2011. Április 07. / Szepesi Krisztina
Adorjáni Bálint 2008-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a Zsámbéki–Zsótér-osztályban, azóta pedig egyre több és izgalmasabb szerepet kap a Radnóti Színházban. Mostanra hivatásának érzi a színészetet, pedig nem vágyott mindig erre az életre.
Már akkor színpadon voltál Pécsett, amikor közgazdaságtant tanultál, és még akkor is tanultál jogot, amikor már a színművészetire jártál. Nem hitted el, hogy színészként sikeres lehetsz?
A. B.: Messzebbről indult az utam. Van egy nagyon jó barátom, akinek a szülei közgazdászok, és mindig nagy családot szerettem volna, sok gyerekkel. Jól tanultam a gimnáziumban, adott volt a lehetőség, közgázra jelentkeztem. Jártam szavalóversenyekre, de nem volt erős bennem az elhatározás, hogy színész legyek. Más dolgok foglalkoztattak akkor. Erdélyből költöztünk át, amikor 9 éves voltam. A szüleim otthagytak mindent, a karrierjüket, az egzisztenciájukat, hogy a gyerekeik magyarul tanulhassanak. Láttam, mi mindennel kell nekik megküzdeniük, amikor 40 évesen teljesen a nulláról kezdtek újra mindent. És ha ők miattunk hátrahagytak mindent, és nekem lehetőségem volt tanulni, akkor el akartam végezni egy egyetemet a magam és az ő kedvükért is. Apám szobrász, anyám építészmérnök. Végigélték ők is, hogy mennyire nem biztos egy művész élete, és sokszor a tehetségen túl a szerencsén, a lehetőségeken múlik a siker. A bátyám orvos lett. Aztán miközben tanultam, elkezdtem játszani az egyetemi színpadon, és rájöttem, inkább a színészethez húz a szívem.
Iyenkor mások általában otthagynak csapot-papot, és rohannak a színművészetire.
A. B.: Szeretem befejezni a dolgokat. Szeretek eljutni valahová, lezárni azt, amit elkezdtem, és csak utána fogni újba.
Többször felvételiztél a színművészetire, mielőtt felvettek.
A. B.: A Jordán–Lukáts-osztályban másodrostás voltam, a következő évben meg csak úgy elmentem, de nem vettem komolyan. Harmadszorra sikerült. Hiszek benne, hogy abba az osztályba kellett kerülnöm.
Úgy kerültél be az egyetemre, hogy már túl voltál egy diplomán, belekezdtél egy jogi képzésbe, és idősebb is voltál az osztály zöménél.
A. B.: Annyira izgalmas volt a harmadrosta, rengeteg impulzus ért. Aztán az eredményhirdetést követően azt mondta Zsámbéki Gábor, hogy nagyon furcsa összetétele lesz az osztálynak, hiszen voltak 18 évesek és olyanok is, akik akkor töltötték be a 24.-et. Azt hiszem, a türelemről beszélt. Egy teljesen új minőség kezdődött el az életemben. Már a diplomaosztómra se mentem el Pécsre. Valamikor az első évben feküdtem a koleszszobámban, néztem a plafont, és azon gondolkodtam, hogy azok, akikkel együtt jártam a közgázra, most elkezdik az életüket, én meg itt vagyok egy újabb koleszben, és nem tudom, mi lesz. Aztán ezt nagyon gyorsan le tudtam zárni, és elkezdtem foglalkozni azzal a rengeteg új dologgal, ami elém tárult.
A színművészetin találkoztál először a tánc- és az énekoktatással. Változtál azzal, hogy átléptél egy másik világba?
A. B.: Természetesen igen, az életben vannak szakaszok, amikből az ember megtanul bizonyos dolgokat. Nem lettem más ember, inkább kiteljesedett az életem. Apámmal sok időt töltöttem gyerekkoromban a műteremben, és vágytam megint erre a mester-tanítvány viszonyra. A színművészetin ezt megtaláltam. Leginkább Bagó Gizella tanárnővel, aki a hangképző tanárom. Ő teljes mértékben ismer, és ha bármikor bemegyek hozzá, azonnal tudja, milyen állapotban vagyok.
Ezek szerint a színművészeti előtt hiányérzeted volt.
A. B.: Volt hiányérzetem. Ezért döntöttem a változtatás mellett. Ettől függetlenül megvannak a közgázról is a barátaim, csak más-mást csinálunk. Az ember alaptörekvései mindig ugyanazok, hiszen mindenki boldog akar lenni, csak van, aki reggel nyolctól délután ötig dolgozik, és van, aki tíztől kettőig, aztán este héttől éjjel háromig. Nem bánom, hogy elvégeztem egy másik egyetemet, mert így rálátást kaptam az életre más szemszögből is. Úgy látszik, érnem kellett még, hogy eldöntsem, mivel akarok foglalkozni.
Volt elképzelésed, milyenfajta színházat szeretnél csinálni?
A. B.: Amikor végeztem, voltak elképzeléseim, álmaim, és a Radnóti nekem egy ilyen hely volt. De nincs szigorú elképzelésem arról, milyen színházat szeretnék csinálni. Jó, ha bele lehet szagolni többféle dologba. A Radnótiban pedig most egyre jobb feladatokat kapok, egyre többet játszom. Olyan furcsa, hogy négy évig jársz az egyetemre, és nem találkozol közönséggel, aztán elmész gyakorlatra egy színházba, és ott ülnek az emberek a nézőtéren.
A Radnóti intim, családias színház.
A. B.: Természetességre törekszem játék közben, és arra, hogy minden pillanat, amit a színpadon töltök, valós, igaz legyen. A Radnótiban a nézők közelsége igazi kihívást jelent.
A társulat a múlt évadban a legjobb színésznek választott.
A. B.: Remek visszajelzés volt. Jó kapcsolatban vagyok a kollégáimmal, és jó érzés, hogy szakmailag is elismernek.
Gyerekdarabtól század eleji komédián át egészen a kortárs abszurdig sokfélét játszol.
A. B.: Nagyon jók és sokfélék a feladatok. A Bárány Boldizsárban például három különböző szerepet játszom, az első gyerekdarabom, s nagyon fontos számomra, csakúgy, mint a többi munkám. Jelentős lépés a pályámon a Naftalin című Heltai-arab, amelyben először játszom bonvivánt. Jelenleg Rába Roland rendezésében próbálok, Lorca egyik legizgalmasabb darabjában a Yermában, ami igazi kihívás. A radnótis munkák mellett tavaly csináltuk a Sirályban A színek háborúját Takátsy Péterrel, és most megint együtt dolgozunk Para-frázis című új darabján, aminek április 1-jén lesz a bemutatója, szintén a Sirályban. Közben nyaranta az egyetemi színpad kapcsán visszahívnak Pécsre is a Nyári Játékokra.
Igényled ezt a változatosságot?
A. B.: Lényeges, hogy ne csak egyfélét csináljak, és legyen valami szabadságom. Abból, amit megtapasztaltam A színek háborújában, sokat tanultam. Ott a nézőkkel nagyon szoros kapcsolatot kellett kialakítani a darab szerkezete miatt. Ráadásul egy ilyen abszurdot rendkívüli koncentráltsággal és óriási belső derűvel kell játszani.
Másképp dolgozol attól, hogy te már egy másik utat is elkezdtél járni?
A. B.: Nem hiszem. Szeretem érteni, hogy miről szól a színdarab és a szerep, amit játszom, és csak azután kezdek ösztönösen belemenni a helyzetekbe. Van, amikor nagyon eltalál a szerep, de van, amikor tanácstalan vagyok, és rá kell jönni, hogyan tudom megcsinálni. A színművészetin belekóstoltunk a dramaturgiába is, és némi rendezői tudást is el tudtunk sajátítani Zsámbékitól és Zsótértól. Szóval nem hinném, hogy másképp csinálnék bármit, mint a többiek. Figyelek arra, hogy ne legyek túlzottan tudatos, mert az már nem jó. Szeretek próbálni. Nem feltétlenül tudom elsőre a jó megoldást, szeretek rosszat is csinálni, hülyéskedni. Ha tragédiát játszom, ugyanúgy meg kell találni a szerep esetlenségét, humorát. Nem lehet mindent egy az egyben játszani, mert az unalmas.
A közgáz és a jog után most megálltál a színészetnél?
A. B.: Ha az embernek van egy szakmája, és megmarad benne a kíváncsiság, s fejlődni akar, akkor a munkája hivatássá válik. Én most a színészetet annak tartom. Mindig magamhoz kell mérnem magamat, hogy a következő este vagy a következő szerepben még jobb lehessek. Nem gondolom, hogy készen vagyok, és ott állok valamilyen út végén. Az nagyon jó, hogy minden este azt mondhatom, megyek játszani, és nem azt, hogy megyek dolgozni. Ez valamiféle gyermeki lét.
Meddig tudod fenntartani a kíváncsiságod?
A. B.: Szellemileg rendben kell lennem magammal. Befogadónak és nyitottnak kell maradnom. Az a tapasztalatom, hogy a színházi munka képes esetenként bezárni az embert, mert egy másik valóságot teremt, holott idekint élünk. Mindkét oldalon jelen kell lenni. Tudatosan nem hagyom magam bezárni. Kell néha messzebb menni és ránézni a dolgokra kívülről. A szerepekben az az izgalmas, hogy amit az ember nem akar vagy nem tud megélni a civil életében, azt megélheti a színpadon. Lehetek olyan, amilyen a valóságban sosem lennék. Az életben és a színpadon egyaránt tapasztalatokat, benyomásokat gyűjthetek, amiket a szerepeimen keresztül megoszthatok másokkal. Ennek az izgalomnak kell megmaradnia.
Már akkor színpadon voltál Pécsett, amikor közgazdaságtant tanultál, és még akkor is tanultál jogot, amikor már a színművészetire jártál. Nem hitted el, hogy színészként sikeres lehetsz?
A. B.: Messzebbről indult az utam. Van egy nagyon jó barátom, akinek a szülei közgazdászok, és mindig nagy családot szerettem volna, sok gyerekkel. Jól tanultam a gimnáziumban, adott volt a lehetőség, közgázra jelentkeztem. Jártam szavalóversenyekre, de nem volt erős bennem az elhatározás, hogy színész legyek. Más dolgok foglalkoztattak akkor. Erdélyből költöztünk át, amikor 9 éves voltam. A szüleim otthagytak mindent, a karrierjüket, az egzisztenciájukat, hogy a gyerekeik magyarul tanulhassanak. Láttam, mi mindennel kell nekik megküzdeniük, amikor 40 évesen teljesen a nulláról kezdtek újra mindent. És ha ők miattunk hátrahagytak mindent, és nekem lehetőségem volt tanulni, akkor el akartam végezni egy egyetemet a magam és az ő kedvükért is. Apám szobrász, anyám építészmérnök. Végigélték ők is, hogy mennyire nem biztos egy művész élete, és sokszor a tehetségen túl a szerencsén, a lehetőségeken múlik a siker. A bátyám orvos lett. Aztán miközben tanultam, elkezdtem játszani az egyetemi színpadon, és rájöttem, inkább a színészethez húz a szívem.
Iyenkor mások általában otthagynak csapot-papot, és rohannak a színművészetire.
A. B.: Szeretem befejezni a dolgokat. Szeretek eljutni valahová, lezárni azt, amit elkezdtem, és csak utána fogni újba.
Többször felvételiztél a színművészetire, mielőtt felvettek.
A. B.: A Jordán–Lukáts-osztályban másodrostás voltam, a következő évben meg csak úgy elmentem, de nem vettem komolyan. Harmadszorra sikerült. Hiszek benne, hogy abba az osztályba kellett kerülnöm.
Úgy kerültél be az egyetemre, hogy már túl voltál egy diplomán, belekezdtél egy jogi képzésbe, és idősebb is voltál az osztály zöménél.
A. B.: Annyira izgalmas volt a harmadrosta, rengeteg impulzus ért. Aztán az eredményhirdetést követően azt mondta Zsámbéki Gábor, hogy nagyon furcsa összetétele lesz az osztálynak, hiszen voltak 18 évesek és olyanok is, akik akkor töltötték be a 24.-et. Azt hiszem, a türelemről beszélt. Egy teljesen új minőség kezdődött el az életemben. Már a diplomaosztómra se mentem el Pécsre. Valamikor az első évben feküdtem a koleszszobámban, néztem a plafont, és azon gondolkodtam, hogy azok, akikkel együtt jártam a közgázra, most elkezdik az életüket, én meg itt vagyok egy újabb koleszben, és nem tudom, mi lesz. Aztán ezt nagyon gyorsan le tudtam zárni, és elkezdtem foglalkozni azzal a rengeteg új dologgal, ami elém tárult.
A színművészetin találkoztál először a tánc- és az énekoktatással. Változtál azzal, hogy átléptél egy másik világba?
A. B.: Természetesen igen, az életben vannak szakaszok, amikből az ember megtanul bizonyos dolgokat. Nem lettem más ember, inkább kiteljesedett az életem. Apámmal sok időt töltöttem gyerekkoromban a műteremben, és vágytam megint erre a mester-tanítvány viszonyra. A színművészetin ezt megtaláltam. Leginkább Bagó Gizella tanárnővel, aki a hangképző tanárom. Ő teljes mértékben ismer, és ha bármikor bemegyek hozzá, azonnal tudja, milyen állapotban vagyok.
Ezek szerint a színművészeti előtt hiányérzeted volt.
A. B.: Volt hiányérzetem. Ezért döntöttem a változtatás mellett. Ettől függetlenül megvannak a közgázról is a barátaim, csak más-mást csinálunk. Az ember alaptörekvései mindig ugyanazok, hiszen mindenki boldog akar lenni, csak van, aki reggel nyolctól délután ötig dolgozik, és van, aki tíztől kettőig, aztán este héttől éjjel háromig. Nem bánom, hogy elvégeztem egy másik egyetemet, mert így rálátást kaptam az életre más szemszögből is. Úgy látszik, érnem kellett még, hogy eldöntsem, mivel akarok foglalkozni.
Volt elképzelésed, milyenfajta színházat szeretnél csinálni?
A. B.: Amikor végeztem, voltak elképzeléseim, álmaim, és a Radnóti nekem egy ilyen hely volt. De nincs szigorú elképzelésem arról, milyen színházat szeretnék csinálni. Jó, ha bele lehet szagolni többféle dologba. A Radnótiban pedig most egyre jobb feladatokat kapok, egyre többet játszom. Olyan furcsa, hogy négy évig jársz az egyetemre, és nem találkozol közönséggel, aztán elmész gyakorlatra egy színházba, és ott ülnek az emberek a nézőtéren.
A Radnóti intim, családias színház.
A. B.: Természetességre törekszem játék közben, és arra, hogy minden pillanat, amit a színpadon töltök, valós, igaz legyen. A Radnótiban a nézők közelsége igazi kihívást jelent.
A társulat a múlt évadban a legjobb színésznek választott.
A. B.: Remek visszajelzés volt. Jó kapcsolatban vagyok a kollégáimmal, és jó érzés, hogy szakmailag is elismernek.
Gyerekdarabtól század eleji komédián át egészen a kortárs abszurdig sokfélét játszol.
A. B.: Nagyon jók és sokfélék a feladatok. A Bárány Boldizsárban például három különböző szerepet játszom, az első gyerekdarabom, s nagyon fontos számomra, csakúgy, mint a többi munkám. Jelentős lépés a pályámon a Naftalin című Heltai-arab, amelyben először játszom bonvivánt. Jelenleg Rába Roland rendezésében próbálok, Lorca egyik legizgalmasabb darabjában a Yermában, ami igazi kihívás. A radnótis munkák mellett tavaly csináltuk a Sirályban A színek háborúját Takátsy Péterrel, és most megint együtt dolgozunk Para-frázis című új darabján, aminek április 1-jén lesz a bemutatója, szintén a Sirályban. Közben nyaranta az egyetemi színpad kapcsán visszahívnak Pécsre is a Nyári Játékokra.
Igényled ezt a változatosságot?
A. B.: Lényeges, hogy ne csak egyfélét csináljak, és legyen valami szabadságom. Abból, amit megtapasztaltam A színek háborújában, sokat tanultam. Ott a nézőkkel nagyon szoros kapcsolatot kellett kialakítani a darab szerkezete miatt. Ráadásul egy ilyen abszurdot rendkívüli koncentráltsággal és óriási belső derűvel kell játszani.
Másképp dolgozol attól, hogy te már egy másik utat is elkezdtél járni?
A. B.: Nem hiszem. Szeretem érteni, hogy miről szól a színdarab és a szerep, amit játszom, és csak azután kezdek ösztönösen belemenni a helyzetekbe. Van, amikor nagyon eltalál a szerep, de van, amikor tanácstalan vagyok, és rá kell jönni, hogyan tudom megcsinálni. A színművészetin belekóstoltunk a dramaturgiába is, és némi rendezői tudást is el tudtunk sajátítani Zsámbékitól és Zsótértól. Szóval nem hinném, hogy másképp csinálnék bármit, mint a többiek. Figyelek arra, hogy ne legyek túlzottan tudatos, mert az már nem jó. Szeretek próbálni. Nem feltétlenül tudom elsőre a jó megoldást, szeretek rosszat is csinálni, hülyéskedni. Ha tragédiát játszom, ugyanúgy meg kell találni a szerep esetlenségét, humorát. Nem lehet mindent egy az egyben játszani, mert az unalmas.
A közgáz és a jog után most megálltál a színészetnél?
A. B.: Ha az embernek van egy szakmája, és megmarad benne a kíváncsiság, s fejlődni akar, akkor a munkája hivatássá válik. Én most a színészetet annak tartom. Mindig magamhoz kell mérnem magamat, hogy a következő este vagy a következő szerepben még jobb lehessek. Nem gondolom, hogy készen vagyok, és ott állok valamilyen út végén. Az nagyon jó, hogy minden este azt mondhatom, megyek játszani, és nem azt, hogy megyek dolgozni. Ez valamiféle gyermeki lét.
Meddig tudod fenntartani a kíváncsiságod?
A. B.: Szellemileg rendben kell lennem magammal. Befogadónak és nyitottnak kell maradnom. Az a tapasztalatom, hogy a színházi munka képes esetenként bezárni az embert, mert egy másik valóságot teremt, holott idekint élünk. Mindkét oldalon jelen kell lenni. Tudatosan nem hagyom magam bezárni. Kell néha messzebb menni és ránézni a dolgokra kívülről. A szerepekben az az izgalmas, hogy amit az ember nem akar vagy nem tud megélni a civil életében, azt megélheti a színpadon. Lehetek olyan, amilyen a valóságban sosem lennék. Az életben és a színpadon egyaránt tapasztalatokat, benyomásokat gyűjthetek, amiket a szerepeimen keresztül megoszthatok másokkal. Ennek az izgalomnak kell megmaradnia.