2014. július 08. / Eszéki Erzsébet
Az idén Pintér Béla színész, zenész, drámaíró, rendező vehette át az Artisjus Irodalmi Nagydíjat Drámák című gyűjteményes kötetéért – ami meglepő és örömteli döntés a rangos irodalmi zsűritől. Meglepő, mert Pintér Béla nem tartja magát írónak, ugyanakkor örömteli, mert az 1970-ben, Budapesten született rendező valóban saját maga írja a színműveket, amelyeket a saját társulatával adnak elő, hosszú évek óta nagy sikerrel.
Mások sokáig, olykor napokig töprengenek azon, hogy milyen képet válasszanak, melyik festmény az, amely régóta izgatja őket, amely fontos nekik az életük szempontjából. Te viszont, amikor elmeséltem, milyen típusú beszélgetések ezek, azonnal ezt a festményt említetted. Ennyire fontos ez a kép Neked?
P. B.: Szeretem ezt a festményt, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című előadásomat egyebek között ez a festmény inspirálta. Amikor 2007-ben az Anyám orra szerepelt a brüsszeli Kunst Fesztiválon, eredetiben is megnéztük a múzeumban. Akkoriban készültem a fent említett előadásra, amely Jézus életét, a négy evangéliumot dolgozza fel – feltételezve, hogy Jézus nőként, lánymessiásként jelenik meg a mai, vagyis az akkori Magyarországon.
A havas tájjal különösen szép kép ez, mozgalmas, életteli festmény, amely ráadásul nagy újdonság lehetett 1566-ban az ábrázolás módja miatt is. Mi fogott meg rajta mindebből? Elsőre a szépsége, a hangulata? Vagy azonnal megragadott talán a merészsége, az, hogy Brueghel nem idealizált, profán módon, egyszerű, hétköznapi emberekként ábrázolta Máriát és Józsefet, akik csak azzal tűnnek ki a népszámlálásra érkezők és a faluban serénykedő parasztok közül, hogy a kép középpontjában vannak?
P. B.: A kép szépsége mellett a gondolati játék merészsége, a parafrázis szellemessége, a mitikus történet személyessé tétele volt a legfontosabb számomra. Ez az egyetlen előadásom-darabom, amely nem eredeti, nem saját történetet dolgoz fel. Tulajdonképp az egyetlen kakukktojás. Az összes darabomban megjelennek ismert motívumok, irodalmi párhuzamok, idézetek, áthallások, de ez az egyetlen szövegem, melyben nem változtatom meg a „történelmet”, a történetet. A nézők számára egyértelmű, hogy mi lesz a vége, mik a főbb fordulatok, azon van a hangsúly, hogyan mesélünk, mik az apró eltérések, hogyan tesszük magunkévá az emberiség egyik legalapvetőbb toposzát.
Ha ma ránézel, ma is ugyanezek az érzések elevenednek meg, mint akkoriban? Vagy ma más miatt fontos? Milyen történet ez ma Neked?
P. B.: A kép ma is ugyanezt jelenti, az előadással kapcsolatban talán az volt érdekes, hogy külföldön, Brüsszelben vagy Lisszabonban például nagyobb hatása, nagyobb sikere volt. Mintha jobban ismerték volna a négy evangéliumot, mintha fontosabb lett volna ott ez a kísérlet a történet modernizálására. Itthon sokan nem értették, miért nyúltam ehhez a témához. Nem érezték azt a zsigeri erőt, motiváltságot, mint a többi darabunknál. Ezért (és persze a 16 darabból álló repertoárunk nagysága miatt is) viszonylag ritkán játsszuk, de számomra most is fontos, mint ez a kép és mint Bulgakov regénye, A Mester és Margarita, valamint Grotowski Apocalypsis cum figuris című előadása, melyek szintén az inspiráció alapjául szolgáltak.
Augustus császár rendelte el a népszámlálást, de közben ez egy mozgalmas falusi életkép, a parasztok élik a mindennapjaikat. Akár történelmi dokumentumként is nézhetjük ezt a képet, mint Brueghel több festményét is, nem? Tetszik Neked ez a részletgazdag realizmus?
P. B.: Nagyon tetszik, bizony. Szeretem azokat a műveket, melyek nem csupán absztrakt érzéseket hívnak életre, hanem történetet is mesélnek.
Brueghel a bibliai és mitológiai témákat is paraszti környezetbe helyezte, talán emiatt is szereted ezt a képet, hiszen sokáig néptáncos voltál. Láttam, ahogy például a Magyar Elektrában gyimesit táncoltál. A nagyszüleid parasztok voltak, ahogy ezt többször elmondtad már – mit jelent ma Neked ez a népi, paraszti kultúra?
P. B.: Az előadásaim nagy része táplálkozik a népi kultúrából. Én magam rengeteg népdalt ismerek, tudok valamennyire táncolni és népi bőgőzni, tehát nemcsak távoli rajongója, hanem aktív fogyasztója is vagyok a magyar népi kultúrának. Gyerekkorom meghatározó élményei a tanyai összejövetelek, disznóvágások, nagyapám citerázása, édesanyámék nótázása. Az Arvisurában tizenhét évesen újra találkoztam a magyar – főként az erdélyi magyar – népi kultúrával, akkor kezdtem táncházakba járni. Ez volt a második szakasz, immár felnőtt fejjel, pesti fiatalként szívtam magamba a népi kultúrát. A harmadik fázis azóta is tart – az előadásaimban felhasználom, újrafogalmazom, feldolgozom azt, amit mostanra megismertem, begyűjtöttem.
Mennyire fontos Neked a hagyomány, miként lehet a hagyományból ma modern, új műveket teremteni? Jó példa erre sok rendezésed, akár a Parasztopera, hogy a paraszti kultúra kapcsán a szónál maradjunk, de van erre számodra valamilyen megfogalmazható irány, amit követsz?
P. B.: A lényeg az, hogy élő maradjon a hagyomány, hogy ne mereven, ne patetikusan nyúljunk hozzá. Ne halott anyagként kezeljük. Amit jól ismer és nagyon szeret az ember, azzal merészebben tud bánni. A tudás, a felhalmozott ismeretanyag segít abban, hogy változtassak, hogy akár „szemtelenül”, akár „tiszteletlenül” kiragadjam azt, ami nekem ma izgalmas, és új értelmet adjak neki. Természetesen az eredeti szellemében, az eredeti bölcsességét, humorát követve.
Brueghel kitűnően rajzolt, ez látszik a festményein is, sokszor szatirikus vagy groteszk műveket rajzolt, emiatt is közel áll hozzád? Az előadásaid alapján fontos Neked az irónia és a humor – ez hogyan jelenik meg ezen a képen? Van humor ezen a festményen is?
P. B.: A humor rendkívül fontos számomra. A tragikumot is csak humorral, azon keresztül, annak segítségével tudom átélni, megmutatni. Számomra ez realizmus, életszerűség, hitelesség. Nem hiszek a tisztán tragikus pillanatokban. Ha menthetetlenül komolyan vesszük magunkat a színházban, különösen nagy a veszély a pátoszra, a giccsre. És ha már a komikum-tragikum szembenállását említem, akkor máris ott vagyunk a kontrasztnál, az ellenpontozásnál, amely lényegi mozgatója minden előadásomnak, és a képnek szintén, ahogy nézem. A drámai, a tragikus a hétköznapival; a gyilkosság a rendíthetetlen életszeretettel, a természet erejével, újjászületésével ütközik. Az arányok, a nézőpontok állandó változásban vannak, és ez új megvilágításba helyezi, újra átélhetővé teszi a régi, sokszor ismételt, sokak számára elkopott történetet.
[kep3]
Pieter Brueghel: A betlehemi népszámlálás
1566, olaj, fa, 164x117 cm, Musées Royaux des Beaux-Arts, Brüsszel
Mások sokáig, olykor napokig töprengenek azon, hogy milyen képet válasszanak, melyik festmény az, amely régóta izgatja őket, amely fontos nekik az életük szempontjából. Te viszont, amikor elmeséltem, milyen típusú beszélgetések ezek, azonnal ezt a festményt említetted. Ennyire fontos ez a kép Neked?
P. B.: Szeretem ezt a festményt, Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög című előadásomat egyebek között ez a festmény inspirálta. Amikor 2007-ben az Anyám orra szerepelt a brüsszeli Kunst Fesztiválon, eredetiben is megnéztük a múzeumban. Akkoriban készültem a fent említett előadásra, amely Jézus életét, a négy evangéliumot dolgozza fel – feltételezve, hogy Jézus nőként, lánymessiásként jelenik meg a mai, vagyis az akkori Magyarországon.
A havas tájjal különösen szép kép ez, mozgalmas, életteli festmény, amely ráadásul nagy újdonság lehetett 1566-ban az ábrázolás módja miatt is. Mi fogott meg rajta mindebből? Elsőre a szépsége, a hangulata? Vagy azonnal megragadott talán a merészsége, az, hogy Brueghel nem idealizált, profán módon, egyszerű, hétköznapi emberekként ábrázolta Máriát és Józsefet, akik csak azzal tűnnek ki a népszámlálásra érkezők és a faluban serénykedő parasztok közül, hogy a kép középpontjában vannak?
P. B.: A kép szépsége mellett a gondolati játék merészsége, a parafrázis szellemessége, a mitikus történet személyessé tétele volt a legfontosabb számomra. Ez az egyetlen előadásom-darabom, amely nem eredeti, nem saját történetet dolgoz fel. Tulajdonképp az egyetlen kakukktojás. Az összes darabomban megjelennek ismert motívumok, irodalmi párhuzamok, idézetek, áthallások, de ez az egyetlen szövegem, melyben nem változtatom meg a „történelmet”, a történetet. A nézők számára egyértelmű, hogy mi lesz a vége, mik a főbb fordulatok, azon van a hangsúly, hogyan mesélünk, mik az apró eltérések, hogyan tesszük magunkévá az emberiség egyik legalapvetőbb toposzát.
Ha ma ránézel, ma is ugyanezek az érzések elevenednek meg, mint akkoriban? Vagy ma más miatt fontos? Milyen történet ez ma Neked?
P. B.: A kép ma is ugyanezt jelenti, az előadással kapcsolatban talán az volt érdekes, hogy külföldön, Brüsszelben vagy Lisszabonban például nagyobb hatása, nagyobb sikere volt. Mintha jobban ismerték volna a négy evangéliumot, mintha fontosabb lett volna ott ez a kísérlet a történet modernizálására. Itthon sokan nem értették, miért nyúltam ehhez a témához. Nem érezték azt a zsigeri erőt, motiváltságot, mint a többi darabunknál. Ezért (és persze a 16 darabból álló repertoárunk nagysága miatt is) viszonylag ritkán játsszuk, de számomra most is fontos, mint ez a kép és mint Bulgakov regénye, A Mester és Margarita, valamint Grotowski Apocalypsis cum figuris című előadása, melyek szintén az inspiráció alapjául szolgáltak.
Augustus császár rendelte el a népszámlálást, de közben ez egy mozgalmas falusi életkép, a parasztok élik a mindennapjaikat. Akár történelmi dokumentumként is nézhetjük ezt a képet, mint Brueghel több festményét is, nem? Tetszik Neked ez a részletgazdag realizmus?
P. B.: Nagyon tetszik, bizony. Szeretem azokat a műveket, melyek nem csupán absztrakt érzéseket hívnak életre, hanem történetet is mesélnek.
Brueghel a bibliai és mitológiai témákat is paraszti környezetbe helyezte, talán emiatt is szereted ezt a képet, hiszen sokáig néptáncos voltál. Láttam, ahogy például a Magyar Elektrában gyimesit táncoltál. A nagyszüleid parasztok voltak, ahogy ezt többször elmondtad már – mit jelent ma Neked ez a népi, paraszti kultúra?
P. B.: Az előadásaim nagy része táplálkozik a népi kultúrából. Én magam rengeteg népdalt ismerek, tudok valamennyire táncolni és népi bőgőzni, tehát nemcsak távoli rajongója, hanem aktív fogyasztója is vagyok a magyar népi kultúrának. Gyerekkorom meghatározó élményei a tanyai összejövetelek, disznóvágások, nagyapám citerázása, édesanyámék nótázása. Az Arvisurában tizenhét évesen újra találkoztam a magyar – főként az erdélyi magyar – népi kultúrával, akkor kezdtem táncházakba járni. Ez volt a második szakasz, immár felnőtt fejjel, pesti fiatalként szívtam magamba a népi kultúrát. A harmadik fázis azóta is tart – az előadásaimban felhasználom, újrafogalmazom, feldolgozom azt, amit mostanra megismertem, begyűjtöttem.
Mennyire fontos Neked a hagyomány, miként lehet a hagyományból ma modern, új műveket teremteni? Jó példa erre sok rendezésed, akár a Parasztopera, hogy a paraszti kultúra kapcsán a szónál maradjunk, de van erre számodra valamilyen megfogalmazható irány, amit követsz?
P. B.: A lényeg az, hogy élő maradjon a hagyomány, hogy ne mereven, ne patetikusan nyúljunk hozzá. Ne halott anyagként kezeljük. Amit jól ismer és nagyon szeret az ember, azzal merészebben tud bánni. A tudás, a felhalmozott ismeretanyag segít abban, hogy változtassak, hogy akár „szemtelenül”, akár „tiszteletlenül” kiragadjam azt, ami nekem ma izgalmas, és új értelmet adjak neki. Természetesen az eredeti szellemében, az eredeti bölcsességét, humorát követve.
Brueghel kitűnően rajzolt, ez látszik a festményein is, sokszor szatirikus vagy groteszk műveket rajzolt, emiatt is közel áll hozzád? Az előadásaid alapján fontos Neked az irónia és a humor – ez hogyan jelenik meg ezen a képen? Van humor ezen a festményen is?
P. B.: A humor rendkívül fontos számomra. A tragikumot is csak humorral, azon keresztül, annak segítségével tudom átélni, megmutatni. Számomra ez realizmus, életszerűség, hitelesség. Nem hiszek a tisztán tragikus pillanatokban. Ha menthetetlenül komolyan vesszük magunkat a színházban, különösen nagy a veszély a pátoszra, a giccsre. És ha már a komikum-tragikum szembenállását említem, akkor máris ott vagyunk a kontrasztnál, az ellenpontozásnál, amely lényegi mozgatója minden előadásomnak, és a képnek szintén, ahogy nézem. A drámai, a tragikus a hétköznapival; a gyilkosság a rendíthetetlen életszeretettel, a természet erejével, újjászületésével ütközik. Az arányok, a nézőpontok állandó változásban vannak, és ez új megvilágításba helyezi, újra átélhetővé teszi a régi, sokszor ismételt, sokak számára elkopott történetet.
[kep3]
Pieter Brueghel: A betlehemi népszámlálás
1566, olaj, fa, 164x117 cm, Musées Royaux des Beaux-Arts, Brüsszel