2015. december 17. / Kovács Gellért
Ha közeledik az év vége, közelednek a nagy díjátadók is. És ha azok közelednek, jó pár éve David O. Russell is közeledik egy-egy új filmjével, úgyhogy szinte előre borítékolhatjuk, hogy számos fontos borítékban ott lesz a neve valamelyik színészének, stábtagjának – esetleg éppen magának a mesternek. Aktuálisan Joy című alkotása (bemutató: december 31.) lehet az egyik
nagy esélyes mind a Golden Globe-on, mind az Oscaron is: a főszereplők bejáratottak, az alapötlet, mint mindig, izgalmas. Na de miért is ekkora sztár ez a fickó és mit tett le eddig az asztalra? Fontosabb filmjei segítségével keressük a választ.
Gyagyás család (1996)
Russell természetesen – mert az igazi nagyvadak ezt csinálják – nemcsak rendezőként, de legtöbbször íróként is felügyeli munkáit. Így volt ez már második önálló filmjével is (az első egy nem igazán jelentős indie mozi volt), mely egyáltalán nem olyan ciki, mint a magyar címe, sőt, kifejezetten vicces történet ez egy kifejezetten vicces Ben Stillerrel, Patricia Arquette-tel, Téa Leonival, Alan Aldával, Lily Tomlinnal, Richard Jenkinsszel és Josh Brolinnal – vagyis, ahogy azóta megszokhattuk, egyetlen levegővel nehezen felsorolható mennyiségű, bohóckodó jó színésszel. Határozottan felnőtteknek szóló, pikáns családkeresés ügyesen adagolt helyzetkomikumban megforgatva. Úgyhogy az már itt is kiderült, hogy a független világból érkezett Russell bizony érzi a kommerszebb stílust is: ha kell, egyszerre tud közérthető és figyelemfelkeltően fura is lenni.
Sivatagi cápák (1999)
Öbölháborús fekete komédia, ami ma már ugyan nem tűnik olyan nagy számnak, de annak idején azért eléggé szerettük. Katonák bizarr helyen nagy kincs nyomára bukkannak, amit nagyon meg akarnak szerezni. De a sors, no és a forgatókönyv számos akadályt gördít eléjük, amelyek során nemcsak az iraki helyzetről tanulnak meg hasznos dolgokat, de azt se tudják elkerülni, hogy végül hőssé váljanak. George Clooney ekkor még nem az az intézményesített George Clooney volt, akit ma ismerünk – illetve abból a szempontból mégis, hogy eléggé karakán pasas hírében állt már akkor is. Híres legenda a film forgatásával kapcsolatban, hogy a színész annyira felhúzta magát Russell barátságtalan modorán (melyet épp egy statisztához vágott hozzá a forgatáson), hogy Clooney behúzott egyet a direktornak. Hogy ebből mennyi igaz, pontosan nem tisztázott, az viszont tény, hogy a Sivatagi cápák óta G. C. nem játszott Russell egyetlen mozijában se. A másik fontos szereplővel, Mark Wahlberggel viszont nem lehetett komoly konfliktus, mert ő többször is visszatért a diktátorhoz.
Multik haza! (2004)
Például ebben a rettentő különös, vagy mondjuk inkább azt, zavaros játszadozásban is fontos és szellemes karaktert kapott Wahlberg. Russell e filmjével mintha hátraarcba vágta volna magát, s visszakacsintott kicsit független énjére. Hogy jól tette-e, arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre ebbe a zöld szemléletű csodabogarakról szóló, nehezen kibogozható cselekménnyel bíró akármicsodába is szívesen beszálltak a nagy nevek: az indie-világ egyik kedvenc outsidere, Jason Schwarzman mellett ott idétlenkedik Dustin Hoffman, Jude Law és többek között Naomi Watts is.
A harcos (2010)
Na de innentől már nem volt lacafaca! Russell a kétezer-tízes évek elején végképp belépett a legfontosabb rendezők szorítójába. Ehhez persze az is kellett, hogy olyan bokszolós-visszatérős sorsdrámával tegye ezt, melyet Mark Wahlberg nézett ki magának, és ő intézte azt is, hogy a nem először csontsoványra fogyasztott Christian Bale alakítsa majd a tesóját. Russell tehát valamennyire bérmunkában csinálta meg a filmet, de szinte biztos, hogy rengeteg alkotó boldog lenne egy ilyen bérmunkától. Oscart kapott érte Bale, és a kesztyűzős bátyók extravagáns anyukáját csodálatosan megformáló Melissa Leo is.
Napos oldal (2012)
David O. Russell eddigi pályafutásának legfontosabb filmje. A nagyközönség számára is itt derült ki végleg, hogy mihez ért ő igazán: a színészvezetéshez. A Napos oldal első ránézésre semmi különös, aztán megnézés közben kiderül, hogy nemcsak egy újabb furcsa, de már vállaltan tömegfilmes stílusban lebonyolított (romantikus) vígjáték. Van benne valami, amitől ellenállhatatlan. A film alapvetően két kívülállóról szól, akik tökéletesen alkalmatlanok az életre – egészen addig, amíg nem találnak egymásra. A szemtelenül fiatal és tehetséges Jennifer Lawrence aranyszobrot kapott, s végképp szupersztárrá avanzsált, Bradley Cooper élete első jelölését köszönheti e bájos filmnek, Robert De Niro pedig rengeteg szánalmas hakni után végre megint méltó volt régi nagy híréhez.
Amerikai botrány (2013)
A Lawrence-Cooper páros visszatérése, de Christian Bale és a korábban szintúgy foglalkoztatott Amy Adams is velük tartott, új belépőként Jeremy Rennert köszönthettük, valamint egy meglepetésszerepben Robert De Niro újrázott. (Ami már csak azért is poén, mert Bale mintha a fiatal De Niro modorában bravúrkodta volna végig a játékidőt.) David O. Russell a 2014-es Oscar-gála nagy esélyesét készítette el ezzel a trükkös-szomorkás, pompásan retrós színekbe öltöztetett szélhámosfilmmel, melyből szinte csöpögött a stílus s a csapatmunka dicsérete. A film aztán hoppon maradt, 10 jelöléséből egyet se váltott szoborra, viszont maga a mutatvány volt annyira szerethető és élvezetes, hogy esze ágában se volt senkinek a vesztesek közé írni Russell nevét.
Joy (2015)
Pláne, ha Jennifer Lawrence imádja – és a vonzalom kölcsönös! Legújabb közös filmjük abszolút főszereplője J-Law, no de persze a közvetlen mellette található Bradley Cooper és Robert De Niro se hiányozhat. Igaziból is megesett történet ez egy talpraesett nőről, aki családanyaként feltalál valamit (konkrétan egy felmosót), de nem elégszik meg ennyivel, hanem hatalmas vállalatot épít, s eközben a fegyverhasználattól se riad vissza. Russell a trailer alapján abszolút csúcsformában forgatott, egója, hiperaktivitása és mesélőkedve a helyén – úgyhogy jelentős esély van rá ismét, hogy nemcsak a karácsonyi szezonban, de 2016 elejének díjosztóin is teremhet neki és csapatának némi babér.
David O. Russellnek se sikerülhet minden
De nem ám! Sőt, igazából elég kevés filmet tudunk a közelmúltból, amely annyit szenvedett, mint az eredetileg Nailed címen futó projekt, amit 2008 környékén kezdett forgatni a rendező, s igazából sose tudta befejezni. (Aztán már talán nem is akarta.) A Jake Gyllenhaal és Jessica Biel főszereplésével készült, fekete humorú szatírában egy pincérnőnek szó szerint egy szög kerül a fejébe, élve marad – csak éppen senki se akarja ellátni, mert nincs biztosítása, vagy mi. Nagyjából ilyesmi lenne az alaphelyzet, s ebből még bármi kisülhetne, de egy elkészült film csak nem akart kisülni. Hogy pontosan miért, azt senki se tudja igazán: Russell, aki tényleg nem egyszerű művészember a beszámolók szerint, egyre többet költött a filmre, aztán már nem kapott pénzt, így a Nailed befejezetlen maradt. A direktor hagyta is volna az egészet a fenébe, de a háromnegyedkész nyersanyagra az ő közreműködése és engedélye nélkül ráküldtek egy vágót, valamint a film időközben két új címet is kapott (Politics of Love majd Accidental Love), s itt-ott aztán 2015 első felében csak bemutatgatták, majd különböző otthon nézhető formátumokban is megjelent. Mi még nem beszéltünk olyannal, aki meg merte volna nézni.
nagy esélyes mind a Golden Globe-on, mind az Oscaron is: a főszereplők bejáratottak, az alapötlet, mint mindig, izgalmas. Na de miért is ekkora sztár ez a fickó és mit tett le eddig az asztalra? Fontosabb filmjei segítségével keressük a választ.
Gyagyás család (1996)
Russell természetesen – mert az igazi nagyvadak ezt csinálják – nemcsak rendezőként, de legtöbbször íróként is felügyeli munkáit. Így volt ez már második önálló filmjével is (az első egy nem igazán jelentős indie mozi volt), mely egyáltalán nem olyan ciki, mint a magyar címe, sőt, kifejezetten vicces történet ez egy kifejezetten vicces Ben Stillerrel, Patricia Arquette-tel, Téa Leonival, Alan Aldával, Lily Tomlinnal, Richard Jenkinsszel és Josh Brolinnal – vagyis, ahogy azóta megszokhattuk, egyetlen levegővel nehezen felsorolható mennyiségű, bohóckodó jó színésszel. Határozottan felnőtteknek szóló, pikáns családkeresés ügyesen adagolt helyzetkomikumban megforgatva. Úgyhogy az már itt is kiderült, hogy a független világból érkezett Russell bizony érzi a kommerszebb stílust is: ha kell, egyszerre tud közérthető és figyelemfelkeltően fura is lenni. Sivatagi cápák (1999)
Öbölháborús fekete komédia, ami ma már ugyan nem tűnik olyan nagy számnak, de annak idején azért eléggé szerettük. Katonák bizarr helyen nagy kincs nyomára bukkannak, amit nagyon meg akarnak szerezni. De a sors, no és a forgatókönyv számos akadályt gördít eléjük, amelyek során nemcsak az iraki helyzetről tanulnak meg hasznos dolgokat, de azt se tudják elkerülni, hogy végül hőssé váljanak. George Clooney ekkor még nem az az intézményesített George Clooney volt, akit ma ismerünk – illetve abból a szempontból mégis, hogy eléggé karakán pasas hírében állt már akkor is. Híres legenda a film forgatásával kapcsolatban, hogy a színész annyira felhúzta magát Russell barátságtalan modorán (melyet épp egy statisztához vágott hozzá a forgatáson), hogy Clooney behúzott egyet a direktornak. Hogy ebből mennyi igaz, pontosan nem tisztázott, az viszont tény, hogy a Sivatagi cápák óta G. C. nem játszott Russell egyetlen mozijában se. A másik fontos szereplővel, Mark Wahlberggel viszont nem lehetett komoly konfliktus, mert ő többször is visszatért a diktátorhoz.
Multik haza! (2004)
Például ebben a rettentő különös, vagy mondjuk inkább azt, zavaros játszadozásban is fontos és szellemes karaktert kapott Wahlberg. Russell e filmjével mintha hátraarcba vágta volna magát, s visszakacsintott kicsit független énjére. Hogy jól tette-e, arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre ebbe a zöld szemléletű csodabogarakról szóló, nehezen kibogozható cselekménnyel bíró akármicsodába is szívesen beszálltak a nagy nevek: az indie-világ egyik kedvenc outsidere, Jason Schwarzman mellett ott idétlenkedik Dustin Hoffman, Jude Law és többek között Naomi Watts is.
A harcos (2010)
Na de innentől már nem volt lacafaca! Russell a kétezer-tízes évek elején végképp belépett a legfontosabb rendezők szorítójába. Ehhez persze az is kellett, hogy olyan bokszolós-visszatérős sorsdrámával tegye ezt, melyet Mark Wahlberg nézett ki magának, és ő intézte azt is, hogy a nem először csontsoványra fogyasztott Christian Bale alakítsa majd a tesóját. Russell tehát valamennyire bérmunkában csinálta meg a filmet, de szinte biztos, hogy rengeteg alkotó boldog lenne egy ilyen bérmunkától. Oscart kapott érte Bale, és a kesztyűzős bátyók extravagáns anyukáját csodálatosan megformáló Melissa Leo is.
Napos oldal (2012)
David O. Russell eddigi pályafutásának legfontosabb filmje. A nagyközönség számára is itt derült ki végleg, hogy mihez ért ő igazán: a színészvezetéshez. A Napos oldal első ránézésre semmi különös, aztán megnézés közben kiderül, hogy nemcsak egy újabb furcsa, de már vállaltan tömegfilmes stílusban lebonyolított (romantikus) vígjáték. Van benne valami, amitől ellenállhatatlan. A film alapvetően két kívülállóról szól, akik tökéletesen alkalmatlanok az életre – egészen addig, amíg nem találnak egymásra. A szemtelenül fiatal és tehetséges Jennifer Lawrence aranyszobrot kapott, s végképp szupersztárrá avanzsált, Bradley Cooper élete első jelölését köszönheti e bájos filmnek, Robert De Niro pedig rengeteg szánalmas hakni után végre megint méltó volt régi nagy híréhez.
Amerikai botrány (2013)
A Lawrence-Cooper páros visszatérése, de Christian Bale és a korábban szintúgy foglalkoztatott Amy Adams is velük tartott, új belépőként Jeremy Rennert köszönthettük, valamint egy meglepetésszerepben Robert De Niro újrázott. (Ami már csak azért is poén, mert Bale mintha a fiatal De Niro modorában bravúrkodta volna végig a játékidőt.) David O. Russell a 2014-es Oscar-gála nagy esélyesét készítette el ezzel a trükkös-szomorkás, pompásan retrós színekbe öltöztetett szélhámosfilmmel, melyből szinte csöpögött a stílus s a csapatmunka dicsérete. A film aztán hoppon maradt, 10 jelöléséből egyet se váltott szoborra, viszont maga a mutatvány volt annyira szerethető és élvezetes, hogy esze ágában se volt senkinek a vesztesek közé írni Russell nevét.
Joy (2015)
Pláne, ha Jennifer Lawrence imádja – és a vonzalom kölcsönös! Legújabb közös filmjük abszolút főszereplője J-Law, no de persze a közvetlen mellette található Bradley Cooper és Robert De Niro se hiányozhat. Igaziból is megesett történet ez egy talpraesett nőről, aki családanyaként feltalál valamit (konkrétan egy felmosót), de nem elégszik meg ennyivel, hanem hatalmas vállalatot épít, s eközben a fegyverhasználattól se riad vissza. Russell a trailer alapján abszolút csúcsformában forgatott, egója, hiperaktivitása és mesélőkedve a helyén – úgyhogy jelentős esély van rá ismét, hogy nemcsak a karácsonyi szezonban, de 2016 elejének díjosztóin is teremhet neki és csapatának némi babér.
David O. Russellnek se sikerülhet minden
De nem ám! Sőt, igazából elég kevés filmet tudunk a közelmúltból, amely annyit szenvedett, mint az eredetileg Nailed címen futó projekt, amit 2008 környékén kezdett forgatni a rendező, s igazából sose tudta befejezni. (Aztán már talán nem is akarta.) A Jake Gyllenhaal és Jessica Biel főszereplésével készült, fekete humorú szatírában egy pincérnőnek szó szerint egy szög kerül a fejébe, élve marad – csak éppen senki se akarja ellátni, mert nincs biztosítása, vagy mi. Nagyjából ilyesmi lenne az alaphelyzet, s ebből még bármi kisülhetne, de egy elkészült film csak nem akart kisülni. Hogy pontosan miért, azt senki se tudja igazán: Russell, aki tényleg nem egyszerű művészember a beszámolók szerint, egyre többet költött a filmre, aztán már nem kapott pénzt, így a Nailed befejezetlen maradt. A direktor hagyta is volna az egészet a fenébe, de a háromnegyedkész nyersanyagra az ő közreműködése és engedélye nélkül ráküldtek egy vágót, valamint a film időközben két új címet is kapott (Politics of Love majd Accidental Love), s itt-ott aztán 2015 első felében csak bemutatgatták, majd különböző otthon nézhető formátumokban is megjelent. Mi még nem beszéltünk olyannal, aki meg merte volna nézni.