobb lesz-e, de közben reflexió arra is, milyen emlékeket őrzünk, milyen emlékképek égtek be a retinánkba, hogyan változnak, hogyan homályosodnak. Ez egy folytonos viszonylagosság, nagyon szép párhuzamban van a színházi műfajjal is, ami a pillanat művészete. Izgalmas kérdés, milyen gondolatot, gesztust, képet őriz az ember egy-egy előadásról. Azt gondoltam, ez a gesztusértékű projekt szépen szimbolizálja a Várszínház elmúlt 40 évét. Nagyon inspiráló, hogy pont Kőszegen lehet széleskörűen gondolkodni a művészetről egy jubileum keretében, boldog vagyok, hogy ennyire nyitottak és befogadóak a kőszegiek, és bevállalnak egy ilyen projektet. Fantasztikus az a közösség, akik eljönnek az előadásaimra, időjárástól függetlenül néznek, és együtt lélegeznek velem.

Nem fog fájni a szíved, hogy ki kell tenned a saját alkotásaid az időjárás viszontagságainak?
G. K.: Amikor elkezdtem, pár jobban sikerült képnél úgy éreztem, nem szívesen raknám ki őket, de elmúlt ez az érzés, mert maga a gesztus fontosabb: az ember időt áldoz az emlékezésre, egy kép megal­ko­tására, végül elengedi. Közben hiszek abban, hogy az időjárástól, a rongálódástól, az erodálódástól plusz tartalmat kapnak a képet. El tudom képzelni, hogy sokkal jobbak lesznek, mint amit odapingáltam az elején.

Az előadás során végigkövethetjük, hogyan változtak meg a képek az eltelt idő alatt?
G. K.: Dokumentálni fogjuk az erodálódási folyamatot, és ezekből a visszafotózásokból nyomon lehet követni, egy kép hogyan rongálódik, sérül. Ebből fogok készíteni egy videóinstallációt, egy kisfilmet, hogy a képek miként módosultak a 40 nap alatt, az előadás hátterében ez a kisfilm lesz majd látható. A 40 fotó különböző stációja fogja adni a táncelőadás szerkezetét.
Hogyan alakul ki egy produkció koreográfiája?
G. K.: Sok időt töltök a képpel, egy-egy kép háttértörténete is érdekel, néha meg pusztán a geometriája vagy a szerkezete azonnal beindít valamit. A helyzetek, jelenetek szinte maguktól megszületnek. Agy­mun­kát is igényel, miközben nagyon ösztönös is. Végeredményben olyan, mintha nem is én irányítanám, úgy tudnám megfogalmazni, hogy vannak bizonyos képek az ember fejében, a képek egy idő után elkezdenek mozogni, kialakul a szerkezete, rakosgatom ide-oda, honnan hova akarok eljutni, és egyszer csak összeáll egy viszonylag kerek egész. Ha összejön ez a magánmitológiai univerzum, abban nagyon szabadon lehet létezni, de megvannak a saját törvényszerűségei, amiket fel kell fedezni. Folyamatosan nyitottnak kell lenni.

Mi az, amit a legizgalmasabbnak találsz, amiről elsődlegesen szeretnél beszélni a tánc és a kép­ző­mű­vészet nyelvén?
G. K.: Általában az emberről szeretek beszélni, az embernek a világba és a létbe vetettsége érdekel. Milyen közegben létezünk, milyen viszonyaink vannak a világhoz, a természethez, az épített környezethez, egymáshoz. Azért jó a képzőművészeti analógia, mert ezek az előadások inkább megelevenedő festmények, a festményben sem feltétlenül a történetet keresed vagy kéred számon, egy táncelőadásnál a befogadás szintén teljesen érzelmi alapú.

Az utóbbi időszakban elég sok szólóprodukciót készítettél Kőszegen. Mi jellemzi a jubileumi előadást?
G. K.: Most szeretnék nyitni azok felé is, akikkel már dolgoztunk Kőszegen, és akiknek van kötődésük a városhoz. Színészeket, táncosokat, zenészeket hívok meg, egy ünnepélyes hangulatot, együttlélegzést tervezek, ami tekinthető előadásnak, performance-nak, gesztusnak, jelenlétnek. Átszűröm magamon a jubileumot, hogy egy ilyen csodálatos kisvárosban egyáltalán létezhet színház, ráadásul nem is aká­rmilyen.