2012. október 12. / Szepesi Krisztina
Ezen az estén mindenki főszereplő. Pedig egy esküvőnek kizárólag a menyasszony és a vőlegény földöntúli boldogságáról kellene szólnia. A mesékben legalábbis. A valóság más. Elfojtott düh, kibukni készülő agresszió, kételyek,
kitaszítás, egyenlőtlenség. És ez még csak a jéghegy csúcsa. Frenák Pál fellebbenti a minden problémát jótékony takarásból láttató esküvői fátylat. Mert ez az előadás nem az esküvőről szól. Az csupán díszlet. Az életről szól, arról, hogy mind mások vagyunk, és mégsem fogadjuk ezt el. Hogy a színpad nagy részét elfoglaló, óriási, áttetsző és üres medencében benn sem jó lenni meg kint se. Tök mindegy, hogy van rajtunk zakó vagy nincs rajtunk zakó, ezen a menyegzőn mindenkinek van bűne, bánata.
Jantner Emese menyasszonya például menekülne a béklyóból, miközben magára öltötte már a hófehér ruhát. Néma sikolyok hagyják el a száját, értelem és érzelem folytat vérre menő küzdelmet a táncosnő zavarodott arcán, könnyek nélkül sírnak szemei. Feicht Zoltán vőlegényként jelenlétével megmagyaráz mindent. Férfiisten, aki nem fogad el nemleges választ és nem is akarnánk neki nemet mondani, miközben elborzasztóan szörnyetegszerű, félelmet keltően kegyetlen. Olyan elsöprő személyiség, akinek csak behódolni lehet. Vasas Erika is ezt teszi, egyedüliként viselve fekete ruhát a fehérek között. Harcol ellene, az elrajzolt társadalmi normák ellen, ahogyan Nelson Reguera is. Egyetlen személy van a színpadon, aki nem hajt fejet senki előtt. A mozgás- és értelmi sérült fiú. Holoda Péter kerekes székbe kényszerítve is megmutatja, mennyire nagyszerű táncos. Hangjai, mozdulatai, reakciói megtévesztően hitelesek. Az ő története mindent felülír. Magára irányítja a figyelmet, ha a színpadon van. Olyan, mintha csak ő látná igazán, mi folyik itt. Hogyan marcangolják egymást és önmagukat az esküvő résztvevői. Reményt keltő, ahogyan mindenkit egyenlőnek lát. Frenák rajta keresztül képes megmutatni az egész iróniáját.
Egyik legsikerültebb előadásához, a Fiúkhoz hasonlóan behozza a szürreális reménytelenségbe az arcul csapó humort, hogy nevetni is tudjunk szörnyetegségünkön és talán ezen keresztül megértsük, újragondoljuk azt. Amikor a férfiak és nők esküvői ruhában és bakancsban ropják koordináltan vad bikaként, kamumosolytól csillogó arccal Brahms V. Magyar táncára, abban van valami katartikus. Valami döntésre kényszerítő, ami nem hagy nyugodni. Nem mindig tudom, mi folyik a színpadon, nem minden kapcsolódás érthető, de az biztos, hogy nagy a baj. A koreográfia ugyan nem revelatív, sok tekintetben emlékeztet a Seven mozdulataira, az üzenet azonban minden eddiginél konkrétabb. Lehet, ez kell ahhoz, hogy a fejünkhöz kapjunk végre.
kitaszítás, egyenlőtlenség. És ez még csak a jéghegy csúcsa. Frenák Pál fellebbenti a minden problémát jótékony takarásból láttató esküvői fátylat. Mert ez az előadás nem az esküvőről szól. Az csupán díszlet. Az életről szól, arról, hogy mind mások vagyunk, és mégsem fogadjuk ezt el. Hogy a színpad nagy részét elfoglaló, óriási, áttetsző és üres medencében benn sem jó lenni meg kint se. Tök mindegy, hogy van rajtunk zakó vagy nincs rajtunk zakó, ezen a menyegzőn mindenkinek van bűne, bánata.
Jantner Emese menyasszonya például menekülne a béklyóból, miközben magára öltötte már a hófehér ruhát. Néma sikolyok hagyják el a száját, értelem és érzelem folytat vérre menő küzdelmet a táncosnő zavarodott arcán, könnyek nélkül sírnak szemei. Feicht Zoltán vőlegényként jelenlétével megmagyaráz mindent. Férfiisten, aki nem fogad el nemleges választ és nem is akarnánk neki nemet mondani, miközben elborzasztóan szörnyetegszerű, félelmet keltően kegyetlen. Olyan elsöprő személyiség, akinek csak behódolni lehet. Vasas Erika is ezt teszi, egyedüliként viselve fekete ruhát a fehérek között. Harcol ellene, az elrajzolt társadalmi normák ellen, ahogyan Nelson Reguera is. Egyetlen személy van a színpadon, aki nem hajt fejet senki előtt. A mozgás- és értelmi sérült fiú. Holoda Péter kerekes székbe kényszerítve is megmutatja, mennyire nagyszerű táncos. Hangjai, mozdulatai, reakciói megtévesztően hitelesek. Az ő története mindent felülír. Magára irányítja a figyelmet, ha a színpadon van. Olyan, mintha csak ő látná igazán, mi folyik itt. Hogyan marcangolják egymást és önmagukat az esküvő résztvevői. Reményt keltő, ahogyan mindenkit egyenlőnek lát. Frenák rajta keresztül képes megmutatni az egész iróniáját.
Egyik legsikerültebb előadásához, a Fiúkhoz hasonlóan behozza a szürreális reménytelenségbe az arcul csapó humort, hogy nevetni is tudjunk szörnyetegségünkön és talán ezen keresztül megértsük, újragondoljuk azt. Amikor a férfiak és nők esküvői ruhában és bakancsban ropják koordináltan vad bikaként, kamumosolytól csillogó arccal Brahms V. Magyar táncára, abban van valami katartikus. Valami döntésre kényszerítő, ami nem hagy nyugodni. Nem mindig tudom, mi folyik a színpadon, nem minden kapcsolódás érthető, de az biztos, hogy nagy a baj. A koreográfia ugyan nem revelatív, sok tekintetben emlékeztet a Seven mozdulataira, az üzenet azonban minden eddiginél konkrétabb. Lehet, ez kell ahhoz, hogy a fejünkhöz kapjunk végre.