Nagyon jó dolgom van
2015. Április 12. / Szepesi Krisztina

Polgár Csaba 2007-ben, a Színház- és Filmművészeti Egyetem elvégzése után még a bi­zony­ta­lan­ságba csöppent bele, végül, ahogy ő fogalmaz, mégis szerencséje lett. Azóta az Örkény Színház tagja, egyre többet rendez Németországban, most pedig újabb főszerepre készül: március 21-től Hamletként lép színpadra.

Mi játszódik le benned, amikor megkapsz egy olyan fontos szerepet, mint a Hamlet vagy a Peer Gynt?
P. Cs.: Mivel nekem sose voltak szerepálmaim, nem az az első gondolatom, hogy: ez az, végre meg­kap­tam. De mivel mindenkinek van egy előképe ezekről a művekről, tudom, hogy át kell majd vinni a dolgot mindenféle prekoncepción keresztül. Egyébként pedig minden úgy történik, ahogy szokott, és mert bízom a rendezőben, igazán nagy félelem nincs bennem, inkább öröm, hiszen annyira jó dolog ilyen szövegekbe belesüllyedni.

Van olyan, hogy jó időben érkezik egy ilyen szerep?
P. Cs.: Biztos, hogy vannak korszakok az én életemben is. Mostanra már jobban be tudom osztani az energiáimat, céltudatosabban tudok próbálni, vagyis kellett egy bizonyos idő, hogy eljussak idáig, de az, hogy megtörténjenek az emberrel a dolgok a színpadon, nem ettől függ. Kedden tehetségesnek érzem magam, szerdán meg nem, vagy már kedd délután sem. A Peer Gynttől például még nagyon meg­ret­ten­tem, de nem mondom, hogy korai volt. Eléggé szemérmes vagyok, nehezen rakom ki magam, de mindig az a cél, hogy teljesen személyessé váljon a szerep. Az ilyen típusú szerepek pedig nagyon sokat tudnak érni. Ami közben megtörténik az emberrel, az elkezd működtetni dolgokat a színpadon, ha van annyi bátorságunk, hogy elengedjük, hagyjuk felszakadni a gátakat. Talán a Peer Gynt óta érzem, hogy kicsit bátrabb lettem, azt hiszem, az tényleg jó időben jött.

A rendező, Bagossy László két színésznövendéke játssza a két másik kulcsszereplőt, Horatiót és Opheliát.
P. Cs.: Jó az, hogy Laci osztályából többen is jöttek, és mind tevékenyen részt is vesznek a munkában. A próbákon nem a korkülönbség okozhat nehézséget, inkább az, hogy jól találkozzunk össze. Maga a próbafolyamat is egy ismerkedés, egymás apró rezdüléseire való reagálás. Nagyon ismerős az, ahogyan ők dolgoznak, és szeretném remélni, hogy belőlem se múlt el a lelkesedés, még akkor sem, ha az évek alatt picivel cinikusabb lettem.

A színművészeti után egyből az Örkénybe szerződtél, és bár volt lehetőséged kipróbálni másfajta munkát, korábban az Új Színházban, majd a HOPParttal és a Katonában is, mégis itt vertél gyökeret.
P. Cs.: Az Újban nagyon jól éreztem magam stúdiósként az egyetem előtt két évig. Az egyetem végén még nem volt szerződésem, de megalapítottuk az osztállyal a HOPPartot. Aztán a gyakorlati év végén Bozsik Yvette hívott, akivel a Katonában a Playgroundban dolgoztunk együtt, hogy hallotta, nincs még szerződésem, és szívesen dolgozna velem. Azon a nyáron elmentünk Egerbe West Side Storyt próbálni, és az utolsó héten Csizmadia Tibor behívott azzal, hogy megüresedett egy státus. A beszélgetés után fél órával Mácsai Pál hívott, hogy Novák Eszter rendezi a Búvárszínház című Kárpáti-darabot, és engem szeretne a főszerepre. Vagyis hosszú ideig nem volt semmi, aztán nagyon gyorsan három olyan ajánlatot kaptam, hogy bármelyiket örömmel vállalnám bármikor. Sokan mondják, hogy ez a pálya legalább hatvan százalék szerencse. Igazuk van. Az Örkényben az is nagyon jó volt, hogy mivel Pali rugalmas, engedte, hogy csináljam a HOPPartot, most pedig azt, hogy külföldön vállaljak rendezést. Szóval itt nagyon jó helyzetben vagyok.

Ráadásul még rendezőként is lehetőséget kaptál az Örkényben 2012-ben.
P. Cs.: A főváros írt ki pályázatot, ami arról szólt, hogy kőszínházak fogadjanak be függetleneket. Nagyon jó érzés volt, hogy Pali egyből a HOPPartra gondolt, és az se volt kérdés, hogy én rendezzem.
Mind a Merlin, avagy Isten, Haza, Család, mind pedig a nemrég Berlinben Válasszunk párt! címmel bemutatott Ödön von Horváth-rendezésed nagyon erős politikai véleménynyilvánítás, miközben azt szoktad mondani, nem vagy az a típus, aki kiállna egy fórumon szónokolni.
P. Cs.: Soha nem tudnék beállni emberek mögé, miközben fontos, hogy elmondjam a véleményem. Nem tartom magam hangadónak sem, nem tudnám elképzelni, ahogy verem az öklömmel az asztalt, talán túl lusta és trehány is vagyok ehhez. Nem kiabálni akarok, csak gondolkodni, és annál a szintnél, ami most itthon van, kicsit feljebb lépni.

Azt gondolod, színházi előadásokkal el lehet érni valamit?
P. Cs.: Lehet, hogy naivitás, de én még mindig hiszek ebben és szerencsére vannak rajtam kívül is néhányan. Az Ödön von Horváth-előadásra például sokan mondják, hogy nagyon direkt, pedig csak néhány mondatot változtattunk meg benne, hiszen az eredeti szöveg önmagában is nagyon rímel a mai állapotokra.

Korábban mondtad, hogy nincsenek igazán rendezői ambícióid. Ez mostanra változott?
P. Cs.: Úgy vagyok vele, ha jön egy feladat és tudunk egyeztetni az Örkénnyel, elvállalom. Tavaly volt az első külföldi meghívásom Münchenbe, egy Julius Caesart-előadásra. Nagyon érdekes volt megnézni, működik-e ott az, amit mi tudunk, szeretnénk és itthon is csinálunk. Jött velem Gáspár Ildi, Izsák Lili, Matkó Tomi és a HOPPartból néhányan, és bár nagyon nehéz volt a munka, a végeredmény egyáltalán nem lett rossz. Idén évad végére visszahívtak dolgozni, két év múlva pedig – ha minden igaz – Karlsruhéba megyünk. Nagyon izgalmas most nekem ez, és amíg bírom energiával és a körülöttem levőknek is van türelmük hozzám, addig nehezen mondok nemet az ilyen lehetőségekre.

Kell is az energia, hiszen a sok színészi feladatod nagy része főszerep.
P. Cs.: Most kezdem érezni, hogy sok ez egy picit, de közben van bennem egyfajta munkamánia, és ha nem lenne semmi, begörcsölnék. Azt hiszem, ez most oldódott a lányom születésével. Talán túlságosan beszippantott a színház, de még mindig izgat, kíváncsivá tesz, hogy mik a határok és azokon hol lehet átjutni. Amit érzek, az nem olyan fáradtság, amire panaszkodnom kellenem, hiszen nagyon jó dolgom van.