Foszlik, mint a zokni
2014. szeptember 05. / Fáy Miklós

Miért épp a foci? Miért érdekel annyi embert, és miért állandó beszédtéma, végzettségtől, értelmi színvonaltól és lassan már nemektől is függetlenül?
Jókor kérdem, egy hónappal a világbajnoki döntő után, de mit csináljak? Ezen a nyáron nem a szabadtéri operaelőadások, kis sufnikba rejtett, lángeszű színházak, nagyszabású filmek érdeklik az embert, hanem a labdarúgás. Emlékszem még arra, amikor Kukorelly Endrét meghívták egy

irodalmi beszélgetésre, mondana valami érdekeset a művészet és a kritika viszonyáról. Jött és mondott, de előtte megjegyezte, hogy nehéz szívvel jött, hiszen épp a Fradi játszik az MTK-val. Ebből is látszik, milyen régi a történet: ez még akkor esemény volt. De én csak hüledeztem. Hogyhogy foci? Egy költőnek nem az a dolga, hogy egész nap a párás egekbe meredjen, rímeket, képeket, ritmusokat hajszoljon, meg­fo­gal­maz­za, amit mindannyian érzünk, de kimondani csak ő tud? Amit kimond, az persze lehet focinyelven is, ahogy Varró Dániel az élet szürkeségét és nehezen, de vidáman elviselhetőségét passzírozta bele ebbe a két sorba: „Az utca vak. A fák pucérra fagytak / És a jugók is 7:1-re legyaktak.” De ez már igazán nem a labdarúgásról szól.
Művészet és foci? Hogyan kerülhetnek egyáltalán egy lapra? Pedig ott vannak. Arra is emlékszem, amikor Takács-Nagy Gábor mondta, hogy éppen ügyeskedniük kell a szervezéssel, mert trióznak Schiff Andrással és Perényi Mikóssal, miközben talán valami Európa-bajnokság ment. Úgy kellett szervezni a próbákat, hogy ne a meccs idejére essenek, de ezt nehogy valahogy észrevegye Perényi, mert akkor kapnának tőle, ilyen marhaságra pocsékolják az idejüket.
Tudjuk, amit tudunk, a futball a modern kor háborúja, stilizált csaták, egyenruhás emberek, akik „támadnak” és „védekeznek”, „lőnek” és „hárítanak”. De jó, hogy legalább idáig eljutottunk, le tudjuk vezetni a bennünk élő agressziót és idegengyűlöletet másfél tajtékos óra alatt. Legrosszabb esetben reccsen egy térd vagy egy sípcsont, mi ez a szőnyegbombázáshoz képest? De közben mindig ez a pocsékolás járt a fejemben. Egy meccs, még ha csupa őrjöngés és rúgás, rohanás és öröm, akkor is olyan rövid lejáratú. Ül az ember a tévé előtt, izgul vagy dühöng, de amint lefújják a mérkőzést, vége mindennek, elmúlik a hatás, nincs katarzis, elvétve akadnak nagy pillanatok, megindító percek, de nem tudok meghatódni azon, hogy miképp is végezte el Bödei II. azt a fantasztikus bedobást. Akkor már inkább…
Akkor inkább mi? Egy fáradt hangverseny, unott színház, szabadtéri rihiröhi? Ami éppen úgy, egyik fülön be, másikon ki, és még örüljünk, ha nem a könyökünkön? Nem is tudom, mit kellene átalakítani a világon, hogy a nyár az ne az évi rendes agyvérszegénység időszaka legyen. Nem is tudom, át kell-e alakítani bármit is. Pihenjünk, örüljünk a mulattatóknak, akár labdások, akár labda nélküliek. Legyünk hálásak nekik. Mi mindenképpen csak a nézők vagyunk.