2015. március 05. / Eszéki Erzsébet
Sok minden akart lenni, pap és pilóta, de leginkább tűzoltó. Még 2011-ben is azt mondta, amikor véget ért az egri Gárdonyi Géza Színház akkori, remek csapatával a munkája: legföljebb elmegy tűzoltónak! Három éve a Katona József Színház társulati tagja, mostanában az itteni szerepei mellett a Jurányiban, A csemegepultos naplója című előadás egyetlen szereplőjeként arat nagy sikert bravúros játékával. Ehhez a beszélgetéshez Brueghel Bábel tornya című festményét választotta.
Ma is elmennél tűzoltónak?
Ö. A.: Már nem vennének fel. Lehet még azt játszani, hogy tűzoltó vagyok, de már nem menne. Ráadásul a lehető legjobb helyen vagyok itt, a Katonában.
Ez az óriási torony talán még egy képzelt tűzoltónak is riasztó?
Ö. A.: Egyáltalán nem. Szívesen felmásznék rá.
A képen, a torony közepén mintha lenne egy leomlott rész.
Ö. A.: Szerintem az nem omlás. Számomra már az is kérdés, hogy ezt a bonyolult építményt egy még nagyobb sziklából faragják-e éppen, vagy fordítva. Ha kívülről építkeznek, akkor azt a részt még nem faragták ki, látszik a szikla. Borzasztóan tetszenek ezek a rétegződések, a kis udvarkák, amelyek viszont arra utalnak, mintha belülről építenék a tornyot.
Mit jelent ez a kép egy „képzelt papnak”?
Ö. A.: Arról van szó a Bibliában, hogy az emberek Isten felé törnek, Nimród király utasítására gőgösen felépítik ezt a hatalmas tornyot, emiatt az Isten megharagszik, lerombolja az egészet, és összezavarja az emberek nyelvét. Utánaolvastam babiloni mítoszoknak is, amelyek 2000 évvel még régebbiek, mint a keresztény történetek. Sokkal csodálatosabb számomra az a gondolat, hogy a babiloniak azért építették a zikkuratokat, mert azt gondolták, hogy az isteni városnak van egy leképezése, ez Babilon, és a mennyben lévő templomnak van itt egy főtemploma. Ez a magyarázat közelebb állna hozzám, még ha papot játszanék is, mint az, hogy az ember gőgös, magasra tör, emiatt büntetést kap. Sőt, az a teremtéselmélet különösen rokonszenves, amely szerint az embert az Isten csak úgy, mellesleg teremtette. Ez magyarázatot adna sok mindenre, amiről színdarabokkal is próbálunk beszélni. Látok ebben igazságot, ha a mai világunkat nézem. Ugyanakkor ami miatt különösen szeretem ezt a festményt, az maga a munkafolyamat. Az, amit éppen látunk, az építkezés fázisát. Ennél izgalmasabb nincs.
Amikor születik valami? A színházi próbafolyamat is ilyen?
Ö. A.: Az előadásnak is van érdekessége, azt az adja meg, hogy a lefektetett kereteken belül miként fogalmazom meg esténként azt, amit igaznak tartok. Minden alkalommal megharcolunk ezért. De amíg odáig eljutunk, fölácsolva, egy rész már készen van, más rész kicsit omlik, azt alá kell dúcolni, mégis láttatja az egészet – ez a legérdekesebb. Magammal hoztam egy műanyag hajót otthonról, tusfürdő volt benne, azért vettem meg egyszer, mert felismertem, hogy ez olyan, mint az egyik hajó a festmény jobb szélén. Olyan, mint egy bonyolult makett, amelyen a csigák még nincsenek rajta, de a hajó váza látható. Ez a fázis izgat, nem az, amikor készen van valami. Az a csodálatos ebben a képben, hogy bár dől a torony, akkor is megpróbálják felépíteni. Az egész életünk hullik szét, előbb-utóbb mindenkit utolér az elmúlás. De ezt a tornyot akkor is felhúzták már majdnem a felhőkig!
A képből süt az aprólékos történetmesélés öröme, ez is tetszik neked?
Ö. A.: Nagyon szeretem Lázár Ervin felnőtteknek írott novelláit, a Hét szeretőm című kötetét, a benne megjelenő mágikus realizmust. Ezt fogalmazta meg egyszer a feleségem, amikor Prágából írt sms-t: „Itt minden sarok univerzum”. Brueghel képein rengeteg ember van, sok rétege van minden művének. Zseniális, hogy nála tényleg minden sarok univerzum. Lenyűgöz az egészben a meseszerűség, csodálatosak ezek az apró részletek, hátul a város. A részletgazdaság, pontosság, alaposság, sűrűség, intenzitás a színházi munkában is alapvető számomra. Mindehhez van még valami: kell valami erős indok, amiért fölmehetek a színpadra. A színész nem azért jön be, hogy elnyerje a nézők szeretetét, feltétlen rajongását, hanem mert arról akar beszélni, hogy az életek szétcsúsznak, az emberek megőrülnek, egyébként is: hogy vagyunk egymással. Nekem ez az alapvető indok.
Ha valaki nem ismeri a babiloni történetet, akkor is érzékelhet a képen valami baljós feszültséget, talán mert a torony szinte betölti a kép terét?
Ö. A.: Van egy kis kivágásom a képről, ez sokáig ott volt a fürdőszobám falán, azon a torony még inkább kitölti a képet. A feszültséget számomra a rengeteg mikrotörténés adja. A fölfelé terjeszkedésnek, az egész, gigantikus munkának a menete. Nem az, hogy ez összeomolhat. A királlyal például nem szoktam foglalkozni.
Brueghel is csak a kép bal alsó sarkába festette oda a királyt, aki aligha ismeri be, ha rossz parancsot ad. Te régebben lázadtál a kőszínház ellen, aztán nyilván rájöttél, hogy csak jó színház és rossz színház van – beismered, ha tévedsz?
Ö. A.: Nagyon is, mert nem árt megelőzni az értelmetlen, elnyúló konfliktusokat. Meg lehet győzni, hamar elfogadom azt, ha nincs igazam. Minden próba konfliktusokkal jár, ezeket meg kell oldanunk. Folyton csinálunk valamit, ahogy a képen akármi is az építkezés vége, a legfontosabb maga a próbálkozás. A nekünk kiszabott időnkben igyekszünk építeni. Ez érdekel, túl azon, hogy iszonyatosan vonzódom a várakhoz, a szűk, zsúfolt helyekhez. Ez nyilván a panellakásból ered, ahol felnőttem. A színházban is meg tud jelenni minden kis apróság, minden szerepet ilyen aprólékosan kell kidolgozni. Akkor tudok kiülni, improvizálni, ha már kidolgoztam előtte mindent. Akkor eldobhatom, és jöhet valami egész más. Csak így lehet építkezni. Úgy nem, ha azt gondolom, hogy „majd lesz valami”.
Sokféle figurát játszottál, sokszínűen, nem jellemző, hogy beskatulyáztak volna. Ennyire tudsz azonosulni az adott szereppel?
Ö. A.: Egyszer csak kialakul bennem valami mély vágy, hogy milyen lenne, ha az lennék, akit éppen alakítok. Izgalmas az ő életének úgy utánajárni, hogy az igaz legyen, amiért nagyon sokat kell dolgozni, és ezt borzasztóan szeretem. Közben az egész úgyis csak olyan lehet, mintha én kerülnék abba a helyzetbe. A csemegepultos naplójánál nem is a történetben és a figurában való elmélyülés az érdekes, hanem az, hogy visszamehetek a gyerekszobába. Nagy kihívás volt, hogyan alakul a másfél órás tárgyanimáció az előadás alatt. De van ehhez is segítségem, a matchboxok. A mai napig veszek matchboxokat, kéthavonta legalább egy repülőt.
Ilyenekkel van tele a lakásod?!
Ö. A.: Ez fontos nekem, kikapcsol. Súlyos a helyzet, jó sok repülő van otthon.
Ha már nem lettél pilóta… Ha ránézel erre a képre, ott hová, kinek képzelnéd magad?
Ö. A.: Olyan valaki szeretnék lenni, aki ismeri, hogy mi van belül. Olyan szép ez a kaptáros rész, amely még mindig nem enged bepillantást nyújtani az egész belsejébe. Amikor gyerek voltam, azt képzeltem, hogyha egyszer lesz egy lakásom, az olyan lesz, mint egy vár. Vastag ajtókkal, belül biztonságos szobák, ahol jó lenni. Olyan valaki is szívesen lennék, aki most érkezik meg ide hajóval, s egyre közelebbről látja ezt a nagy építményt. De szívesen lennék kőműves is.
Mert dolgoztál is kőművesként?
Ö. A.: Zuláger voltam, az jó volt, mert estére állt egy tűzfal. Lehetett látni a munka eredményét. Nagy a varázsa annak, ha reggel nincs ott semmi, este meg van. A színészet is kétkezi munka ebből a szempontból.
Ami olykor tűzoltássá változhat?
Ö. A.: Megesik, azok a helyzetek igen jók a színpadon. Amikor hirtelen meg kell oldanunk valami váratlant. Hirtelen valami összezavarodik, aztán kisimul, az mindig élő helyzet. Ott eldől, hogy éppen merre megyünk tovább. Ezért lennék a képen kőműves is, mert ő bekukucskálhat az egész belsejébe, épít, sok minden múlik rajta. De szívesen lennék a tervező is, aki ezt az egészet átlátja. Egy biztos: király nem lennék. Az rossz lenne, gőgös, parancsoló uralkodónak lenni itt.
[kep3]
Id. Pieter Brueghel (kb. 1525–1569): Bábel tornya (1563), 114 x 155 cm, Kunsthistorisches Museum, Bécs
Ma is elmennél tűzoltónak?
Ö. A.: Már nem vennének fel. Lehet még azt játszani, hogy tűzoltó vagyok, de már nem menne. Ráadásul a lehető legjobb helyen vagyok itt, a Katonában.
Ez az óriási torony talán még egy képzelt tűzoltónak is riasztó?
Ö. A.: Egyáltalán nem. Szívesen felmásznék rá.
A képen, a torony közepén mintha lenne egy leomlott rész.
Ö. A.: Szerintem az nem omlás. Számomra már az is kérdés, hogy ezt a bonyolult építményt egy még nagyobb sziklából faragják-e éppen, vagy fordítva. Ha kívülről építkeznek, akkor azt a részt még nem faragták ki, látszik a szikla. Borzasztóan tetszenek ezek a rétegződések, a kis udvarkák, amelyek viszont arra utalnak, mintha belülről építenék a tornyot.
Mit jelent ez a kép egy „képzelt papnak”?
Ö. A.: Arról van szó a Bibliában, hogy az emberek Isten felé törnek, Nimród király utasítására gőgösen felépítik ezt a hatalmas tornyot, emiatt az Isten megharagszik, lerombolja az egészet, és összezavarja az emberek nyelvét. Utánaolvastam babiloni mítoszoknak is, amelyek 2000 évvel még régebbiek, mint a keresztény történetek. Sokkal csodálatosabb számomra az a gondolat, hogy a babiloniak azért építették a zikkuratokat, mert azt gondolták, hogy az isteni városnak van egy leképezése, ez Babilon, és a mennyben lévő templomnak van itt egy főtemploma. Ez a magyarázat közelebb állna hozzám, még ha papot játszanék is, mint az, hogy az ember gőgös, magasra tör, emiatt büntetést kap. Sőt, az a teremtéselmélet különösen rokonszenves, amely szerint az embert az Isten csak úgy, mellesleg teremtette. Ez magyarázatot adna sok mindenre, amiről színdarabokkal is próbálunk beszélni. Látok ebben igazságot, ha a mai világunkat nézem. Ugyanakkor ami miatt különösen szeretem ezt a festményt, az maga a munkafolyamat. Az, amit éppen látunk, az építkezés fázisát. Ennél izgalmasabb nincs.
Amikor születik valami? A színházi próbafolyamat is ilyen?
Ö. A.: Az előadásnak is van érdekessége, azt az adja meg, hogy a lefektetett kereteken belül miként fogalmazom meg esténként azt, amit igaznak tartok. Minden alkalommal megharcolunk ezért. De amíg odáig eljutunk, fölácsolva, egy rész már készen van, más rész kicsit omlik, azt alá kell dúcolni, mégis láttatja az egészet – ez a legérdekesebb. Magammal hoztam egy műanyag hajót otthonról, tusfürdő volt benne, azért vettem meg egyszer, mert felismertem, hogy ez olyan, mint az egyik hajó a festmény jobb szélén. Olyan, mint egy bonyolult makett, amelyen a csigák még nincsenek rajta, de a hajó váza látható. Ez a fázis izgat, nem az, amikor készen van valami. Az a csodálatos ebben a képben, hogy bár dől a torony, akkor is megpróbálják felépíteni. Az egész életünk hullik szét, előbb-utóbb mindenkit utolér az elmúlás. De ezt a tornyot akkor is felhúzták már majdnem a felhőkig!
A képből süt az aprólékos történetmesélés öröme, ez is tetszik neked?
Ö. A.: Nagyon szeretem Lázár Ervin felnőtteknek írott novelláit, a Hét szeretőm című kötetét, a benne megjelenő mágikus realizmust. Ezt fogalmazta meg egyszer a feleségem, amikor Prágából írt sms-t: „Itt minden sarok univerzum”. Brueghel képein rengeteg ember van, sok rétege van minden művének. Zseniális, hogy nála tényleg minden sarok univerzum. Lenyűgöz az egészben a meseszerűség, csodálatosak ezek az apró részletek, hátul a város. A részletgazdaság, pontosság, alaposság, sűrűség, intenzitás a színházi munkában is alapvető számomra. Mindehhez van még valami: kell valami erős indok, amiért fölmehetek a színpadra. A színész nem azért jön be, hogy elnyerje a nézők szeretetét, feltétlen rajongását, hanem mert arról akar beszélni, hogy az életek szétcsúsznak, az emberek megőrülnek, egyébként is: hogy vagyunk egymással. Nekem ez az alapvető indok.
Ha valaki nem ismeri a babiloni történetet, akkor is érzékelhet a képen valami baljós feszültséget, talán mert a torony szinte betölti a kép terét?
Ö. A.: Van egy kis kivágásom a képről, ez sokáig ott volt a fürdőszobám falán, azon a torony még inkább kitölti a képet. A feszültséget számomra a rengeteg mikrotörténés adja. A fölfelé terjeszkedésnek, az egész, gigantikus munkának a menete. Nem az, hogy ez összeomolhat. A királlyal például nem szoktam foglalkozni.
Brueghel is csak a kép bal alsó sarkába festette oda a királyt, aki aligha ismeri be, ha rossz parancsot ad. Te régebben lázadtál a kőszínház ellen, aztán nyilván rájöttél, hogy csak jó színház és rossz színház van – beismered, ha tévedsz?
Ö. A.: Nagyon is, mert nem árt megelőzni az értelmetlen, elnyúló konfliktusokat. Meg lehet győzni, hamar elfogadom azt, ha nincs igazam. Minden próba konfliktusokkal jár, ezeket meg kell oldanunk. Folyton csinálunk valamit, ahogy a képen akármi is az építkezés vége, a legfontosabb maga a próbálkozás. A nekünk kiszabott időnkben igyekszünk építeni. Ez érdekel, túl azon, hogy iszonyatosan vonzódom a várakhoz, a szűk, zsúfolt helyekhez. Ez nyilván a panellakásból ered, ahol felnőttem. A színházban is meg tud jelenni minden kis apróság, minden szerepet ilyen aprólékosan kell kidolgozni. Akkor tudok kiülni, improvizálni, ha már kidolgoztam előtte mindent. Akkor eldobhatom, és jöhet valami egész más. Csak így lehet építkezni. Úgy nem, ha azt gondolom, hogy „majd lesz valami”.
Sokféle figurát játszottál, sokszínűen, nem jellemző, hogy beskatulyáztak volna. Ennyire tudsz azonosulni az adott szereppel?
Ö. A.: Egyszer csak kialakul bennem valami mély vágy, hogy milyen lenne, ha az lennék, akit éppen alakítok. Izgalmas az ő életének úgy utánajárni, hogy az igaz legyen, amiért nagyon sokat kell dolgozni, és ezt borzasztóan szeretem. Közben az egész úgyis csak olyan lehet, mintha én kerülnék abba a helyzetbe. A csemegepultos naplójánál nem is a történetben és a figurában való elmélyülés az érdekes, hanem az, hogy visszamehetek a gyerekszobába. Nagy kihívás volt, hogyan alakul a másfél órás tárgyanimáció az előadás alatt. De van ehhez is segítségem, a matchboxok. A mai napig veszek matchboxokat, kéthavonta legalább egy repülőt.
Ilyenekkel van tele a lakásod?!
Ö. A.: Ez fontos nekem, kikapcsol. Súlyos a helyzet, jó sok repülő van otthon.
Ha már nem lettél pilóta… Ha ránézel erre a képre, ott hová, kinek képzelnéd magad?
Ö. A.: Olyan valaki szeretnék lenni, aki ismeri, hogy mi van belül. Olyan szép ez a kaptáros rész, amely még mindig nem enged bepillantást nyújtani az egész belsejébe. Amikor gyerek voltam, azt képzeltem, hogyha egyszer lesz egy lakásom, az olyan lesz, mint egy vár. Vastag ajtókkal, belül biztonságos szobák, ahol jó lenni. Olyan valaki is szívesen lennék, aki most érkezik meg ide hajóval, s egyre közelebbről látja ezt a nagy építményt. De szívesen lennék kőműves is.
Mert dolgoztál is kőművesként?
Ö. A.: Zuláger voltam, az jó volt, mert estére állt egy tűzfal. Lehetett látni a munka eredményét. Nagy a varázsa annak, ha reggel nincs ott semmi, este meg van. A színészet is kétkezi munka ebből a szempontból.
Ami olykor tűzoltássá változhat?
Ö. A.: Megesik, azok a helyzetek igen jók a színpadon. Amikor hirtelen meg kell oldanunk valami váratlant. Hirtelen valami összezavarodik, aztán kisimul, az mindig élő helyzet. Ott eldől, hogy éppen merre megyünk tovább. Ezért lennék a képen kőműves is, mert ő bekukucskálhat az egész belsejébe, épít, sok minden múlik rajta. De szívesen lennék a tervező is, aki ezt az egészet átlátja. Egy biztos: király nem lennék. Az rossz lenne, gőgös, parancsoló uralkodónak lenni itt.
[kep3]
Id. Pieter Brueghel (kb. 1525–1569): Bábel tornya (1563), 114 x 155 cm, Kunsthistorisches Museum, Bécs