2015. január 13. / Bóta Gábor
Nagy-Kálózy Eszter Sík Ferenc-díjat kapott a Szentivánéji álomban nyújtott Hippolyta alakításáért. A produkciót Gyulán mutatták be, azóta a Nemzeti Színházban látható. Csakúgy, mint a Fekete ég és A fehér felhő, amiben szintén fontos feladat jut a színésznőnek.
Milyen ember az a Hippolyta, akit te játszol?
N.-K. E.: Nagyon izgalmas dolgot talált ki a rendező, David Doiashvili, amire föl lehetett fűzni a szerepet. Ha nincs egy erős koncepció, akkor kevésbé érdekes.
Kevésbé hálás, mint a szerelmeseket vagy a mesterembereket játszani.
N.-K. E.: Nehezebben megfogható. De attól, hogy a rendező úgy gondolja, hogy soha nem tudjuk, az álom netán valóság-e, vagy a valóság álom, a történet izgalmassá és igazzá válik. Érződik, hogy Oberon irányítja az álomvilágot, de én, Titánia, megérzem ezt, azért, mert a szerelem bennem hirtelen olyan erővel támad fel, hogy ez az érzés mindent legyőz. Van olyan hőfokú érzés, amikor már teljesen tőled függetlenül alakulnak a dolgok.
A Fekete ég és A fehér felhő című egyfelvonásosokban is keveredik a valóság és az álomvilág.
N.-K. E.: Vidnyánszky Attila rendező, A fehér felhő című Molnár-egyfelvonásos elé, ami az I. világháború idején játszódik, rakta az apropóját, egy most írt, összeállított egyfelvonásost. Hiszen amikor az eredeti darabot bemutatták 1916-ban, ott volt sajnos az apropó, a háború maga. Akkor nem kellett hozzá egy előjáték. Most elé került egy vízió, ami visszaemlékezésekből és, ami a szerepem szerint engem érint, Jászai Mari és Fedák Sári naplóiból állt össze. Egy színésznő vagyok, aki az eseményeket felidézi, végigéli, és közben megszakad a szíve, hogy mi történik. Ez a színésznő, a művészet képviselője változik angyallá, és képes ezt a világot valahogyan elviselhetőbbé tenni.
A fehér felhő története végül tényleg átmegy az álomba.
N.-K. E.: Átmegy a mennyországba, igen.
Éppen attól, hogy vízióról van szó, a produkció leginkább képek sorozata. Nem állítható, hogy temérdek párbeszédből, akcióból áll. Ezért feltehetően nehéz játszani.
N.-K. E.: Nagyon, de a téma is nehéz. Mozaikszerű a jelenlétem az első részben. Igen pontosan kell tudni, hogy hol tartok. Nem úgy van, hogy elkezdődik az előadás, és a darab meg a partnerrel való dialógus egyszer csak megteremti a megfelelő szituációt, állapotot a jelenethez. Magamban folyamatosan fel kell idéznem, hogy hol tartok. Belső gondolatokat és szituációkat teremtek magamban, hogy a megszólalás pillanatában azt az érzelmi állapotot tudjam megfogalmazni, amire éppen szükség van. Ez olyan erős koncentrációt igényel, mint eddig tán egyik szerepem sem. Rettenetesen kell figyelnem, pillanatról pillanatra. Nagyon szeretem csinálni, csak jobban kifáradok benne, mint bármelyik más előadásban.
Ennek a játékmódnak megvan az a veszélye, hogy monotonná válik, és az is kérdéses, hogy érzelmileg mikor érinti meg az embert, és mikor nem.
N.-K. E.: Igen nehéz ezt nekem belülről megítélni. Kívülről sose láttam az előadást. Most is vannak olyan részek benne, amik engem is megérintenek. Arra kell figyelnem, hogy színészként abban a mederben maradjak, amerre nekem terelődnöm kell, és ne érintsenek meg bizonyos dolgok úgy, hogy már kitérjek a megfelelő mederből. Megszólalnak olyan zenék, amik abban a pillanatban a felfokozott állapotot még tovább fokozzák, és én ugyanúgy az érzelmi hatásuk alá kerülök, mint a nézők.
A Szentivánéji álmot Gyulán mutattátok be, ott Sík Ferenc-díjat is kaptál az alakításodért. Én már Pesten láttam a produkciót, és el sem tudom képzelni, hogy mi történt Gyulán. Hiszen a Nemzetiben igencsak használjátok a technikát, temérdek süllyedést, emelkedést, repülést alkalmaztok. Ezt Gyulán kellő színpadtechnika hiányában mind nem lehetett megcsinálni, ezért valószínűleg sokat változott az előadás.
N.-K. E.: Technikai szempontból rengeteget. Nyilván más ettől a két produkció hatása. És attól is, hogy a tér nagyobb, bizonyos jelenetek változtak.
Megfogalmazható, hogy mi a különbség?
N.-K. E.: A gyulai előadás intimebb volt, kisebb térben, közelebb a közönséghez játszódott. De számomra belülről csak kicsit más a produkció.
Az És Rómeó és Júlia, amit tizenöt éve játszotok Rudolf Péterrel, nyilván rengeteget változott, hiszen idősebbek, tapasztaltabbak lettetek.
N.-K. E.: Formai szempontból igen piciket változtattunk benne, amivel viszont kitöltjük a formát, az biztos változott, merthogy mi magunk is, persze, változtunk, sokat tapasztaltunk, értünk, máshol tartunk.
Gondolom, a saját kapcsolatotokban megélt dolgok is visszatükröződnek.
N.-K. E.: Biztos, hogy az mind benne van a produkcióban, ami velünk megtörtént. És mivel tizenöt évvel idősebbek vagyunk, lehet, hogy bizonyos mozgások már nem esnek annyira jól, mint valaha, de ezeket is abszolút próbáljuk ugyanúgy csinálni, mint egykor.
Széles palettán játszol. Őrült bohózattól, Shakespeare-től Molnár Ferencig és kortárs zenés darabig terjed a skála.
N.-K. E.: Most valahogy úgy alakultak az előadások és a szerepek, hogy én is azt gondolom, sokfélét csinálhatok. Ettől izgalmas számomra ez az időszak, hiszen nyolc-kilenc darabban játszom, ami rengeteg. Mindegyik más.
Filmezel most?
N.-K. E.: Nem, de majd márciusban kezdődik a Kossuthkifli vetítése. Ez hatrészes tévésorozat, amit Rudolf Péter rendezett. Ebben egy hatvan-hetven közötti, idős grófnőt alakítok, aki életerős, minden érdekli a világból. Nagyon jó figura. Kicsit púpos, csúnya, teli van megértéssel a világ iránt.
Miért játszol te egy ilyen idős asszonyt?
N.-K. E.: Nem is gondoltam volna, hogy ebben a történetben nekem adódhat szerep. Péter egyszer csak azt mondta, hogy ezt szeretné, ha én játszanám. A nőnek az arisztokratizmusa, a humora, a vidámsága miatt. Én nagyon féltem ettől. Sminkpróbákat is csináltunk, hogy külsőleg is valahogy helyére kerüljön ez az alak. És aztán beleszerettem ebbe az egész történetbe, szerepbe. Nagyon szeretem ezt a grófnőt, akit játszanom kellett. Már nem adnám oda semmiért.
Milyen ember az a Hippolyta, akit te játszol?
N.-K. E.: Nagyon izgalmas dolgot talált ki a rendező, David Doiashvili, amire föl lehetett fűzni a szerepet. Ha nincs egy erős koncepció, akkor kevésbé érdekes.
Kevésbé hálás, mint a szerelmeseket vagy a mesterembereket játszani.
N.-K. E.: Nehezebben megfogható. De attól, hogy a rendező úgy gondolja, hogy soha nem tudjuk, az álom netán valóság-e, vagy a valóság álom, a történet izgalmassá és igazzá válik. Érződik, hogy Oberon irányítja az álomvilágot, de én, Titánia, megérzem ezt, azért, mert a szerelem bennem hirtelen olyan erővel támad fel, hogy ez az érzés mindent legyőz. Van olyan hőfokú érzés, amikor már teljesen tőled függetlenül alakulnak a dolgok.
A Fekete ég és A fehér felhő című egyfelvonásosokban is keveredik a valóság és az álomvilág.
N.-K. E.: Vidnyánszky Attila rendező, A fehér felhő című Molnár-egyfelvonásos elé, ami az I. világháború idején játszódik, rakta az apropóját, egy most írt, összeállított egyfelvonásost. Hiszen amikor az eredeti darabot bemutatták 1916-ban, ott volt sajnos az apropó, a háború maga. Akkor nem kellett hozzá egy előjáték. Most elé került egy vízió, ami visszaemlékezésekből és, ami a szerepem szerint engem érint, Jászai Mari és Fedák Sári naplóiból állt össze. Egy színésznő vagyok, aki az eseményeket felidézi, végigéli, és közben megszakad a szíve, hogy mi történik. Ez a színésznő, a művészet képviselője változik angyallá, és képes ezt a világot valahogyan elviselhetőbbé tenni.
A fehér felhő története végül tényleg átmegy az álomba.
N.-K. E.: Átmegy a mennyországba, igen.
Éppen attól, hogy vízióról van szó, a produkció leginkább képek sorozata. Nem állítható, hogy temérdek párbeszédből, akcióból áll. Ezért feltehetően nehéz játszani.
N.-K. E.: Nagyon, de a téma is nehéz. Mozaikszerű a jelenlétem az első részben. Igen pontosan kell tudni, hogy hol tartok. Nem úgy van, hogy elkezdődik az előadás, és a darab meg a partnerrel való dialógus egyszer csak megteremti a megfelelő szituációt, állapotot a jelenethez. Magamban folyamatosan fel kell idéznem, hogy hol tartok. Belső gondolatokat és szituációkat teremtek magamban, hogy a megszólalás pillanatában azt az érzelmi állapotot tudjam megfogalmazni, amire éppen szükség van. Ez olyan erős koncentrációt igényel, mint eddig tán egyik szerepem sem. Rettenetesen kell figyelnem, pillanatról pillanatra. Nagyon szeretem csinálni, csak jobban kifáradok benne, mint bármelyik más előadásban.
Ennek a játékmódnak megvan az a veszélye, hogy monotonná válik, és az is kérdéses, hogy érzelmileg mikor érinti meg az embert, és mikor nem.
N.-K. E.: Igen nehéz ezt nekem belülről megítélni. Kívülről sose láttam az előadást. Most is vannak olyan részek benne, amik engem is megérintenek. Arra kell figyelnem, hogy színészként abban a mederben maradjak, amerre nekem terelődnöm kell, és ne érintsenek meg bizonyos dolgok úgy, hogy már kitérjek a megfelelő mederből. Megszólalnak olyan zenék, amik abban a pillanatban a felfokozott állapotot még tovább fokozzák, és én ugyanúgy az érzelmi hatásuk alá kerülök, mint a nézők.
A Szentivánéji álmot Gyulán mutattátok be, ott Sík Ferenc-díjat is kaptál az alakításodért. Én már Pesten láttam a produkciót, és el sem tudom képzelni, hogy mi történt Gyulán. Hiszen a Nemzetiben igencsak használjátok a technikát, temérdek süllyedést, emelkedést, repülést alkalmaztok. Ezt Gyulán kellő színpadtechnika hiányában mind nem lehetett megcsinálni, ezért valószínűleg sokat változott az előadás.
N.-K. E.: Technikai szempontból rengeteget. Nyilván más ettől a két produkció hatása. És attól is, hogy a tér nagyobb, bizonyos jelenetek változtak.
Megfogalmazható, hogy mi a különbség?
N.-K. E.: A gyulai előadás intimebb volt, kisebb térben, közelebb a közönséghez játszódott. De számomra belülről csak kicsit más a produkció.
Az És Rómeó és Júlia, amit tizenöt éve játszotok Rudolf Péterrel, nyilván rengeteget változott, hiszen idősebbek, tapasztaltabbak lettetek.
N.-K. E.: Formai szempontból igen piciket változtattunk benne, amivel viszont kitöltjük a formát, az biztos változott, merthogy mi magunk is, persze, változtunk, sokat tapasztaltunk, értünk, máshol tartunk.
Gondolom, a saját kapcsolatotokban megélt dolgok is visszatükröződnek.
N.-K. E.: Biztos, hogy az mind benne van a produkcióban, ami velünk megtörtént. És mivel tizenöt évvel idősebbek vagyunk, lehet, hogy bizonyos mozgások már nem esnek annyira jól, mint valaha, de ezeket is abszolút próbáljuk ugyanúgy csinálni, mint egykor.
Széles palettán játszol. Őrült bohózattól, Shakespeare-től Molnár Ferencig és kortárs zenés darabig terjed a skála.
N.-K. E.: Most valahogy úgy alakultak az előadások és a szerepek, hogy én is azt gondolom, sokfélét csinálhatok. Ettől izgalmas számomra ez az időszak, hiszen nyolc-kilenc darabban játszom, ami rengeteg. Mindegyik más.
Filmezel most?
N.-K. E.: Nem, de majd márciusban kezdődik a Kossuthkifli vetítése. Ez hatrészes tévésorozat, amit Rudolf Péter rendezett. Ebben egy hatvan-hetven közötti, idős grófnőt alakítok, aki életerős, minden érdekli a világból. Nagyon jó figura. Kicsit púpos, csúnya, teli van megértéssel a világ iránt.
Miért játszol te egy ilyen idős asszonyt?
N.-K. E.: Nem is gondoltam volna, hogy ebben a történetben nekem adódhat szerep. Péter egyszer csak azt mondta, hogy ezt szeretné, ha én játszanám. A nőnek az arisztokratizmusa, a humora, a vidámsága miatt. Én nagyon féltem ettől. Sminkpróbákat is csináltunk, hogy külsőleg is valahogy helyére kerüljön ez az alak. És aztán beleszerettem ebbe az egész történetbe, szerepbe. Nagyon szeretem ezt a grófnőt, akit játszanom kellett. Már nem adnám oda semmiért.