2015. október 23. / Gulya István
A háború értelmetlen. Kisszobasarokba űzi az értelmet, mint ahogy a morált is, túl van jón és rosszon. Francis Ford Coppola Apokalipszis most című dráma-színjátéka ezt az állapotot mutatja be, Elem Klimov Jöjj és lásd! című borzalom-passiója az ehhez vezető utat tárja fel.
A két 140 perces (és közel egy időben forgatott) alapdarab közt lényeges különbség, amire Klimov egy nyilatkozatában is utalt, a személyes érintettség. Az orosz filmesnek vannak gyerekkori élményei, az amerikainak nincsenek. (Bár nem személyes indíttatású, de fontos műnek ígérkezik Cary Fukunaga rövidesen látható, rendhagyóan sokkoló afrikai gyerekkatonás filmje, a Beasts of No Nation.)
Az érintettség vitte oda Klimovot (lásd még: Agónia), hogy Alesz Adamovics dokumentum-regényét, a Hatinyi harangokat – ami egy belorusz falu teljes (és értelmetlen) elpusztításának szentel emléket – dolgozza fel az íróval karöltve (a Jöjj és lásd! forgatókönyvét is ketten jegyzik). Egy kamasz fiú, Flera (Alekszej Kravcsenko) puskát talál, és lelkes hazaszeretetből a partizánokhoz szegődik. Parancsnoka (Ljubomirasz Laucjavicsusz) olyan csapathoz osztja be a belorusz parasztlegényt és hasonló korú társait, ahol – elvileg – nem érheti veszély. A náci büntetőosztagok azonban pont ott töltik ki bosszújukat, ahol Fleráék állomásoznak.
A tizenéves kisember szemszögéből bemutatott „danse macabre” kegyetlenül, nyers őszinteséggel törli képen az összes hazafit (és nem hazafit), íme, az ember elaljasodása és elállatiasodása, az ártatlanság elvesztése, amiben semmi hősiesség és pátosz nincsen. A felkavaró jelenetek (a templomba zárt falusiak felgyújtása), az abszurd és szürreális képek – Flera és Glása (Olga Mironova) tánca –, a disztópiaszerűen letaglózott mocsárvidék vagy az emberek hiánya (Flera magányos téblábolása a kihalt házban, ahol a borscs szinte még gőzölög az asztalon) erős gyomrossal löknek a padlóra. Nehéz szabadulni az élménytől, a történet és a stílus hibátlan egysége nem kínál feloldozást, a képek beleégnek a szembe. Akár Flera öreggé aszott tekintete. A kamaszarcok képlékeny felülete – mint Klimov kultikus komédiája, a Hurrá, nyaralunk! lóarcú hülyegyerekének vagy a Tétova lelkek Bunny Boyának az arca – beszédes „vászon”. De van úgy, hogy már nem lehet mit mondani, mint a Jöjj és lásd! végén.
Etalon Film
Kritika (5)
A két 140 perces (és közel egy időben forgatott) alapdarab közt lényeges különbség, amire Klimov egy nyilatkozatában is utalt, a személyes érintettség. Az orosz filmesnek vannak gyerekkori élményei, az amerikainak nincsenek. (Bár nem személyes indíttatású, de fontos műnek ígérkezik Cary Fukunaga rövidesen látható, rendhagyóan sokkoló afrikai gyerekkatonás filmje, a Beasts of No Nation.)Az érintettség vitte oda Klimovot (lásd még: Agónia), hogy Alesz Adamovics dokumentum-regényét, a Hatinyi harangokat – ami egy belorusz falu teljes (és értelmetlen) elpusztításának szentel emléket – dolgozza fel az íróval karöltve (a Jöjj és lásd! forgatókönyvét is ketten jegyzik). Egy kamasz fiú, Flera (Alekszej Kravcsenko) puskát talál, és lelkes hazaszeretetből a partizánokhoz szegődik. Parancsnoka (Ljubomirasz Laucjavicsusz) olyan csapathoz osztja be a belorusz parasztlegényt és hasonló korú társait, ahol – elvileg – nem érheti veszély. A náci büntetőosztagok azonban pont ott töltik ki bosszújukat, ahol Fleráék állomásoznak.
A tizenéves kisember szemszögéből bemutatott „danse macabre” kegyetlenül, nyers őszinteséggel törli képen az összes hazafit (és nem hazafit), íme, az ember elaljasodása és elállatiasodása, az ártatlanság elvesztése, amiben semmi hősiesség és pátosz nincsen. A felkavaró jelenetek (a templomba zárt falusiak felgyújtása), az abszurd és szürreális képek – Flera és Glása (Olga Mironova) tánca –, a disztópiaszerűen letaglózott mocsárvidék vagy az emberek hiánya (Flera magányos téblábolása a kihalt házban, ahol a borscs szinte még gőzölög az asztalon) erős gyomrossal löknek a padlóra. Nehéz szabadulni az élménytől, a történet és a stílus hibátlan egysége nem kínál feloldozást, a képek beleégnek a szembe. Akár Flera öreggé aszott tekintete. A kamaszarcok képlékeny felülete – mint Klimov kultikus komédiája, a Hurrá, nyaralunk! lóarcú hülyegyerekének vagy a Tétova lelkek Bunny Boyának az arca – beszédes „vászon”. De van úgy, hogy már nem lehet mit mondani, mint a Jöjj és lásd! végén.
Etalon Film
Kritika (5)