2015. március 16. / N. N.
Hámori Gabriella néhány éve több időt töltött külföldön, mint itthon, most azonban újra Budapestre tette a székhelyét, és játszik az Örkény Színházban, a Jurányi Inkubátorházban, február 12-től pedig a Belvárosi Színházban is az Orlai Produkció Apa című előadásában, miközben nemrég megjelent lemezével koncertezni is készül.
Akkor most visszajöttél?
H. G.: Egy időre igen. Ha a próbaidőszak véget ér és már játszani fogjuk az előadásokat, majd fogok tudni utazni ismét. Tél elején Abu-Dzabiban forgattam egy filmet a New York University végzőseivel, aminek nagyon örültem, összetartó és őszinte csapat volt. Ezek az alkalmak felfrissítőek. Az elmúlt év felét még Berlinben töltöttem, zajos és elmélyült időszakok váltakoztak. Sokat gondolkodtam azon, mi a célom, merre tartok. Belekezdtem néhány dologba, aminek hosszú távú eredményei lesznek. Közben a tavalyi év végén jelent meg a lemezem, Nem örmény népzene címmel, Poniklo Imrével, az Amber Smith frontemberével közös dalokkal, de még nem kezdtünk bele a koncertezésbe. A tervek szerint a koncerteket tavasszal kezdenénk Orlai Tibor produkciójában. Addig alkalmanként énekelek, legközelebb Cseh Tamás-esten a Vodkuval. Gáspár Ildikóval próbáljuk az Apa című darabot. Ildikóval legutóbb a Stuart Máriát próbáltuk, imádom játszani, és nem a feladat mértéke miatt, nem mert főszerep, az önmagában nem elegendő soha, hanem az előadás gondolatisága, a világa miatt. Ildikóval nagyon sok darabban dolgoztunk, ő sokáig dramaturgként. Fantasztikusan jó, hogy ilyen szimbiózisban tudunk együttműködni. Nála olyan előadásokban játszhatok, amelyek nem beszélnek mellé. Jó ideje kerülök minden olyan anyagot, ami nem mozgatja meg az embereket.
Ilyen például a Jurányiban a Semleges nemek, ami érzékeny témákat érint.
H. G.: Igen, helyenként verbálisan vulgáris is ez az előadás. Alexis Latham, a darab rendezője témákat dobott fel a nemi szerepek mentén, Vajda Milánnal pedig sokat gondolkodtunk, hogyan kerülhetnénk ezekhez közelebb. Eleinte azt hittem, dokumentumszínház lesz, de nem, helyette egy halom szöveg és helyzet, mindent Milánnal improvizáltunk, Alexis irányításával. Őt az érdekelte, hogyan viszonyulnak az emberek a lét olyan kérdéseihez például, hogy ha az ember a külvilág felé valamilyennek mutatkozik, akkor otthon kicsoda. Megélhető-e egy vágy, ami eltéríti az embert attól, amit a környezete elvár tőle? Milyen viselkedésben találjuk meg az identitásunkat? Határozottság és szuverenitás, vagy bizonytalanság és ráutaltság? Ha szeretünk, akkor férfit vagy nőt, vagy mindegy? Sokféle irányba viszi el ez a sok minden az előadást, ezért nem is adhat ki egy olyan ívet, ami megszokott. Milánnal nagyon szeretünk együtt dolgozni, a nézők sokat nevetnek, és előfordul az is, hogy érezhető a csendből, hogy azt a problémát vitatják meg magukban, amit felmutattunk.
Az Orlai Produkcióval az Apa sem egyszerű témát, az Alzheimer-kórt és az ezzel járó nehézségeket boncolgatja.
H. G.: Nincs olyan a csapatban, akit ne érintene mélyen a szülő-gyermek viszony, a kiszolgáltatottság állapota, a folytonos kétség abban, hogy mivel tehetjük a legjobbat, a tehetetlenség. A szöveg szerkezetéből adódóan olyan világot építünk, amelyben minden megtörtént már, bármikor újra megtörténhet, és közben semmi soha nem történt meg. Azt az állapotot próbáljuk színházi nyelvre leképezni, amikor azok az agyi neuronok, amikre az ember egész életében nem is gondol, egyszer csak azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy többé nem működnek üzembiztosan, és minden darabokra hull. Lukáts Andor az apa. Játszottunk már együtt, de a meghatározó az volt, amikor vizsgaelőadást rendezett nekünk az Ódry Színpadon, a Liliomot. Ha nem ő jön abban a pillanatban, akkor velem valami lényegi nem történt volna meg, ez biztos, tudom. Negyedévesek voltunk, már csak heten voltunk az osztályban, Andor nagyon önzetlenül vezetett minket. Szóval nekem mindennap ünnep, hogy bejövök próbálni, és itt vagyunk egy óriási molinón a bejáratnál. Pedig még nem vagyunk kész és aprólékos kidolgozást igényel minden. Anne, a lány, akit játszom, ápolja az apját, és próbálja élni a saját életét. Makranczi Zalán játssza a férjet, akivel Anne jól működő, biztonságos házasságban él, ami mindemellett szerelem, persze, de próbára teszik a körülmények. Az egész egy thrillerbe oltott komédia. Sok különböző alak, hozzátartozó vagy idegen érkezik a lakásba, ahol az apa emlékezete napról napra leépül. A próbafolyamat elején megkértünk egy agykutatót, hogy beszéljen alapossággal az Alzheimerről, és válaszoljon a kérdéseinkre. Mindenben igyekszünk következetesek lenni, de alapvetően a szerző Florian Zeller is pontosan ír le mindent, a családját érintette ez a betegség. A darabból Mikó Csaba csinált egy nagyon jó átiratot.
Azzal, hogy ennyifélét vállalsz, nemcsak a beskatulyázást kerülöd el, de olyan, mintha még mindig az utadat keresnéd.
H. G.: Teljesen természetes, mert semmi sem állandó. Egyszerre sok örömet adott az elmúlt évek sűrűsége, de átéltem válsághelyzetet és bűntudatot is, mert nem tudtam tervszerűen igazodni ahhoz, amit elvárok magamtól az életben. Közben rájöttem, mennyi minden más valósult meg, anélkül hogy szándékosan törekedtem volna rá. Most azt használom, amim van, annak örülök, nem vágyom másra. Jókor jön egy ilyen darab, ami az emlékezettel foglalkozik, rengeteg impulzus ért az elmúlt időszakban, és sokat cikáztam, az emlékeim pedig mind a részemmé váltak. Nagyon érdekes, hogy amikor ezek az emlékek az idő távlatában transzformálódnak, akkor gyakrabban merül föl bennem az, hogy kicsoda vagyok, hová tartozom. Vagy ha egy állapot örökre megszűnik, úgy értem, amikor valaki örökre eltűnik az életünkből, akkor igaz lehet az is, hogy nem is volt igaz, vagy ellenkezőleg, mintha még mindig ott lenne, vagy mintha mi lennénk mindig vele valahol máshol. Szóval az Apa című darab nemcsak a kötődés és leválás története, hanem hétköznapi metafizika is.
Akkor most visszajöttél?
H. G.: Egy időre igen. Ha a próbaidőszak véget ér és már játszani fogjuk az előadásokat, majd fogok tudni utazni ismét. Tél elején Abu-Dzabiban forgattam egy filmet a New York University végzőseivel, aminek nagyon örültem, összetartó és őszinte csapat volt. Ezek az alkalmak felfrissítőek. Az elmúlt év felét még Berlinben töltöttem, zajos és elmélyült időszakok váltakoztak. Sokat gondolkodtam azon, mi a célom, merre tartok. Belekezdtem néhány dologba, aminek hosszú távú eredményei lesznek. Közben a tavalyi év végén jelent meg a lemezem, Nem örmény népzene címmel, Poniklo Imrével, az Amber Smith frontemberével közös dalokkal, de még nem kezdtünk bele a koncertezésbe. A tervek szerint a koncerteket tavasszal kezdenénk Orlai Tibor produkciójában. Addig alkalmanként énekelek, legközelebb Cseh Tamás-esten a Vodkuval. Gáspár Ildikóval próbáljuk az Apa című darabot. Ildikóval legutóbb a Stuart Máriát próbáltuk, imádom játszani, és nem a feladat mértéke miatt, nem mert főszerep, az önmagában nem elegendő soha, hanem az előadás gondolatisága, a világa miatt. Ildikóval nagyon sok darabban dolgoztunk, ő sokáig dramaturgként. Fantasztikusan jó, hogy ilyen szimbiózisban tudunk együttműködni. Nála olyan előadásokban játszhatok, amelyek nem beszélnek mellé. Jó ideje kerülök minden olyan anyagot, ami nem mozgatja meg az embereket.
Ilyen például a Jurányiban a Semleges nemek, ami érzékeny témákat érint.
H. G.: Igen, helyenként verbálisan vulgáris is ez az előadás. Alexis Latham, a darab rendezője témákat dobott fel a nemi szerepek mentén, Vajda Milánnal pedig sokat gondolkodtunk, hogyan kerülhetnénk ezekhez közelebb. Eleinte azt hittem, dokumentumszínház lesz, de nem, helyette egy halom szöveg és helyzet, mindent Milánnal improvizáltunk, Alexis irányításával. Őt az érdekelte, hogyan viszonyulnak az emberek a lét olyan kérdéseihez például, hogy ha az ember a külvilág felé valamilyennek mutatkozik, akkor otthon kicsoda. Megélhető-e egy vágy, ami eltéríti az embert attól, amit a környezete elvár tőle? Milyen viselkedésben találjuk meg az identitásunkat? Határozottság és szuverenitás, vagy bizonytalanság és ráutaltság? Ha szeretünk, akkor férfit vagy nőt, vagy mindegy? Sokféle irányba viszi el ez a sok minden az előadást, ezért nem is adhat ki egy olyan ívet, ami megszokott. Milánnal nagyon szeretünk együtt dolgozni, a nézők sokat nevetnek, és előfordul az is, hogy érezhető a csendből, hogy azt a problémát vitatják meg magukban, amit felmutattunk.
Az Orlai Produkcióval az Apa sem egyszerű témát, az Alzheimer-kórt és az ezzel járó nehézségeket boncolgatja.
H. G.: Nincs olyan a csapatban, akit ne érintene mélyen a szülő-gyermek viszony, a kiszolgáltatottság állapota, a folytonos kétség abban, hogy mivel tehetjük a legjobbat, a tehetetlenség. A szöveg szerkezetéből adódóan olyan világot építünk, amelyben minden megtörtént már, bármikor újra megtörténhet, és közben semmi soha nem történt meg. Azt az állapotot próbáljuk színházi nyelvre leképezni, amikor azok az agyi neuronok, amikre az ember egész életében nem is gondol, egyszer csak azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy többé nem működnek üzembiztosan, és minden darabokra hull. Lukáts Andor az apa. Játszottunk már együtt, de a meghatározó az volt, amikor vizsgaelőadást rendezett nekünk az Ódry Színpadon, a Liliomot. Ha nem ő jön abban a pillanatban, akkor velem valami lényegi nem történt volna meg, ez biztos, tudom. Negyedévesek voltunk, már csak heten voltunk az osztályban, Andor nagyon önzetlenül vezetett minket. Szóval nekem mindennap ünnep, hogy bejövök próbálni, és itt vagyunk egy óriási molinón a bejáratnál. Pedig még nem vagyunk kész és aprólékos kidolgozást igényel minden. Anne, a lány, akit játszom, ápolja az apját, és próbálja élni a saját életét. Makranczi Zalán játssza a férjet, akivel Anne jól működő, biztonságos házasságban él, ami mindemellett szerelem, persze, de próbára teszik a körülmények. Az egész egy thrillerbe oltott komédia. Sok különböző alak, hozzátartozó vagy idegen érkezik a lakásba, ahol az apa emlékezete napról napra leépül. A próbafolyamat elején megkértünk egy agykutatót, hogy beszéljen alapossággal az Alzheimerről, és válaszoljon a kérdéseinkre. Mindenben igyekszünk következetesek lenni, de alapvetően a szerző Florian Zeller is pontosan ír le mindent, a családját érintette ez a betegség. A darabból Mikó Csaba csinált egy nagyon jó átiratot.
Azzal, hogy ennyifélét vállalsz, nemcsak a beskatulyázást kerülöd el, de olyan, mintha még mindig az utadat keresnéd.
H. G.: Teljesen természetes, mert semmi sem állandó. Egyszerre sok örömet adott az elmúlt évek sűrűsége, de átéltem válsághelyzetet és bűntudatot is, mert nem tudtam tervszerűen igazodni ahhoz, amit elvárok magamtól az életben. Közben rájöttem, mennyi minden más valósult meg, anélkül hogy szándékosan törekedtem volna rá. Most azt használom, amim van, annak örülök, nem vágyom másra. Jókor jön egy ilyen darab, ami az emlékezettel foglalkozik, rengeteg impulzus ért az elmúlt időszakban, és sokat cikáztam, az emlékeim pedig mind a részemmé váltak. Nagyon érdekes, hogy amikor ezek az emlékek az idő távlatában transzformálódnak, akkor gyakrabban merül föl bennem az, hogy kicsoda vagyok, hová tartozom. Vagy ha egy állapot örökre megszűnik, úgy értem, amikor valaki örökre eltűnik az életünkből, akkor igaz lehet az is, hogy nem is volt igaz, vagy ellenkezőleg, mintha még mindig ott lenne, vagy mintha mi lennénk mindig vele valahol máshol. Szóval az Apa című darab nemcsak a kötődés és leválás története, hanem hétköznapi metafizika is.