Bevonzom a munkákat
2015. október 06. / Szepesi Krisztina

Peller Annának időre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön, ő valójában sohasem lesz Rómeó Júliája, de a 2006 óta a Budapesti Operettszínházban játszó színésznőt nagyon sok izgalmas, különleges szereppel kárpótolta a sors. Szeptemberben is óriási feladatra készül, hiszen a Mágnás Miskában Marcsa szerepébe bújik bele, amit félelemmel teljes izgalommal vár.

2013 novemberében született meg a kislányotok. Akkor egy időre főállású anya lettél, de tavaly már visszatértél a színpadra. Igyekeztél fokozatosan vállalni munkát?
P. A.: Nem lehetett szépen lassan építkezni, igazából belekerültem a közepébe azonnal. Nemrég jöttünk vissza például Fertőrákosról, ahol Én és a kisöcsémet játszottunk, de voltunk már a nyáron Szegeden az Abigéllel, és megyünk Bajára is a Szentivánéji álommal, vagyis hiába van vége az évadnak, a munka folytatódik. Nehezen lehet ezt irá­nyí­ta­ni. Ha azt mondom, hogy itt vagyok, akkor számítanak rám. Vagyis nehéz egyeztetni a munkát a babával, de eddig nem volt gond, hiszen a párom és mindkettőnk szülei nagyon sokat segítenek.

Annyira pörgős személyiség vagy, hogy nem is hiszem, hogy kibírnád ennyi feladat nélkül.
P. A.: Egyszerűen bevonzom a munkákat. És bár elégedett lettem volna azzal, ha szép fokozatosan csorgok vissza a köztudatba, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok boldog, hogy ennyi időt tölthetek a színpadon. Hiszen ez a szakma az életem nagyon fontos része, és azt hiszem, egy gyerek is akkor boldog, ha olyan emberek veszik körül, akik elégedettek, kiegyensúlyozottak, amihez nekem nagy szükségem van a munkára. Be kell vallanom, nagyon erős az egóm, miközben nem is gondoltam volna, hogy ilyen anyatigrissé válok, és hogy ennyi érzelem, érzékenység van bennem.

Miközben mesélted korábban, hogy te már általános iskolás korodban is anyaszerepeket játszottál…
P. A.: Az alkatom nem éppen egy Júlia, bár régebben azért ezt hittem magamról, amikor 90 kilósan Júlia-monológgal érkeztem a színművészeti felvételijére. Persze csak harmadszorra vettek fel, amikor a Magyar Elektra monológot mondtam. Igaz, Kerényi Imre erre se mondta, hogy mennyire eltaláltam a karaktert, hanem inkább a szép beszédem dicsérte. Ráadásul vittem akkor egy jódli dalt, sőt, rappeltem is, vagyis ha belegondolok, őrületes káosz volt a felvételi anyagom.

Ebből az őrült káoszból mi maradt?
P. A.: Úgy érzem, még mindig mindegyikből van bennem. Az más kérdés, hogy az embert az alkata és a hangszíne mire predesztinálja. Persze simán lehet, hogy Zsótér Sándornál lehetnék Júlia, de azért mostanra már tudom, hogy mi az, ami jól áll. Kerényi első körben azt mondta, hogy komika lesz belőlem, aztán meglátjuk, mi van még bennem. Ez tulajdonképpen be is jött, hiszen a habitusom adja ezt, és az évek során észrevettem, hogy humorom is van. De ugyanúgy érzem magamban a drámai vénát is, amit akkor tudtam megtapasztalni, amikor lefogytam 70 kilóra, és megkaptam A kaukázusi krétakörben Gruse szerepét, ami inkább egy prózai darab kevés dallal.
Azért mégiscsak szerencsés vagy, hiszen a határozottan körülírható karaktered ellenére nagyon sokfélék a szerepeid.
P. A.: Olyan hálás vagyok a sorsnak ezért! És a komika szerepkört is nagyon szeretem, hiszen egy operett-előadásban mindig a szubrettnek és a táncoskomikusnak van a legnagyobb sikere. De azt is imádtam, amikor rám osztották Kocsma Jennyt a Koldusoperából, mert abban megmutathattam egy másik színt. És ezért szeretem a szinkront is, mert ott aztán rengetegféle figurát lehet eljátszani. Gyerekkoromban Mariannal mindig lehalkítottuk a tévét és szinkronizáltunk. A Klinikában én voltam például Udo Brinkmann. Aztán 16 évesen magamtól mentem el a Pannónia Szinkronstúdióba, ahova először elhívtak tömegjelenetekhez, de azóta voltam én már szék is. A lényeg, hogy mindig feszegessem a határaimat és fejlődjek. Közhelynek hangzik, tudom, de nagyon kell vigyázni, nehogy beleüljünk abba, hogy énekelünk egy nagyot, és sikerünk lesz.

Épp ezért fontos, hogy egy musicalben vagy egy operettben is megtaláld a mondanivalót, a magvasságot.
P. A.: Annyira örülök annak, hogy az Operettszínházban is egyre inkább efelé haladunk és erősítjük a prózai oldalt! Én egyébként az olvasópróbától kezdve a bemutatón keresztül minden egyes előadáson át dolgozom ezen. Mindig azt szeretném, hogy az adott pillanatban szülessen meg minden. Nem is tudok ugyanúgy csinálni egymás után két előadást. Persze a karaktereknek meg kell lenniük, és soha nem zavarom meg a partneremet sem, de ez mégis szabadság a rabságban. Kerényi Imre mondta nekünk mindig, hogy a szabályokon belül magunkra kell hagyatkozni. Hiszen ha a rendező azt mondja, hogy jobbról jöjjek be és balra menjek ki, attól én még a két pont között azzal töltöm meg a szerepet, amivel akarom. Mindig kötéltáncolok, és hajlamos vagyok arra is, hogy sok legyek, de azt hiszem, most már megérzem, mikor kell visszavenni.

Mágnás Miska Marcsájában mit találtál?
P. A.: Olyanok ők Miskával, mint a föld. Már most nagyon szeretem ezt az egyszerű, naiv, tűzrőlpattant, tisztaszívű csajszit, akihez meg kell találnom a lehető legsallangmentesebb megfogalmazást. Ez persze azért nehéz, mert komikus szerep, és van egy olyan tájszólásos nyelvezete is, amit szeretnék úgy elsajátítani, hogy ne hasson műnek. Vagyis egyszerűnek és őszintének kell lennem és közben viccesnek is. Nagyon várom, de nagyon félek is tőle, hiszen láttam az előadást Oszvald Marikával, és ezerszer megnéztem DVD-n is. El vagyok tőle ájulva. Azt hiszem, olyan, mint ő, talán csak százévente születik. Nagyon veszélyes lesz utána beállni a szerepbe, hiszen olyan lécet rakott fel, amit ha alulról súrolok, akkor is boldog leszek.

Törekszel arra, hogy rá hasonlíts?
P. A.: Nem tudok olyan lenni, mint ő, mert teljesen más a habitusunk, a hangunk. Talán az őrület, az energia és az életszeretet az, ami mindkettőnkben megvan. De azokat a csodálatos akrobatikus dolgokat, amikre Marika képes, nem tudom megcsinálni. Még a fiúkat is inkább én emelem fel, nehogy sérvet kapjanak.