2015. június 06. / Kiss Péter
A groteszk színjátszás magasiskoláját mutatja be egy huszonhárom éves kecskeméti segédszínész a Tojástánc című csacska vígjátékban. Egy szerelmes, vaksi parkőrt alakít. Szinte minden rezdülését végigkuncogja, végigröhögi a közönség. Naná, hogy egy csapásra kivívja a társulat elismerését is. Ám hiába marasztalja a legendás direktor, Radó Vilmos, hogy maradjon,
mondván, diploma nélkül is szép jövő előtt áll, újra jelentkezik a színművészetire. Simán felveszik – ahonnan korábban ötször eltanácsolták. A hetvenes évek elején járunk. Andorai Péter azóta színházi és filmfőszerepek garmadáját játszotta el, megjárta a mennyet és poklot... Bár mostanában leginkább a Paradicsomban érezheti magát, amióta a Nemzet Színésze lett. Ennél szebb ajándékot aligha remélhetett 67. születésnapjára.
Első filmes főszerepedet harmadéves főiskolai hallgatóként kaptad.
A. P.: Madarat lehetett fogatni velem. Sopronban kezdtük a Vörös requiem forgatását. Olyan volt, mintha ezer éve csinálnám. A rövid dialógokra épülő felvételek nem voltak megerőltetőek. Inkább a jelenlét volt a fontos. A többit levezényelte Ragályi Elemér, illetve Grunwalsky Ferenc a kamera mögül. Ferivel aztán később számos filmben dolgoztunk együtt, a mai napig jó barátok vagyunk.
Egy korábbi nyilatkozatodban azt mondtad, a film a te igazi közeged. Miközben akik figyelemmel kísérték pályádat a 70-80-as években, olyan kimagasló színpadi alakításokra emlékezhetnek többek közt, mint az Oszlopos Simeon Kis Jánosa vagy Malvolio a Vízkeresztből.
A. P.: Talán a kialakult helyzet hozta így. Pályakezdőként egyik színházi munkából estem bele a másikba, előfordult olyan is, hogy két filmet párhuzamosan forgattam mellette. Csak hát akkor még bírtam fizikailag meg szellemileg is, bennem volt a lendület. A filmezés kicsit kötetlenebb, lazább világ. Nem kellett hosszú szövegeket betanulni és egyszerre elmondani.
Malvolio-alakításod előtt még a legszőrösebb szívű műítészek is fejet hajtottak, beleértve a kor rettegett kritikusát, Molnár Gál Pétert.
A. P.: Jó hangulatú próbák voltak. Ment a mókázás, röhögés, viccelődés. Belém bújt az ördög, mintha megvilágosodtam volna. Megjelent a szerep, hogyan kéne kinéznie. Lábamra kötöttem egy szalagot, úgy mentem be a színpadra. Iglódi Pista, a rendező bátorított, na, akkor ezt a vonalat erősítsük, járjuk körbe a figurát. Aztán már magától jött minden.
Sarkadi hőse, Kis János lezüllött, önpusztító értelmiségi. Az ő sorsát nehezebb volt megélni?
A. P.: Semmi mást nem kellett odatennem, csak magamat. Gábor Miklós, aki a kecskeméti bemutatót rendezte, azt mondta, te csak magadat hozzad, majd én szólok, ha valami hamis vagy nem odaillő. Amikor az első hang, az első gesztus megvan, onnantól kezdve arra már lehet építeni.
Aztán az áldott hetvenes évek végén – miközben tele vagy munkával – se szó, se beszéd, fogod magad, és kilépsz a hazai „taposómalomból”. Meg sem állsz Amerikáig, hogy részt vegyél az Oscar-díjra jelölt Bizalom című Szabó István-film – elvégre a férfi főszerepét játszod – vetítésén. Jó döntés volt ez?
A. P.: Mindenképpen. Akkor persze nem tűnt annak, kaptam hideget-meleget. Nagy volt a felzúdulás. Az „első fecske” voltam, aki ezt a lépést meg merte tenni. Nem bántam meg. A Los Angelesben töltött közel kilenc hónap rengeteg tapasztalatot adott. Talán kiélhettem a bennem lévő kamaszos kalandvágyat is. Azt egy másodpercig sem hittem, hogy karriert csinálhatok. Hazajöttem.
Volt az életedben egy különösen emlékezetes tv-film, a Nem érsz a halálodig. A Filmvilág ezt írta róla: „Dömölky ebben a filmben rátalált arra a színészre, Andorai Péterre, aki a kor Rogozsinjaként az elmálló jellemek utolérhetetlen megformálója”.
A. P: Akkor ott tényleg „elmálltam”. Zsigerből játszottam. A munka minden pillanatát élveztem.
A történet hőse egy hegedűművész, aki megszökik az alkoholelvonó kúráról. Az ő éjszakai ámokfutása elevenedik meg. Így aztán a forgatás nagyrészt éjjel zajlott. Kemény lehetetett.
A. P.: Kemény. Persze. De hát színészi feladat. Meg kell oldani. És nem szeretek félmunkát végezni…
Itt inni kellett…
A. P.: És? Ivott az egész ország. Csak volt, aki zugban, s volt, aki bevállalta. Piált a Föld. Piált az ország. Nem hiszem, hogy ezen van a hangsúly.
Azzal hogy békültél meg, hogy egyszer csak epizódfigurákat kezdenek rád osztani a színházban?
A. P.: Teljesen rendjén valónak gondoltam. Ez az élet rendje. Változnak a dolgok.
A Kalap nevű szotyiárus pár mondatos szerepében örömmel ücsörögtél a két főszereplő, Bodrogi Gyula és Sztankay István mellett?
A. P.: Igen. Főleg azért, mert két ilyen csodálatos kolléga partnere lehettem. Egy színpadon lehettem velük, már azért megérte.
Elmúlt a szövegéhséged? A nagy szerep utáni éhség?
A. P.: Nem múlt el. De a fizikai állapotom behatárolja a lehetőségeimet bizonyos szempontból. Ezt tudomásul vettem, nem hadakozom ellene. Igyekszem mindent megtenni a gyógyulásért, bár egyelőre még nem találtam meg azt a csodadoktort vagy csontkovácsot, aki rendbe rak.
Több színháznál voltál szerződésben, igaz, rövid ideig. Egyes pályatársaid szerint „magányos ordas” vagy…
A. P.: Azt hiszem, itt van valami alapvető tévedés. Aki nem stabilan tölt el három-négy évtizedet egy társulatnál, hanem jön-megy az országban, kíváncsi, szabad és kötetlen, aki maga választja meg a munkáit és a partnereit, azt nem nevezném magányos farkasnak. Sose voltam magányos. Voltak barátaim, szerelmeim és hát ott van a fiam, Péter, aki olyan számomra, mint egy akkumulátor, állandóan feltölt. A legrosszabb periódusaimon is az a tudat, hogy ő van, mindig átsegített.
Rég voltál színpadon. Nagyon hiányzik?
A. P.: Nem merek rágondolni. Ha túlságosan belemélyednék és elkezdenék nosztalgiázni, akkor odalenne az egész napom. Inkább egyelőre parkoló pályára tettem ezt a belső igényemet. De abszolút optimista vagyok. Tudom, hogy még lesz alkalmam majd színpadra (is) kerülni.
Beválasztottak a Nemzet Színészének. Egy hiteles szakmai grémium határozott a személyedről. Közéjük valónak tartanak.
A. P.: Ez azért különösen értékes, mert gyakorlatilag öt éve nem vagyok rajta a „színházi térképen”. Sokáig nem akartam elhinni, hogy ez valóban megtörtént velem. A legjobbkor jött, lelkileg is. Nem felejtett el a szakma.
mondván, diploma nélkül is szép jövő előtt áll, újra jelentkezik a színművészetire. Simán felveszik – ahonnan korábban ötször eltanácsolták. A hetvenes évek elején járunk. Andorai Péter azóta színházi és filmfőszerepek garmadáját játszotta el, megjárta a mennyet és poklot... Bár mostanában leginkább a Paradicsomban érezheti magát, amióta a Nemzet Színésze lett. Ennél szebb ajándékot aligha remélhetett 67. születésnapjára.
Első filmes főszerepedet harmadéves főiskolai hallgatóként kaptad.
A. P.: Madarat lehetett fogatni velem. Sopronban kezdtük a Vörös requiem forgatását. Olyan volt, mintha ezer éve csinálnám. A rövid dialógokra épülő felvételek nem voltak megerőltetőek. Inkább a jelenlét volt a fontos. A többit levezényelte Ragályi Elemér, illetve Grunwalsky Ferenc a kamera mögül. Ferivel aztán később számos filmben dolgoztunk együtt, a mai napig jó barátok vagyunk.
Egy korábbi nyilatkozatodban azt mondtad, a film a te igazi közeged. Miközben akik figyelemmel kísérték pályádat a 70-80-as években, olyan kimagasló színpadi alakításokra emlékezhetnek többek közt, mint az Oszlopos Simeon Kis Jánosa vagy Malvolio a Vízkeresztből.
A. P.: Talán a kialakult helyzet hozta így. Pályakezdőként egyik színházi munkából estem bele a másikba, előfordult olyan is, hogy két filmet párhuzamosan forgattam mellette. Csak hát akkor még bírtam fizikailag meg szellemileg is, bennem volt a lendület. A filmezés kicsit kötetlenebb, lazább világ. Nem kellett hosszú szövegeket betanulni és egyszerre elmondani.
Malvolio-alakításod előtt még a legszőrösebb szívű műítészek is fejet hajtottak, beleértve a kor rettegett kritikusát, Molnár Gál Pétert.
A. P.: Jó hangulatú próbák voltak. Ment a mókázás, röhögés, viccelődés. Belém bújt az ördög, mintha megvilágosodtam volna. Megjelent a szerep, hogyan kéne kinéznie. Lábamra kötöttem egy szalagot, úgy mentem be a színpadra. Iglódi Pista, a rendező bátorított, na, akkor ezt a vonalat erősítsük, járjuk körbe a figurát. Aztán már magától jött minden.
Sarkadi hőse, Kis János lezüllött, önpusztító értelmiségi. Az ő sorsát nehezebb volt megélni?
A. P.: Semmi mást nem kellett odatennem, csak magamat. Gábor Miklós, aki a kecskeméti bemutatót rendezte, azt mondta, te csak magadat hozzad, majd én szólok, ha valami hamis vagy nem odaillő. Amikor az első hang, az első gesztus megvan, onnantól kezdve arra már lehet építeni.
Aztán az áldott hetvenes évek végén – miközben tele vagy munkával – se szó, se beszéd, fogod magad, és kilépsz a hazai „taposómalomból”. Meg sem állsz Amerikáig, hogy részt vegyél az Oscar-díjra jelölt Bizalom című Szabó István-film – elvégre a férfi főszerepét játszod – vetítésén. Jó döntés volt ez?
A. P.: Mindenképpen. Akkor persze nem tűnt annak, kaptam hideget-meleget. Nagy volt a felzúdulás. Az „első fecske” voltam, aki ezt a lépést meg merte tenni. Nem bántam meg. A Los Angelesben töltött közel kilenc hónap rengeteg tapasztalatot adott. Talán kiélhettem a bennem lévő kamaszos kalandvágyat is. Azt egy másodpercig sem hittem, hogy karriert csinálhatok. Hazajöttem.
Volt az életedben egy különösen emlékezetes tv-film, a Nem érsz a halálodig. A Filmvilág ezt írta róla: „Dömölky ebben a filmben rátalált arra a színészre, Andorai Péterre, aki a kor Rogozsinjaként az elmálló jellemek utolérhetetlen megformálója”.
A. P: Akkor ott tényleg „elmálltam”. Zsigerből játszottam. A munka minden pillanatát élveztem.
A történet hőse egy hegedűművész, aki megszökik az alkoholelvonó kúráról. Az ő éjszakai ámokfutása elevenedik meg. Így aztán a forgatás nagyrészt éjjel zajlott. Kemény lehetetett.
A. P.: Kemény. Persze. De hát színészi feladat. Meg kell oldani. És nem szeretek félmunkát végezni…
Itt inni kellett…
A. P.: És? Ivott az egész ország. Csak volt, aki zugban, s volt, aki bevállalta. Piált a Föld. Piált az ország. Nem hiszem, hogy ezen van a hangsúly.
Azzal hogy békültél meg, hogy egyszer csak epizódfigurákat kezdenek rád osztani a színházban?
A. P.: Teljesen rendjén valónak gondoltam. Ez az élet rendje. Változnak a dolgok.
A Kalap nevű szotyiárus pár mondatos szerepében örömmel ücsörögtél a két főszereplő, Bodrogi Gyula és Sztankay István mellett?
A. P.: Igen. Főleg azért, mert két ilyen csodálatos kolléga partnere lehettem. Egy színpadon lehettem velük, már azért megérte.
Elmúlt a szövegéhséged? A nagy szerep utáni éhség?
A. P.: Nem múlt el. De a fizikai állapotom behatárolja a lehetőségeimet bizonyos szempontból. Ezt tudomásul vettem, nem hadakozom ellene. Igyekszem mindent megtenni a gyógyulásért, bár egyelőre még nem találtam meg azt a csodadoktort vagy csontkovácsot, aki rendbe rak.
Több színháznál voltál szerződésben, igaz, rövid ideig. Egyes pályatársaid szerint „magányos ordas” vagy…
A. P.: Azt hiszem, itt van valami alapvető tévedés. Aki nem stabilan tölt el három-négy évtizedet egy társulatnál, hanem jön-megy az országban, kíváncsi, szabad és kötetlen, aki maga választja meg a munkáit és a partnereit, azt nem nevezném magányos farkasnak. Sose voltam magányos. Voltak barátaim, szerelmeim és hát ott van a fiam, Péter, aki olyan számomra, mint egy akkumulátor, állandóan feltölt. A legrosszabb periódusaimon is az a tudat, hogy ő van, mindig átsegített.
Rég voltál színpadon. Nagyon hiányzik?
A. P.: Nem merek rágondolni. Ha túlságosan belemélyednék és elkezdenék nosztalgiázni, akkor odalenne az egész napom. Inkább egyelőre parkoló pályára tettem ezt a belső igényemet. De abszolút optimista vagyok. Tudom, hogy még lesz alkalmam majd színpadra (is) kerülni.
Beválasztottak a Nemzet Színészének. Egy hiteles szakmai grémium határozott a személyedről. Közéjük valónak tartanak.
A. P.: Ez azért különösen értékes, mert gyakorlatilag öt éve nem vagyok rajta a „színházi térképen”. Sokáig nem akartam elhinni, hogy ez valóban megtörtént velem. A legjobbkor jött, lelkileg is. Nem felejtett el a szakma.