2014. november 03. / Szepesi Krisztina
Simon Izabella és Várjon Dénes zongoraművészek a művészeti vezetői annak a négy koncertből álló sorozatnak, melyet zenészbarátaikkal október 17–19. között adnak elő a Budapest Music Centerben a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál programjában. A zongoraművész házaspár gyakran lép fel együtt és évek óta szerkesztik közös kamarazene fesztiváljukat, melyben ezúttal
azt mutatják meg a közönségnek, hogy a régi és az új zene között nagyon erős kapocs van. Azt vallják, hogy egymás nélkül egyik sem létezne, mint ahogyan ők sem.
Négy koncertet adnak három napon belül, sok vendéggel. Gondolom, arra itt nincs idő, hogy összeszokjanak zenésztársaikkal.
S. I.: Ezért is hívtunk olyan barátokat, zenészkollégákat, akiket már régóta ismerünk. De azért azt tudni lehet, hogy ezek a kamarazenei fesztiválok mindenütt a világon így működnek, hiszen bárhol lépünk fel ilyen formációban, két-három napnál több időnk nem áll rendelkezésre próbálni. Ezért is kell jó előre felkészülnünk a választott darabokból.
A mostani programnak mi volt a koncepciója?
V. D.: A CAFe Budapest Fesztiválon a modern zene volt a kiindulópont, de ha ezt a kifejezést használjuk, valójában nem egyértelmű, hogy mit takar, hiszen bizonyos felfogásban Bach is lehet nagyon modern. Épp ezért is tartjuk nagyon fontosnak, hogy a 20–21. század zenéje a régi korok műveivel szólaljon meg, és a fesztiválokon, melyeket Izával évek óta szerkesztünk, mindig nagyon fontos elem volt, hogy megmutassuk, a különböző korszakok hogyan reagálnak egymásra.
Mi az, ami összeköti Schubertet Widmann-nal vagy Ligetit Beethovennel?
V. D.: A fesztiválnak az is lehetne a címe, hogy Fény és árnyék, amivel a kontrasztokat lehetne hangsúlyozni. Az első koncerten elhangzik például Ligeti Kürttriója, ami egy hihetetlenül sötét, szinte félelmetes mű, melyre Beethoven G-dúr szonátája a már-már transzcendens színeivel nagyon jól rezonál. Tapasztalataink szerint Schubert is nagyon jól működik a modern zene szomszédságában. Nagyon sokat kísérletezünk azzal, hogy mit mivel hozzunk össze. Az egész arról szól, hogy nem szabad a korszakokat élesen szétválasztani, vagy – ahogy ez manapság gyakran előfordul – gettóba zárni a modern zenét. Mert csak a zene van és minden zeneszerző minden korban ugyanarra törekszik. Pont ez a lényeg, hogy ezeket az áthallásokat és rezonanciákat megtaláljuk, hiszen egy jó előadásban egy klasszikus is ugyanolyan mai kérdéseket vet fel, mint egy nemrég írt darab.
S. I.: Egy Ligeti-darabot is lehet úgy hallgatni, hogy felfedezzük benne a gyökereket a múltból. Minden művészeti ágban így van ez. Amikor darabot tanulunk, akkor sem csak a mű keletkezési dátumára koncentrálunk. Természetesen amellett, hogy ismerjük a darab keletkezésének idejét, a különböző stílusjegyeket, korszellemet, történelmi hátteret, a szerző élethelyzetét, még millió tudatos vagy éppen tudattalan történés kapcsolódik be a tanulási folyamatba. Ez eredményezi azt az áramlást és átjárhatóságot, amely a különböző korszakok és szerzők között hat, és nem élesen elválasztja őket, hanem néha nagyon rejtett módon, máskor sokkal egyértelműbben épít összefüggéseket, hidat közéjük.
V. D.: Sose felejtem el, hogy egyszer Végh Sándor azt mondta, a késői Beethoven-vonósnégyeseket akkor értette meg igazán, mikor már a Bartók-vonósnégyeseket alaposan megismerte. Ez is bizonyítja a korok elválaszthatatlanságát.
Sok zenemű kerül elő ezen a négy koncerten.
V. D.: Nagy részét nem csak a fesztiválon játsszuk, de mindig teszünk a programba új darabokat is. Iszonyú intenzív, sűrű egy ilyen fesztivál. Ezért is fontos, hogy egy téma köré építsük fel a koncerteket, így aki végighallgatja akár mind a négy koncertet, globális képet kap arról, amiről beszélni szeretnénk. Az igaz, hogy ez a rengeteg darab valóban igénybe veszi a zenészeket éppúgy, ahogyan a befogadó közönséget is. Ilyen fesztiválra egyébként minket is gyakran hívnak külföldre is, de amikor mi vagyunk a házigazdák, az a plusz öröm mellett teher és felelősség is. Ha színpadon vagyunk, mindig érezzük a feszültséget, bárhol játszunk, ám az évek során ezt elég jól megtanultuk kezelni.
S. I.: Az ilyen összesűrített próbaidőszak a zenészek számára azért is nagyon jó, mert sokkal intenzívebben próbálunk. Sokkal több információ merül fel, nem időzünk el dolgokon, hanem mindenki nagyon fókuszál a feladatára, ettől pedig felemelő érzés a közös munka.
Az, hogy házaspárként sokat zenélnek együtt, magától értetődő?
S. I.: Mi nagyon egyformán gondolkodunk a zenéről, de ez nem minden házaspárnál van így. A zene sokáig a legmeghatározóbb eleme volt az életünknek, de mióta megszületett a kislányunk, a hangsúlyok teljesen áthelyeződtek, és ő lett életünk középpontja.
V. D.: Viszont a kettőnk között folyó zenei kommunikáció nélkül egyszerűen elképzelhetetlen lenne a munkánk. Például tegnap volt egy lemezfelvételem, és nagyon fontos volt számomra, hogy Iza ott üljön, mert elég csak egy szó, hogy tudjam, mi a véleménye, és néha olyan dolgokat is meghall, amiket én nem, ahogy ez történik fordított esetben is. Igyekszünk egymás zenei életében a lehető legjobban részt venni. Mi mindent megosztunk egymással.
azt mutatják meg a közönségnek, hogy a régi és az új zene között nagyon erős kapocs van. Azt vallják, hogy egymás nélkül egyik sem létezne, mint ahogyan ők sem.
Négy koncertet adnak három napon belül, sok vendéggel. Gondolom, arra itt nincs idő, hogy összeszokjanak zenésztársaikkal.
S. I.: Ezért is hívtunk olyan barátokat, zenészkollégákat, akiket már régóta ismerünk. De azért azt tudni lehet, hogy ezek a kamarazenei fesztiválok mindenütt a világon így működnek, hiszen bárhol lépünk fel ilyen formációban, két-három napnál több időnk nem áll rendelkezésre próbálni. Ezért is kell jó előre felkészülnünk a választott darabokból.
A mostani programnak mi volt a koncepciója?
V. D.: A CAFe Budapest Fesztiválon a modern zene volt a kiindulópont, de ha ezt a kifejezést használjuk, valójában nem egyértelmű, hogy mit takar, hiszen bizonyos felfogásban Bach is lehet nagyon modern. Épp ezért is tartjuk nagyon fontosnak, hogy a 20–21. század zenéje a régi korok műveivel szólaljon meg, és a fesztiválokon, melyeket Izával évek óta szerkesztünk, mindig nagyon fontos elem volt, hogy megmutassuk, a különböző korszakok hogyan reagálnak egymásra.
Mi az, ami összeköti Schubertet Widmann-nal vagy Ligetit Beethovennel?
V. D.: A fesztiválnak az is lehetne a címe, hogy Fény és árnyék, amivel a kontrasztokat lehetne hangsúlyozni. Az első koncerten elhangzik például Ligeti Kürttriója, ami egy hihetetlenül sötét, szinte félelmetes mű, melyre Beethoven G-dúr szonátája a már-már transzcendens színeivel nagyon jól rezonál. Tapasztalataink szerint Schubert is nagyon jól működik a modern zene szomszédságában. Nagyon sokat kísérletezünk azzal, hogy mit mivel hozzunk össze. Az egész arról szól, hogy nem szabad a korszakokat élesen szétválasztani, vagy – ahogy ez manapság gyakran előfordul – gettóba zárni a modern zenét. Mert csak a zene van és minden zeneszerző minden korban ugyanarra törekszik. Pont ez a lényeg, hogy ezeket az áthallásokat és rezonanciákat megtaláljuk, hiszen egy jó előadásban egy klasszikus is ugyanolyan mai kérdéseket vet fel, mint egy nemrég írt darab.
S. I.: Egy Ligeti-darabot is lehet úgy hallgatni, hogy felfedezzük benne a gyökereket a múltból. Minden művészeti ágban így van ez. Amikor darabot tanulunk, akkor sem csak a mű keletkezési dátumára koncentrálunk. Természetesen amellett, hogy ismerjük a darab keletkezésének idejét, a különböző stílusjegyeket, korszellemet, történelmi hátteret, a szerző élethelyzetét, még millió tudatos vagy éppen tudattalan történés kapcsolódik be a tanulási folyamatba. Ez eredményezi azt az áramlást és átjárhatóságot, amely a különböző korszakok és szerzők között hat, és nem élesen elválasztja őket, hanem néha nagyon rejtett módon, máskor sokkal egyértelműbben épít összefüggéseket, hidat közéjük.
V. D.: Sose felejtem el, hogy egyszer Végh Sándor azt mondta, a késői Beethoven-vonósnégyeseket akkor értette meg igazán, mikor már a Bartók-vonósnégyeseket alaposan megismerte. Ez is bizonyítja a korok elválaszthatatlanságát.Sok zenemű kerül elő ezen a négy koncerten.
V. D.: Nagy részét nem csak a fesztiválon játsszuk, de mindig teszünk a programba új darabokat is. Iszonyú intenzív, sűrű egy ilyen fesztivál. Ezért is fontos, hogy egy téma köré építsük fel a koncerteket, így aki végighallgatja akár mind a négy koncertet, globális képet kap arról, amiről beszélni szeretnénk. Az igaz, hogy ez a rengeteg darab valóban igénybe veszi a zenészeket éppúgy, ahogyan a befogadó közönséget is. Ilyen fesztiválra egyébként minket is gyakran hívnak külföldre is, de amikor mi vagyunk a házigazdák, az a plusz öröm mellett teher és felelősség is. Ha színpadon vagyunk, mindig érezzük a feszültséget, bárhol játszunk, ám az évek során ezt elég jól megtanultuk kezelni.
S. I.: Az ilyen összesűrített próbaidőszak a zenészek számára azért is nagyon jó, mert sokkal intenzívebben próbálunk. Sokkal több információ merül fel, nem időzünk el dolgokon, hanem mindenki nagyon fókuszál a feladatára, ettől pedig felemelő érzés a közös munka.
Az, hogy házaspárként sokat zenélnek együtt, magától értetődő?
S. I.: Mi nagyon egyformán gondolkodunk a zenéről, de ez nem minden házaspárnál van így. A zene sokáig a legmeghatározóbb eleme volt az életünknek, de mióta megszületett a kislányunk, a hangsúlyok teljesen áthelyeződtek, és ő lett életünk középpontja.
V. D.: Viszont a kettőnk között folyó zenei kommunikáció nélkül egyszerűen elképzelhetetlen lenne a munkánk. Például tegnap volt egy lemezfelvételem, és nagyon fontos volt számomra, hogy Iza ott üljön, mert elég csak egy szó, hogy tudjam, mi a véleménye, és néha olyan dolgokat is meghall, amiket én nem, ahogy ez történik fordított esetben is. Igyekszünk egymás zenei életében a lehető legjobban részt venni. Mi mindent megosztunk egymással.