A nulláról kezdtem
2015. december 10. / Bóta Gábor

Mátray László a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház kiváló színésze, otthon jelentős előadásokban főszerepek sorát játssza. Magyarországon, a Nemzeti Színházban, már harmadik évada van jelen, most Vidnyánszky Attila rendezésében Szindbád szerepére készül.

Fölvetődött, hogy szerződj a Nemzetibe, de ezt nem akartad, nem tudtál elszakadni Sepsiszentgyörgytől. Most kétlaki életet élsz?
M. L.: Igen. Ez az, ami már tulajdonképpen harmadik évada történik ve­lem, amióta elvállaltam az első feladatot, a János vitéz címszerepét a Nemzetiben.

Hogyan lehet ezt lebonyolítani?
M. L.: Az egyeztetést szerencsére nem én oldom meg, ez ügyben a két színház meccsel egymással. Nekem csak a dátumokat kell meg­je­gyez­nem.

Meg utazgatnod kell.
M. L.: Az húzósabb, tizenkét órát utazom vonattal. Ha éjszakára sikerül hálófülkét szerezni, akkor az ember kicsit kinyújtózhat.

Hogyan történt, hogy rögtön főszerepet kaptál a Nemzetiben? Vid­nyász­ky Attila látott valamiben?
M. L.: Valószínű. Egész pontosan nem tudom, nem is akar­tam rá­kér­dez­ni, hogy hol és miben láthatott. Nekem Bocsárdi László, a sep­si­szent­györ­gyi színház igazgatója mondta, bombázzák őt azzal, hogy engedjen el. Gondolkodtam kicsit, és másnap azt válaszoltam neki, hogy „te Laci, ha elengedsz, akkor én megpróbálom”.

Bocsárdi nem az a könnyen elengedős típus.
M. L.: Nem, nem. Erről sokat beszélt az utóbbi időben, ha úgy érzi, hogy egy-egy színésznek fontos, hogy vendégszerepelni menjen, akkor azért ő ezt megengedi. Előttem például Pálffy Tibit engedte el Deb­re­cen­be. Érezhető, hogy olykor egy-egy színésznek jó, ha máshol, új energiákkal dolgozhat.

Ez biztos, hiszen kisvárosban éltek, egy társulatban összezárva, aminek nagyon sok pozitívuma lehet, például az elmélyült műhelymunka és az, hogy igazán tudtok egymásra figyelni. De bizonyos idő után esetleg már érezhetitek azt is, hogy elég volt egymás képéből.
M. L.: Hál’ Istennek ez nincs Sepsiszentgyörgyön. Egyszerűen annyi van, hogy talán nehéz meglepnünk egymást. Olyan energiát adni a másiknak, amitől valami újat kap belőlem. Van, amikor az ember keresgélés közben nem tud kilépni már abból, amit eddig csinált, és ilyenkor jó eltávolodni.

A Nemzetiben nyilván sokan azt se tudták, hogy te mi fán teremsz, ki vagy?
M. L.: Hát persze.

Miközben igen jelentős előadásokban főszerepek sorát játszottad Sepsiszentgyörgyön. A Nemzetiben meg, gondolom, be kellett mutatkoznod, és sokan nézhettek rád, hogy ki ez a fószer?
M. L.: Ez pontosan így volt. Egy nyáron keresztül gyúrtam arra, hogy Úristen, milyen lesz majd, amikor idejövök, itt meg kell állnom a kollégák előtt, hogy ki is vagyok. Budapesten valahogy nem vagyunk benne a körforgásban, csak egy bizonyos határig. Amúgy nem tudják, hogy kik vagyunk, hogyan dolgozunk. Nem sűrűn játszunk Budapesten. Emiatt számomra az maradt, hogy idejöttem, és nulláról kezdtem a történetet. Ez az, ami nekem szimpatikus volt. Meg kellett győznöm az embereket arról, hogy nem hiába hívtak ide.
Ha ismeretlen számukra valaki, az még plusz feszültségeket eredményezhet.
M. L.: Ezt szerencsére nem éreztem. Semmilyen konfrontáció nem volt. Az egyetlen dolgom az volt, hogy figyeljek a feladatra, a rendezőre és a csapatra. Nemcsak Vidnyánszkyval dolgoztam, hanem Zsótér Sándorral is. Ez nekem nagy lecke volt. És adta magát az, hogy a Nemzetiben folytatódjon a közös munka.

Amikor Vidnyánszky fölajánlotta, hogy szerződj ide, tudom, hogy gondolkodási időt kértél.
M. L.: Így van, nem egyszerű dönteni, elhagyni az otthonomat. Én szeretem túlbonyolítani a dolgokat. Pest nagyváros, rengeteg információ éri az embert, temérdek szituációba kerül. Sepsiszentgyörgy hozzá képest kisváros. Gyakran az anyagiakon múlik, hogy nem tudunk olyan rendezőket hívni, akiktől folyamatosan tanulni lehet. Hallom, hogy Magyarországon milyen előadások vannak, megnézem egy részüket, érdeklődöm. Vonzása van az itteni színházi életnek, amire kíváncsi vagyok, úgyhogy nem könnyű azt mondani, hogy nem érdekel. Nem úgy van, hogy elvállaltam egy feladatot, megcsináltam, és hazamentem. Ugyanakkor nyilván nem tudok elszakadni az otthonomtól, ott máshogy nyílok ki. Magyarországon úgy érzem magam, mint egy versenyló, akinek húzni, menni kell. Otthon tudom, hogy mik a kis tévedéseim, de félek attól, nehogy elkényelmesedjem, ne érezzem azt, hogy no jól van, sok minden van már a hátam mögött.

Bizonyos mértékig berobbantál a magyarországi színházi szakmába, mert hiánycikk az a magas, igen férfias színész, aki vagy. Abszolút benne van a pakliban, hogy pillanatokon belül országosan ismert lehetnél, egyre-másra kaphatnád a filmszerepeket, és akár szédítő karriert is befuthatnál. Mindez persze feltételes mód. De, ha visszamész Sepsiszentgyörgyre, amit amúgy megértek, ez a lehetőség elszáll.
M. L.: Ez attól függ, mit értünk karrieren. Imádom a műhelymunkát. Számomra annál gyönyörűbb dolog nincs. Nyáron filmeztem is. Jó munkákban akarok részt venni, az nem feltétlenül fontos, hogy jelen legyek a köztudatban.

Szerepeltél már jelentős külföldi filmben is.
M. L.: Jelentős nevekkel dolgoztam együtt, de maga a film nem lett jelentős. Joel Schumacher rendezte és többek között Michael Fassbender volt a partnerem.

A Nemzetiben magát Szindbádot játszod hamarosan. Legendás Huszárik Zoltán filmjében Latinovits Zoltán alakítása.
M. L.: Nagyon sokan óhatatlanul össze fogják majd hasonlítani azzal, amit én csinálok. Ez olyan mű, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Meg is néztük. A mi előadásunk ugyancsak az emlékezésről, az életből a halálba való átmenetről fog szólni.

Neked közben egy élvhajhász, az életet művészi fokon élvező figurát kell eljátszanod.
M. L.: A történetek erről szólnak. Szindbád ezeken belül is, de kívül is van, ezt nem könnyű eljátszani.

Másik új produkcióban is benne leszel a Nemzetiben.
M. L.: Januárban kezdjük próbálni, Csehov A 6-os számú kórterem című műve az alapja az előadásnak. Abban az orvost játszom majd. Ha tudok figyelni arra, hogy ne pazaroljak energiákat, azt mondom, megoldható, hogy Sepsiszentgyörgyön és a Nemzetiben is játsszam.