2015. június 05. / Bóta Gábor
Vidnyánszky Attila igazgató szerint a Nemzeti Színház intézményének módszeres pusztítása 100 éve zajlik.
Azt nyilatkoztad, ha az ember beszáll a ringbe, számítania kell arra, hogy kap ütéseket, de a mélyütéseket nem szereted. Milyen ütéseket kaptál mostanában, és ezek közül melyeket érzed mélyeknek?
V. A.: Sok ütést kaptam és kapok, már megszoktam, hogy szinte folyamatosan tűz alatt vagyok. A sportszerű ütéseket elfogadom: ha eljön valaki egy előadásunkra, és rossz véleményt ír, az rendben van. A hazudozás és a csúsztatás viszont sportszerűtlen. Ha azt írják, hogy kiürült a színház, akkor dühös vagyok, mert ez hazugság, eddig 17 ezer nézővel többen tiszteltek meg minket, mint tavaly, 110 ezer körüli fizető nézőnk lesz. Arra pedig borzasztó büszke vagyok, hogy a nagycsaládosok, a rossz szociális helyzetben levő gyerekek ingyen jönnek hozzánk. Ez így is fog maradni.
Több kritikusnak nem adsz jegyet a premierre...
V. A.: Volt olyan kritikus, aki nem látta az Isten ostora című előadásomat, és mégis azt írta róla, hogy vacak. Minek hívjam meg újra? Ráadásul ingyen. 2002-ben a Nemzetiben rendeztem, és azt találtam mondani: téboly, hogy a magyar színházi szakma elitje nem tudja értelmezni a Nemzeti Színház fogalmát. Akkor még kisebb hatótávolságra jutott el a hangom, de ezt azért jó néhányan meghallották. Azóta bántanak. A magyar színházi szakmában igazodási vágy bénítja meg az új alkotógenerációt. Nem magukból alkotnak, hanem megfelelni vágynak.
De ezt éppen te mondod, aki úgy lettél igazgató, hogy igazodtál a rendszerhez? Így lettél mostanra színházi nagyhatalom.
V. A.: 15 éve, azóta, hogy a Gyilkosság a székesegyházban, vagy az Ősök előadását megrendeztem, ugyanazt mondom.
A Gyilkosság a székesegyházban előadásában hajszálpontosan elemezted a hatalom természetrajzát. És utána beszálltál a hatalomba.
V. A.: Nem a hatalomba szálltam be. Egy színházat, az ország első színházát vezetem. Amihez persze kellett a hatalom döntése. De hát minden igazgatót a hatalom nevez ki. Vezetem a Nemzeti Színházat, mert annyi hányadék volt ráöntve erre az intézményre, hogy úgy éreztem, lenne dolgom abban, hogy lemossuk róla. A Nemzeti Színház intézményének módszeres pusztítása 100 éve zajlik. A legsötétebb esemény az épület 1965. március 15-i felrobbantása volt, ami folytatódott azzal a kutyakomédiával, ami aztán az új épület tervei körül zajlott. Építés helyett évtizedekig bizottságokat neveztek ki. Ez orvtámadás volt az ország népe ellen, amely a Nemzetit sokkal többnek tartja, mint egy egyszerű színháznak: spirituális helynek gondolja.
Hogy érzed, mire jutottál ebben az évadban?
V. A.: Sikeres előadások születtek, növekszik a nézőszám. A Körhinta pótszékekkel megy, a Szentivánéji álom és a János vitéz dugig van.
De úgy hallom, hogy például a Fekete ég és a vele egy estén látható A fehér felhő viszont nem.
V. A.: Mutass olyan színházat, ahol nincs olyan előadás, ami kevésbé megy. Ezzel együtt a látogatottságunk most már a kilencven százalékhoz közelít. A Fekete ég – A fehér felhő tényleg okoz gondot. De én ügyként kezelem az első világháború százéves évfordulójára való emlékezést. A középiskolás, egyetemista korosztálynak szembesülnie kell történelmünk ezen tragikus fejezetével, ezért repertoáron tartom.
A Nemzetiben egyetlen előadást tartott mindenki nagyon jónak, ez pedig a Brand. Úgy gondolod, azért, mert ezt Zsótér Sándor rendezte?
V. A.: Ki a „mindenki”? A más előadásainkat megtöltők tetszése hova számít? Koltai Tamás jó- és rosszarcúakra osztja a közönségünket, ami egyenesen náci gondolat. Koltai lenézi a közönséget, mert azt mondja, hogy nem is értik az előadásainkat – egészen abszurd. Zsótérral nagy tiszteletben és jó viszonyban vagyok. Tisztán végiggondolt produkciónak tartom az általa rendezett Brandot, a színészek szerettek vele dolgozni, és jövőre is jön hozzánk rendezni. Nyitott színházat működtetek, amiben sokféle gondolat, sokféle alkotói elképzelés és esztétikai megközelítés megtalálja a helyét.
Többen azt mondják, hogy nem éred el azt a színvonalat, amit a beregszászi csúcsteljesítményeidben. Te hogy érzed?
V. A.: Nekem kellene saját magamat megítélni? Az igazgatás sok energiát elvisz, ugyanis a felelős színházigazgató a színháza egészére alkotásként tekint. A debreceni igazgatásom második felében tudatosult bennem, hogy akár egy havi műsor vagy az évadterv, a színház egésze is maga egy műalkotás. Amikor a debreceni színházat igazgattam, akkor is azt mondta a magyar sajtó, hogy előtte, Beregszászban jobbakat rendeztem, de a Mesés férfiak szárnyakkal és a Halotti pompa Debrecenben született meg, mindkettőt a legfontosabb előadásaim közé sorolják számomra mérvadó színházi emberek. Sokat rendeztem az eddigi két nemzetis évadban, mert a repertoár alapjai kialakításának felelősségét nekem kell vállalnom. Jövőre már csak két produkciót állítok színpadra, meg a diákjaimmal nyáron egyet. Más ritmusra állok rá. A Don Quijoténak már két és fél hónapos próbafolyamatot biztosítottam, ez lesz a rend most már a Nemzetiben, sőt, lehet akár három hónap is.
Azt is mondják, hogy kevés időd jut a Kaposvári Egyetemre járni.
V. A.: Rengeteget vagyok a diákjaimmal, játszanak a Nemzeti produkcióiban, és Weöres Sándor Psyché című művét mutatjuk be velük nyáron Gyulán, amit majd a Nemzetibe is behozok. Már a második évfolyam is itt van, ősztől pedig beszáll az együttműködésbe a székesfehérvári színház, Szikora János, Horváth Csaba, Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Cserhalmi György, aki osztályt is indít Kaposváron. Úgy tervezzük, hogy jövőre is folytatódik az együttműködésünk a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemmel is.
Szóval akkor úgy látod, hogy méltatlanul vagy fekete bárány?
V. A.: Félreértés ne essék: nem ezzel foglalkozom. Hálás vagyok a támogató levelekért, bennük a segítő szándékkal: hetente kapok négy-öt ilyet a nézőinktől. Nagyon jólesnek a társulatnak a külföldi turnék is, és azokon a sikerek: extra oxigént jelentnek. A MITEM, a nemzetközi fesztiválunk tizenhárom ország színházi produkcióit hozta el az ország színházszeretőinek és az egész színházi szakmának. Itt volt Matthias Langhofftól Luk Percevalon és Eugenio Barbán át Jan Bosséig egy sor nagy alkotó, a hamburgi Thalia Színháztól a bécsi Burgtheateren át a moszkvai Művész Színházig egy sor jelentős társulat. Néztem az előadásokat, beszélgettem az alkotókkal: ez is rengeteg inspirációt adott.
Azt nyilatkoztad, ha az ember beszáll a ringbe, számítania kell arra, hogy kap ütéseket, de a mélyütéseket nem szereted. Milyen ütéseket kaptál mostanában, és ezek közül melyeket érzed mélyeknek?
V. A.: Sok ütést kaptam és kapok, már megszoktam, hogy szinte folyamatosan tűz alatt vagyok. A sportszerű ütéseket elfogadom: ha eljön valaki egy előadásunkra, és rossz véleményt ír, az rendben van. A hazudozás és a csúsztatás viszont sportszerűtlen. Ha azt írják, hogy kiürült a színház, akkor dühös vagyok, mert ez hazugság, eddig 17 ezer nézővel többen tiszteltek meg minket, mint tavaly, 110 ezer körüli fizető nézőnk lesz. Arra pedig borzasztó büszke vagyok, hogy a nagycsaládosok, a rossz szociális helyzetben levő gyerekek ingyen jönnek hozzánk. Ez így is fog maradni.
Több kritikusnak nem adsz jegyet a premierre...
V. A.: Volt olyan kritikus, aki nem látta az Isten ostora című előadásomat, és mégis azt írta róla, hogy vacak. Minek hívjam meg újra? Ráadásul ingyen. 2002-ben a Nemzetiben rendeztem, és azt találtam mondani: téboly, hogy a magyar színházi szakma elitje nem tudja értelmezni a Nemzeti Színház fogalmát. Akkor még kisebb hatótávolságra jutott el a hangom, de ezt azért jó néhányan meghallották. Azóta bántanak. A magyar színházi szakmában igazodási vágy bénítja meg az új alkotógenerációt. Nem magukból alkotnak, hanem megfelelni vágynak.
De ezt éppen te mondod, aki úgy lettél igazgató, hogy igazodtál a rendszerhez? Így lettél mostanra színházi nagyhatalom.
V. A.: 15 éve, azóta, hogy a Gyilkosság a székesegyházban, vagy az Ősök előadását megrendeztem, ugyanazt mondom.
A Gyilkosság a székesegyházban előadásában hajszálpontosan elemezted a hatalom természetrajzát. És utána beszálltál a hatalomba.
V. A.: Nem a hatalomba szálltam be. Egy színházat, az ország első színházát vezetem. Amihez persze kellett a hatalom döntése. De hát minden igazgatót a hatalom nevez ki. Vezetem a Nemzeti Színházat, mert annyi hányadék volt ráöntve erre az intézményre, hogy úgy éreztem, lenne dolgom abban, hogy lemossuk róla. A Nemzeti Színház intézményének módszeres pusztítása 100 éve zajlik. A legsötétebb esemény az épület 1965. március 15-i felrobbantása volt, ami folytatódott azzal a kutyakomédiával, ami aztán az új épület tervei körül zajlott. Építés helyett évtizedekig bizottságokat neveztek ki. Ez orvtámadás volt az ország népe ellen, amely a Nemzetit sokkal többnek tartja, mint egy egyszerű színháznak: spirituális helynek gondolja.
Hogy érzed, mire jutottál ebben az évadban?
V. A.: Sikeres előadások születtek, növekszik a nézőszám. A Körhinta pótszékekkel megy, a Szentivánéji álom és a János vitéz dugig van.
De úgy hallom, hogy például a Fekete ég és a vele egy estén látható A fehér felhő viszont nem.
V. A.: Mutass olyan színházat, ahol nincs olyan előadás, ami kevésbé megy. Ezzel együtt a látogatottságunk most már a kilencven százalékhoz közelít. A Fekete ég – A fehér felhő tényleg okoz gondot. De én ügyként kezelem az első világháború százéves évfordulójára való emlékezést. A középiskolás, egyetemista korosztálynak szembesülnie kell történelmünk ezen tragikus fejezetével, ezért repertoáron tartom.
A Nemzetiben egyetlen előadást tartott mindenki nagyon jónak, ez pedig a Brand. Úgy gondolod, azért, mert ezt Zsótér Sándor rendezte?
V. A.: Ki a „mindenki”? A más előadásainkat megtöltők tetszése hova számít? Koltai Tamás jó- és rosszarcúakra osztja a közönségünket, ami egyenesen náci gondolat. Koltai lenézi a közönséget, mert azt mondja, hogy nem is értik az előadásainkat – egészen abszurd. Zsótérral nagy tiszteletben és jó viszonyban vagyok. Tisztán végiggondolt produkciónak tartom az általa rendezett Brandot, a színészek szerettek vele dolgozni, és jövőre is jön hozzánk rendezni. Nyitott színházat működtetek, amiben sokféle gondolat, sokféle alkotói elképzelés és esztétikai megközelítés megtalálja a helyét.
Többen azt mondják, hogy nem éred el azt a színvonalat, amit a beregszászi csúcsteljesítményeidben. Te hogy érzed?
V. A.: Nekem kellene saját magamat megítélni? Az igazgatás sok energiát elvisz, ugyanis a felelős színházigazgató a színháza egészére alkotásként tekint. A debreceni igazgatásom második felében tudatosult bennem, hogy akár egy havi műsor vagy az évadterv, a színház egésze is maga egy műalkotás. Amikor a debreceni színházat igazgattam, akkor is azt mondta a magyar sajtó, hogy előtte, Beregszászban jobbakat rendeztem, de a Mesés férfiak szárnyakkal és a Halotti pompa Debrecenben született meg, mindkettőt a legfontosabb előadásaim közé sorolják számomra mérvadó színházi emberek. Sokat rendeztem az eddigi két nemzetis évadban, mert a repertoár alapjai kialakításának felelősségét nekem kell vállalnom. Jövőre már csak két produkciót állítok színpadra, meg a diákjaimmal nyáron egyet. Más ritmusra állok rá. A Don Quijoténak már két és fél hónapos próbafolyamatot biztosítottam, ez lesz a rend most már a Nemzetiben, sőt, lehet akár három hónap is.
Azt is mondják, hogy kevés időd jut a Kaposvári Egyetemre járni.
V. A.: Rengeteget vagyok a diákjaimmal, játszanak a Nemzeti produkcióiban, és Weöres Sándor Psyché című művét mutatjuk be velük nyáron Gyulán, amit majd a Nemzetibe is behozok. Már a második évfolyam is itt van, ősztől pedig beszáll az együttműködésbe a székesfehérvári színház, Szikora János, Horváth Csaba, Bagó Bertalan, Hargitai Iván és Cserhalmi György, aki osztályt is indít Kaposváron. Úgy tervezzük, hogy jövőre is folytatódik az együttműködésünk a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemmel is.
Szóval akkor úgy látod, hogy méltatlanul vagy fekete bárány?
V. A.: Félreértés ne essék: nem ezzel foglalkozom. Hálás vagyok a támogató levelekért, bennük a segítő szándékkal: hetente kapok négy-öt ilyet a nézőinktől. Nagyon jólesnek a társulatnak a külföldi turnék is, és azokon a sikerek: extra oxigént jelentnek. A MITEM, a nemzetközi fesztiválunk tizenhárom ország színházi produkcióit hozta el az ország színházszeretőinek és az egész színházi szakmának. Itt volt Matthias Langhofftól Luk Percevalon és Eugenio Barbán át Jan Bosséig egy sor nagy alkotó, a hamburgi Thalia Színháztól a bécsi Burgtheateren át a moszkvai Művész Színházig egy sor jelentős társulat. Néztem az előadásokat, beszélgettem az alkotókkal: ez is rengeteg inspirációt adott.