2010. június 23. / Szepesi Krisztina
Frenák Pál társulata 2009-ben lett tízéves, a koreográfus munkásságáról könyv jelent meg, InTimE című koreográfiáját pedig hat hónapon át az interneten közvetíti a francia ARTE TV. Ezzel a magyar táncéletet is népszerűsítik, Frenák mégis azt tapasztalja, csak itthon nem tartják magyarnak.
A Seven című legújabb koreográfiádról mondtad, hogy leginkább a hontalanságról szól, és bár a többi előadásodban is vannak erre utalások, tényleg ez az első, amiben ennyire konkrétan középpontba kerül a téma.
F. P.: Valóban ez az első darabom, amelyben konkrétabban fogalmazok meg egy témát, hiszen előtte inkább improvizatív, az életből, kapcsolatrendszerekből merített, absztraktabb világot akartam létrehozni. És ha nem is nyilvánvaló politikai megnyilvánulás ez, azért van egy szociálpolitikai reflexió benne az emigrációról és a rasszizmusról. Tulajdonképpen a saját életemből is merítek, hiszen magam is emigráltam a hallók világába, hiszen a szüleim révén a jelnyelv volt az anyanyelvem. Erről persze már sokszor volt szó, de arról kevésbé, hogy a siketek és nagyothallók a maguk zártságában ugyan, de mégiscsak kisebbségben élnek, a társadalom nagyobb nyitottsága segítségével azonban ők is könnyebben tudnának integrálódni. Esetemben pedig valós emigrációról is beszélhetünk, hiszen korábban elhagytam Magyarországot. Vagyis valahol nagyon személyes az előadás, de túl tudtam lépni a saját tapasztalataimon, hiszen eszembe jutott a kubai menekültek kérdése is, ami a szcenográfiát inspirálta. Mégis bármennyire konkrétnak gondolod, azért az előadás absztrakt formában, asszociatív módon kommunikál.
Talán ez a legszemélyesebb előadásod, hiszen az, hogy hol vagy otthon, nálad örök kérdés marad.
F. P.: Húsz éve az egész világon képviselem a magyar táncéletet a munkámmal. Ám mikor hazajövök, a saját országomban mintha nem ismernének el igazán. Pedig a magyar kulturális fejlődés szempontjából nagyon fontos lenne az európai átjárhatóság. Hogy egy darab látható legyen Budapesten, Berlinben és Prágában is. Ennek pedig feltétele, hogy aktuális, fontos problémákkal foglalkozzon. Sajnos a jelenlegi formarendszer belekényszeríti a művészeket a termelésbe, ahelyett, hogy időt hagynának nekünk például a nemzetközi kapcsolatok építésére.
Négy éve pont amiatt vonták meg a támogatásod felét, mert egy évig nem alkottál újat.
F. P.: Hiába mondtam, hogy bár abban az évben igaz, hogy „csak” egy szóló darabot alkottam, de közben számos közép-európai országban léptünk fel abban az időszakban, amikor a kultúrpolitika nagyon fontosak tartotta a nemzetközi kapcsolatok erősítését. Mégis, amikor hazaértünk a turnéról, gyakorlatilag nem volt hová mennünk, miközben egészen addig Magyarországot képviseltük Európában, sőt, Tokióban is voltunk, ahol pont akkoriban kezdték szervezni a Magyar Kulturális Évet. Úgy gondolom, hogy a táncéletnek átfogó képviseletet kellene létrehoznia ahelyett, hogy egymást szidják a társulatok, amikor nekik épp kevesebb pénz jut és a másiknak több. Nem jó, hogy nem a minőség, hanem a mennyiség determinálja a működést. Nem újabb és újabb társulatok kellenek, hanem hogy a fiatal, tehetséges alkotókat befogadják a létező struktúrák, és bizonyítási lehetőséget kapjanak. Hiszen egy társulat alkotói munkájához nem elég a tartalom, kell még egy egyéni stíluson alapuló kifejezési eszközrendszer és minőségi táncosok, akiket csapattá kell formálni, európai gondolkodásra nevelni. Manapság egy fellépés előtt néhány órával esnek be művészek az éppen csak beépített színpadra, ami a minőség rovására megy. Emiatt én sem vagyok mindig megelégedve az előadásaimmal. Az utóbbi időben egyébként nagyon sok kortárs produkciót néztem meg, s bár nem vagyok abban a helyzetben, hogy minősítsek, azt látom, hogy nagyon kevés az olyan előadás, ahol asszociatív gondolkodási kapcsolatrendszert akarnak kiépíteni, ami azért veszélyes, mert így a produkciók nem tudnak kilépni a nemzetközi piacra.
Érdekes, hogy ha előveszel egy előadást, ami mondjuk a 2001-es bemutatóján aktuális volt, képes ma is az lenni.
F. P.: Talán pont ez az átjárhatóság teszi. Sőt, némelyik darab mostanra ért be. Amikor a Tricks and Trackset bemutattam, egy akkori francia színházigazgató például azt mondta, a korom előtt járok. Tervezem is a darab felújítását, ami iránt már most három francia színház érdeklődik, és a Trafó közönsége is rácsodálkozhatna akár, hogy ez a tízéves darab aktuálisabb, mint a mostaniak. Februárban a Centre National de la Danse-ban léptünk fel az InTimE című előadásunkkal, melyet az ARTE TV felvett és közzétett a weboldalán, amit hat hónapon keresztül lehet megnézni. Ezzel is a magyar kortárs táncéletet képviseljük egész Európa számára.
Negatívabb lett a gondolkodásod és az előadásaidból is olybá tűnik, egyre kevesebb humorod van az élethez.
F. P.: Nem negatív vagyok, hanem realista. Az új darabomban is megjelennek komoly szociális és kulturális problémák, azonban ezeket megpróbálom humorral is feloldani.
Milyen fázisban van az előadás?
F. P.: Egy éve gondolkodom rajta és mostanában alakult ki a darab térbeli elhelyezkedése. A tematika pedig a korosztályok közötti viszonyokat vizsgálja majd, olyan idősebb táncosokkal, mint Uhrik Dóra, Lőrincz Kati, Lovas Pál vagy én, és ez egészül ki a fiatal korosztállyal. Az öregedés számomra inkább átalakulás, ami gyönyörű is lehet. Az előadásban a 20-as évektől kezdve megidézek különböző korszakokat, jelezve, honnan hová tartunk. Pécsett december elején lesz a bemutató, és a Trafóban is fogjuk játszani, de visszük az előadást Franciaországba is.
A Seven című legújabb koreográfiádról mondtad, hogy leginkább a hontalanságról szól, és bár a többi előadásodban is vannak erre utalások, tényleg ez az első, amiben ennyire konkrétan középpontba kerül a téma.
F. P.: Valóban ez az első darabom, amelyben konkrétabban fogalmazok meg egy témát, hiszen előtte inkább improvizatív, az életből, kapcsolatrendszerekből merített, absztraktabb világot akartam létrehozni. És ha nem is nyilvánvaló politikai megnyilvánulás ez, azért van egy szociálpolitikai reflexió benne az emigrációról és a rasszizmusról. Tulajdonképpen a saját életemből is merítek, hiszen magam is emigráltam a hallók világába, hiszen a szüleim révén a jelnyelv volt az anyanyelvem. Erről persze már sokszor volt szó, de arról kevésbé, hogy a siketek és nagyothallók a maguk zártságában ugyan, de mégiscsak kisebbségben élnek, a társadalom nagyobb nyitottsága segítségével azonban ők is könnyebben tudnának integrálódni. Esetemben pedig valós emigrációról is beszélhetünk, hiszen korábban elhagytam Magyarországot. Vagyis valahol nagyon személyes az előadás, de túl tudtam lépni a saját tapasztalataimon, hiszen eszembe jutott a kubai menekültek kérdése is, ami a szcenográfiát inspirálta. Mégis bármennyire konkrétnak gondolod, azért az előadás absztrakt formában, asszociatív módon kommunikál.
Talán ez a legszemélyesebb előadásod, hiszen az, hogy hol vagy otthon, nálad örök kérdés marad.
F. P.: Húsz éve az egész világon képviselem a magyar táncéletet a munkámmal. Ám mikor hazajövök, a saját országomban mintha nem ismernének el igazán. Pedig a magyar kulturális fejlődés szempontjából nagyon fontos lenne az európai átjárhatóság. Hogy egy darab látható legyen Budapesten, Berlinben és Prágában is. Ennek pedig feltétele, hogy aktuális, fontos problémákkal foglalkozzon. Sajnos a jelenlegi formarendszer belekényszeríti a művészeket a termelésbe, ahelyett, hogy időt hagynának nekünk például a nemzetközi kapcsolatok építésére.
Négy éve pont amiatt vonták meg a támogatásod felét, mert egy évig nem alkottál újat.
F. P.: Hiába mondtam, hogy bár abban az évben igaz, hogy „csak” egy szóló darabot alkottam, de közben számos közép-európai országban léptünk fel abban az időszakban, amikor a kultúrpolitika nagyon fontosak tartotta a nemzetközi kapcsolatok erősítését. Mégis, amikor hazaértünk a turnéról, gyakorlatilag nem volt hová mennünk, miközben egészen addig Magyarországot képviseltük Európában, sőt, Tokióban is voltunk, ahol pont akkoriban kezdték szervezni a Magyar Kulturális Évet. Úgy gondolom, hogy a táncéletnek átfogó képviseletet kellene létrehoznia ahelyett, hogy egymást szidják a társulatok, amikor nekik épp kevesebb pénz jut és a másiknak több. Nem jó, hogy nem a minőség, hanem a mennyiség determinálja a működést. Nem újabb és újabb társulatok kellenek, hanem hogy a fiatal, tehetséges alkotókat befogadják a létező struktúrák, és bizonyítási lehetőséget kapjanak. Hiszen egy társulat alkotói munkájához nem elég a tartalom, kell még egy egyéni stíluson alapuló kifejezési eszközrendszer és minőségi táncosok, akiket csapattá kell formálni, európai gondolkodásra nevelni. Manapság egy fellépés előtt néhány órával esnek be művészek az éppen csak beépített színpadra, ami a minőség rovására megy. Emiatt én sem vagyok mindig megelégedve az előadásaimmal. Az utóbbi időben egyébként nagyon sok kortárs produkciót néztem meg, s bár nem vagyok abban a helyzetben, hogy minősítsek, azt látom, hogy nagyon kevés az olyan előadás, ahol asszociatív gondolkodási kapcsolatrendszert akarnak kiépíteni, ami azért veszélyes, mert így a produkciók nem tudnak kilépni a nemzetközi piacra.
Érdekes, hogy ha előveszel egy előadást, ami mondjuk a 2001-es bemutatóján aktuális volt, képes ma is az lenni.
F. P.: Talán pont ez az átjárhatóság teszi. Sőt, némelyik darab mostanra ért be. Amikor a Tricks and Trackset bemutattam, egy akkori francia színházigazgató például azt mondta, a korom előtt járok. Tervezem is a darab felújítását, ami iránt már most három francia színház érdeklődik, és a Trafó közönsége is rácsodálkozhatna akár, hogy ez a tízéves darab aktuálisabb, mint a mostaniak. Februárban a Centre National de la Danse-ban léptünk fel az InTimE című előadásunkkal, melyet az ARTE TV felvett és közzétett a weboldalán, amit hat hónapon keresztül lehet megnézni. Ezzel is a magyar kortárs táncéletet képviseljük egész Európa számára.
Negatívabb lett a gondolkodásod és az előadásaidból is olybá tűnik, egyre kevesebb humorod van az élethez.
F. P.: Nem negatív vagyok, hanem realista. Az új darabomban is megjelennek komoly szociális és kulturális problémák, azonban ezeket megpróbálom humorral is feloldani.
Milyen fázisban van az előadás?
F. P.: Egy éve gondolkodom rajta és mostanában alakult ki a darab térbeli elhelyezkedése. A tematika pedig a korosztályok közötti viszonyokat vizsgálja majd, olyan idősebb táncosokkal, mint Uhrik Dóra, Lőrincz Kati, Lovas Pál vagy én, és ez egészül ki a fiatal korosztállyal. Az öregedés számomra inkább átalakulás, ami gyönyörű is lehet. Az előadásban a 20-as évektől kezdve megidézek különböző korszakokat, jelezve, honnan hová tartunk. Pécsett december elején lesz a bemutató, és a Trafóban is fogjuk játszani, de visszük az előadást Franciaországba is.