2013. január 09. / Szepesi Krisztina
Tordai Teri nem szereti a rutint, mindig igyekszik a szerepekben elhelyezni valamit önmagából. Hamarosan 71. évébe lép, s ahogy mondja, kerek az élete. December 15-től a Rózsavölgyi Szalon legújabb, Odaadó hívetek, Surik című előadásában látható.
Ljudmila Ulickaja művében nehéz megmondani, ki a főszereplő, a fiú, aki minden nőt boldoggá akar tenni, vagy az őt körülvevő nők.
T. T.: Igazából a férfi a főszereplő, Surik, de az előadás arról szól, hogy mi asszonyok, anyukák, nagymamák, elkövetkezendő szerelmek hogyan rohanjuk le a férfit. A regényben volt egy mondat: „Az érdemrend drágaköveit eladtuk és ez segített minket a túlélésben.”, amiről eszembe jutott, amikor anno Egerben nagypapám eladott egy órát, hogy Marának és nekem jusson télikabátra. De ez csak egy gondolat, hiszen Ulickaja regénye nagyon hosszú és több szálon fut. Ebből készített Selmeczi Bea egy zseniális átdolgozást. Az én korosztályom a főszereplő kapcsán azt mondaná, szeretnénk mi így uralkodni egy férfin, aki udvarias, kedves és ennyire odafigyel ránk… Persze ez az életben nemigen fordul elő. A nagymama, akit játszom, azt szeretné, ha Surik is olyan sikeres ember lenne, mint a nagyapja volt, de a fiú csak azzal foglalkozik, hogy a nőket boldoggá tegye. Tüneményes, elbűvölő fiú, akire a nők vágynak, de szerencsére Mohai Tamás épp ilyen szeretnivaló. Született Surik.
Bagó Bertalannal, az előadás rendezőjével nemrég az Új Színházban dolgozott együtt.
T. T.: Épp ezért is élvezem annyira a munkát, mert a Don Carlosban nagyon jó találkozásunk volt. Szeretem, ahogy megtalálja a színpadi helyzetek formáját, amit hagy kitölteni gondolatisággal és szenvedéllyel. Engedi, hogy a színész megmutassa, mit lát a szerepében, és hagyja azonosulni a karakterrel, miközben végtelenül jól megkoreografál mindent. Ez utóbbi pedig a Rózsavölgyi Szalon kis terében őrületesen fontos. Élvezem itt a munkát, mert olyan ez kicsit, mint egy filmforgatás, amikor a kamerán át, mint egy kulcslyukon keresztül, meglesnek. Nem zavar, ha közelről látják minden rezzenésemet, mert ilyenkor az is kiderül, mennyire őszinte a játék. Itt nem lehet úgy tenni, mintha. Ráadásul társul mindehhez a szalon bája, ami a királyi kastélyok udvari színházának hangulatát hozza vissza.
Mit talált meg e darab szerepeiben önmagából?
T. T.: Magam is nagymama vagyok, így végtelenül átérzem, hogy milyen nehéz idejekorán elszakadni a fiataloktól. Nekem is nagy figyelmezetés ez, hogy ne ragaszkodjak olyan nagyon, el tudjam engedni a két unokám kezét. A darab végén pedig Tuszka néni, az egyik lány távoli rokonának szerepében térek vissza, aki fél, ezért nem nagyon mozdul ki otthonról, de a fiú, Surik mégis azonnal bizalmat vált ki belőle. Rögtön arra asszociálok, amit nap mint nap olvashatunk, hogy megtámadják az időseket, ha egyedül sétálnak, vagy beengednek valakit az otthonukba. S mivel e két szerep annyira valódi, megtalálom magamban azt, amit hozzájuk tudok adni. A magam képére formálom őket, hiszen a regényben picit katonásabb a nagymama, én mégis finomabbnak mutatom, mert úgy gondolom, szeretettel is lehet erőt adni, nem csak erőszakkal.
Férfi vagy női előadás ez?
T. T.: A férfiak tanulhatnak majd belőle, hogy mit szeretnénk mi nők, a nők pedig nagyon fogják élvezni, mert mindőjük egy Surikra vágyik, aki alakítható, miközben igazi férfiként imád.
Nemrég Béres Ilonával magánszorgalomból megtanulták A Szkalla lányok című Macskajáték-átiratot…
T. T.: És azóta az Óbudai Társaskörben játsszuk nagy sikerrel. Legutóbb a Széchényi Könyvtárban egy Örkény-versenyen adtuk elő, nem is gondoltuk volna, hogy az embereket ennyire megfogja. Annyira szerettek minket, hogy a végén odajöttek, és a kezünket szorongatták, mint egy beatkoncert után a zenészekét.
Ez is bizonyítja, hogy ostobaság azt állítani, mára kihaltak belőlünk az érzések, az érzékenység.
T. T.: Az Odaadó hívetek, Surik próbáin is azt látom, ahol egy másik generáció színészeivel dolgozom, hogy hiába mondják, ők már modern színjátszást követnek, mégis becsempészik a mondatok mögé az érzéseket. A Szkalla lányokban van egy nagyon szép mondat, ami rendkívül jellemző ránk Ilivel, akivel évfolyamtársak voltunk a főiskolán, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. „Azt hiszem, mi azért szerettük egymást annyira, mert mindig volt mit irigyelni a másiktól.” Jó, ha ezt be tudjuk vallani, és nem a gyűlölet kerekedik felül. A Szkalla lányok Gizájával ráadásul sok közös van bennünk, mert nekem is, aki öt évig külföldi filmekben dolgoztam, lehetőségem lett volna kinn maradni. Amikor hazajöttem, s megnéztem Ilonát a Vígszínházban, épp ez a fajta irigység volt bennem. Azt gondoltam, odaadnám a mindenki által irigyelt Volvo kocsimat is, ha egyszer még köztük lehetnék, mert a honi magyar levegőt mégsem helyettesítheti semmi. Érdekes, hogy ez az Örkény-történet, amit Berényi Gábor jóvoltából ketten játszunk, még a férfiakat is meghatja. Én nem hiszek abban, hogy a nézők azért nem szeretnek valamit, mert nem értik. S ahogy A Szkalla lányoknál sikerült megérinteni az embereket, remélem az Ulickaja-előadással is így lesz. A próbák során a fiatalok pedig éppúgy tanulnak tőlem, ahogyan én tőlük. Én ezt élvezem. Nem vagyok olyan, aki arra vágyik, hogy különleges tisztelet övezze, és legyen csönd, amikor belép valahová. Ajándék, hogy megmaradt a gyermeklelkem. Nemrég az unokáim azt mondták, azért szeretnek nálam lenni, mert nálam mindent lehet és szabad. Talán a szabadságot látják bennem, a gyermeki létet. És bár december 28-án leszek 71 éves, erősnek érzem magam, harmonikus, vidám az életem, és a családommal is nagyon jó a kapcsolatom. Ez az egész így kerek.
Ljudmila Ulickaja művében nehéz megmondani, ki a főszereplő, a fiú, aki minden nőt boldoggá akar tenni, vagy az őt körülvevő nők.
T. T.: Igazából a férfi a főszereplő, Surik, de az előadás arról szól, hogy mi asszonyok, anyukák, nagymamák, elkövetkezendő szerelmek hogyan rohanjuk le a férfit. A regényben volt egy mondat: „Az érdemrend drágaköveit eladtuk és ez segített minket a túlélésben.”, amiről eszembe jutott, amikor anno Egerben nagypapám eladott egy órát, hogy Marának és nekem jusson télikabátra. De ez csak egy gondolat, hiszen Ulickaja regénye nagyon hosszú és több szálon fut. Ebből készített Selmeczi Bea egy zseniális átdolgozást. Az én korosztályom a főszereplő kapcsán azt mondaná, szeretnénk mi így uralkodni egy férfin, aki udvarias, kedves és ennyire odafigyel ránk… Persze ez az életben nemigen fordul elő. A nagymama, akit játszom, azt szeretné, ha Surik is olyan sikeres ember lenne, mint a nagyapja volt, de a fiú csak azzal foglalkozik, hogy a nőket boldoggá tegye. Tüneményes, elbűvölő fiú, akire a nők vágynak, de szerencsére Mohai Tamás épp ilyen szeretnivaló. Született Surik.
Bagó Bertalannal, az előadás rendezőjével nemrég az Új Színházban dolgozott együtt.
T. T.: Épp ezért is élvezem annyira a munkát, mert a Don Carlosban nagyon jó találkozásunk volt. Szeretem, ahogy megtalálja a színpadi helyzetek formáját, amit hagy kitölteni gondolatisággal és szenvedéllyel. Engedi, hogy a színész megmutassa, mit lát a szerepében, és hagyja azonosulni a karakterrel, miközben végtelenül jól megkoreografál mindent. Ez utóbbi pedig a Rózsavölgyi Szalon kis terében őrületesen fontos. Élvezem itt a munkát, mert olyan ez kicsit, mint egy filmforgatás, amikor a kamerán át, mint egy kulcslyukon keresztül, meglesnek. Nem zavar, ha közelről látják minden rezzenésemet, mert ilyenkor az is kiderül, mennyire őszinte a játék. Itt nem lehet úgy tenni, mintha. Ráadásul társul mindehhez a szalon bája, ami a királyi kastélyok udvari színházának hangulatát hozza vissza.
Mit talált meg e darab szerepeiben önmagából?
T. T.: Magam is nagymama vagyok, így végtelenül átérzem, hogy milyen nehéz idejekorán elszakadni a fiataloktól. Nekem is nagy figyelmezetés ez, hogy ne ragaszkodjak olyan nagyon, el tudjam engedni a két unokám kezét. A darab végén pedig Tuszka néni, az egyik lány távoli rokonának szerepében térek vissza, aki fél, ezért nem nagyon mozdul ki otthonról, de a fiú, Surik mégis azonnal bizalmat vált ki belőle. Rögtön arra asszociálok, amit nap mint nap olvashatunk, hogy megtámadják az időseket, ha egyedül sétálnak, vagy beengednek valakit az otthonukba. S mivel e két szerep annyira valódi, megtalálom magamban azt, amit hozzájuk tudok adni. A magam képére formálom őket, hiszen a regényben picit katonásabb a nagymama, én mégis finomabbnak mutatom, mert úgy gondolom, szeretettel is lehet erőt adni, nem csak erőszakkal.
Férfi vagy női előadás ez?
T. T.: A férfiak tanulhatnak majd belőle, hogy mit szeretnénk mi nők, a nők pedig nagyon fogják élvezni, mert mindőjük egy Surikra vágyik, aki alakítható, miközben igazi férfiként imád.
Nemrég Béres Ilonával magánszorgalomból megtanulták A Szkalla lányok című Macskajáték-átiratot…
T. T.: És azóta az Óbudai Társaskörben játsszuk nagy sikerrel. Legutóbb a Széchényi Könyvtárban egy Örkény-versenyen adtuk elő, nem is gondoltuk volna, hogy az embereket ennyire megfogja. Annyira szerettek minket, hogy a végén odajöttek, és a kezünket szorongatták, mint egy beatkoncert után a zenészekét.
Ez is bizonyítja, hogy ostobaság azt állítani, mára kihaltak belőlünk az érzések, az érzékenység.
T. T.: Az Odaadó hívetek, Surik próbáin is azt látom, ahol egy másik generáció színészeivel dolgozom, hogy hiába mondják, ők már modern színjátszást követnek, mégis becsempészik a mondatok mögé az érzéseket. A Szkalla lányokban van egy nagyon szép mondat, ami rendkívül jellemző ránk Ilivel, akivel évfolyamtársak voltunk a főiskolán, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. „Azt hiszem, mi azért szerettük egymást annyira, mert mindig volt mit irigyelni a másiktól.” Jó, ha ezt be tudjuk vallani, és nem a gyűlölet kerekedik felül. A Szkalla lányok Gizájával ráadásul sok közös van bennünk, mert nekem is, aki öt évig külföldi filmekben dolgoztam, lehetőségem lett volna kinn maradni. Amikor hazajöttem, s megnéztem Ilonát a Vígszínházban, épp ez a fajta irigység volt bennem. Azt gondoltam, odaadnám a mindenki által irigyelt Volvo kocsimat is, ha egyszer még köztük lehetnék, mert a honi magyar levegőt mégsem helyettesítheti semmi. Érdekes, hogy ez az Örkény-történet, amit Berényi Gábor jóvoltából ketten játszunk, még a férfiakat is meghatja. Én nem hiszek abban, hogy a nézők azért nem szeretnek valamit, mert nem értik. S ahogy A Szkalla lányoknál sikerült megérinteni az embereket, remélem az Ulickaja-előadással is így lesz. A próbák során a fiatalok pedig éppúgy tanulnak tőlem, ahogyan én tőlük. Én ezt élvezem. Nem vagyok olyan, aki arra vágyik, hogy különleges tisztelet övezze, és legyen csönd, amikor belép valahová. Ajándék, hogy megmaradt a gyermeklelkem. Nemrég az unokáim azt mondták, azért szeretnek nálam lenni, mert nálam mindent lehet és szabad. Talán a szabadságot látják bennem, a gyermeki létet. És bár december 28-án leszek 71 éves, erősnek érzem magam, harmonikus, vidám az életem, és a családommal is nagyon jó a kapcsolatom. Ez az egész így kerek.