Derűs, magával ragadó és szenvedélyes bontogató 2014. október 06. / Pavlovics Ágota Almási-Tóth András rendezővel Pazar szellemi kaland beszélgetni, ugyanakkor veszélyes is, mert lebilincselő mesélő, és a vele való találkozás után az ember napokig a neten lóg, hogy minden tőle hallott morzsácskának is utánanézzen. Mint a hagymahámozás, egy réteget lebontunk, de máris mutatja magát a másik. Csakhogy ez egy megahagyma, így a kibontott jelentések száma magas, ráadásul éppen olyan újszerűek és színesek, mint az előadások, amelyeket ő jegyez. A Magyar Állami Operaházban szeptember 14-én lesz a premierje Dohnányi Ernő A tenor című vígoperájának. Egy biztos, szokványos nem lesz, de milyen lesz? A.-T. A.: Egy éve választottam ki Dohnányi művét, mert izgalmasnak találtam, úgy gondoltam, bemutatjuk majd a Zeneakadémia Solti György Termében. Félretettem, egyszer csak felhívtak az Operaházból, és felkértek, hogy rendezzem meg, ez szinte sorsszerű volt. A tenorban sokféle zenei réteg (Richard Strauss utáni szimfonikus zenei megfogalmazások, keringők, bohém világ, Weber: A bűvös vadászának kórusa és egy Mendelssohn-dal is) ütközik, és éppen ezt a sokszínűséget szeretném megmutatni. A történet némileg hasonlít A nürnbergi mesterdalnokokra, felépítése pedig Shakespeare Szentivánéji álom című művét idézi. Az foglalkoztat, hogy hogyan lehet egy realista felépítésű operát szürreális szintre hozni. Megmutatni, hogy egy zárt társadalom falai hogyan repednek meg a nem várt, sőt, rettegett hatásokra. Hogy az igazi érzelem, a szerelem, a szenvedély hogy feszíti szét a zárt kereteket. A polgári miliőben, egy szalonban induló cselekmény szereplőin az érzelmek hatására a ruhák is szétrepednek, szakadnak a díszletek, a fekete-fehér színekkel is jelzett zártság kinyílik, felváltja a szó valóságos és átvitt értelmében is színes, buja kert, ahol manók nyüzsögnek, hogy segítsék hőseinket megszabadulni korlátaiktól. Álomszerűvé válik a darab, melyben nagy szerep jut kiváló fiatal kortárs táncosoknak és Kulcsár Noémi koreográfusnak. A darab valójában a művészet, a szerelem és a halál gondolatköreiben mozog, de nem komoran, hanem derűs életigenléssel, néha show-szerű elemekkel. Végül elsimulnak a hullámok, látjuk, hogy egyetlen éjszaka alatt rengeteget tanult a korábban zárt rendben élők csapata arról a világról, amely egy napja még kívül esett a körein. Új darabra készülő énekesektől gyakran hallani, még nem tudom, miről fog szólni a darab, mert nem beszéltem a rendezővel. Ennyire meghatározó a rendezői koncepció? A.-T. A.: A rendezőközpontú operajátszás korát éljük, ami nem jelenti azt, hogy az énekesnek fel kell adnia az egyéniségét. Éppen ellenkezőleg, a rendező kijelöli a szerep fő pontjait, amelyeket az énekes tölt ki a személyiségével. Ebben a felfogásban kevésbé fontos, hogy az énekes mit gondol a szerepről objektíven. Nem az a lényeg, hogy „kicsoda Mimi”, hanem az, hogy ki az, aki énekli. Ez vagyok én – mondja az énekes, én játszom Mimit, kezdjen velem valamit a rendező. Erre jó példa egy 2012-es bemutató, amikor Anna Netrebko nem sokkal a szülése után, kissé kigömbölyödve állt színpadra Salzburgban, hogy a Bohémélet Mimijét elénekelje. A rendező Damiano Michieletto Mimit az akkori Netrebko személyiségére találta ki. Egyetemi docens, színpadi játékot oktat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, rendezi a félévi vizsgaelőadásokat, felsorolhatatlanul sok prózai és zenés darab fűződik a nevéhez. Hogy éri el, hogy a tanítványai, illetve a művészek megvalósítsák a vízióit? A.-T. A.: A tanár és a tanítvány, az énekes és a rendező között nagyon bizalmas viszony kell legyen, meg kell bízniuk abban, hogy amit kérek, értük van. Érezniük kell, hogy kíváncsi vagyok rájuk. A lényeg a gondolati háttér, amit a rendező ad, a megvalósulás mikéntje, a hogyan viszont az énekesen múlik. A tanítványaimmal baráti viszonyban vagyok, ezért kellemes a közös munka. Szeretek oldott hangulatban próbálni, távol áll tőlem az ideges rendezői attitűd, a premiert és az előadásokat kevéssé szeretem, épp stresszes légkörük miatt, persze örülök egy-egy sikeres bemutatónak is. Melyek azok az előadások, kik azok a rendezők, akik a legnagyobb hatással voltak Önre? A.-T. A.: Calixto Bieito és a berlini Komische Operben általa rendezett Szöktetés a szerájból, de Bieito minden rendezését nagyra értékelem, kinyitja a műveket, kimozdítja a zártságból, akár egymásnak ellentmondó szinteken is működtetni tudja őket. Az általa rendezett stuttgarti Parsifalt például Cormac McCarthy Az út című regénye, illetve a belőle készült film ihlette. Dmitrij Csernyakov is minden rendezésében túllép a konkrét cselekményen. Számomra az opera a mi életünkről szól, nem valami távoli, előkelő, idegen világ. Apropó a mi életünk. Tavaly mutatták be az Operaház Szfinx-teraszán és a következő évad műsorán is szerepelni fog A telefon című Menotti-egyfelvonásos. A.-T. A.: Ha kinézek az utcára, ötből négy ember a telefonját nyomogatja. Ahhoz, hogy megmutassam ezt a korjelenséget a színpadon, kevés lett volna úgy aktualizálni a lassan 70 éves művet, hogy a vezetékes helyett mobiltelefont használnak, ezért a telefon valóban címszereplővé növekedve jelenik meg, a Szegedi Nemzeti Színház fiatal színművésze, Poroszlay Kristóf személyesíti meg. A Pataky Klári Társulat táncosai mai „street-feeling” atmoszférát teremtve teszik mozgalmassá az eredetileg kétszereplős darabot. Persze az énekesek, Sáfár Orsolya és Bátki Fazekas Zoltán sem a hagyományos karaktereket hozzák... Menotti műve sok értelmezési lehetőséget ad, egyben fricska az operának. Egy opera arról, hogy nem jön létre a legszebb operai jelenet, a nagyon várt szerelmi vallomás, mert a két szereplő nem tud egymással kommunikálni. A tavalyi bemutató után voltak kritikus megjegyzések, hiszen sokat azt hitték, hogy a „szentély”, az Operaház falára graffitit festettek. A.-T. A.: Nincs igazuk a morgolódóknak, a street art izgalmas, innovatív vizuális művészeti ág, a világ számos országában elfogadott alkotási forma, nem barbárság. A mi díszletünket Nikon One, a legjelentősebb hazai street art művész jegyzi. A művészet és a városi környezet kapcsolata leginkább a street artban ragadható meg, ezek a festmények olykor szépek, máskor elgondolkodtatóak, nem igaz, hogy a művészetnek nem lehet köze ahhoz, ami az utcán zajlik. |