Ifjúság
2015. december 17. / Dercsényi Dávid

Valahogy az olaszoknak mindig sikerül megoldani, hogy a nagy és széles gesztusaikból fakadó keresetlen hagyományaikat úgy vigyék tovább, hogy az nem hat sem epigonizmusnak, sem paródiának, sem túlhajtottságnak. Pontosabban mindezeknek is hat, de nem baj, nem zavar.

Paolo Sorrentinót sem érdekelte, hogy Fellini világból gyúrta össze A nagy szépséget, és a világot sem érdekelte: kapott érte például egy Oscart. Az Ifjúság előzetesei könnyedén előhozták az emberből a kicsinyhitűt: most akkor jön A nagy szépség nagy sztárokkal, le kell húzni az újabb bőrt, business as usual, Mr. Sorrentino, kérjük, fáradjon a kasszához, és vegye fel forgótőkéjét.
De Sorrentino azért olasz, hogy magasról tegyen ezekre a félelmekre és elvárásokra. Ahogy attól is retteghetne, hogy az életről, halálról, ifjúságról, öregségről, nőkről és férfiakról akar beszélni – mindent el­mond­tak már ezekről. Igen? Na, bumm. Őszintén: melyikünk merne egy olyan mondatot megengedni magának egy nagy, epikus, kétórás opusban, mint hogy „a vágyak oly tiszta, lehetetlen, erkölcstelen dol­gok, de ezek tartanak bennünket életben”? Szégyenlősen és hom­lok­rán­col­va törölnénk ki az ilyesmit még az emlékezetünkből is, és keresnénk valami kellően poétikusat és kétértelműt. Sorrentinótól viszont ezt is faljuk, mint a spagettit.
Ő is tudja, hogy az ízlést le kell tojni, filmet kell csinálni arról, ami érdekes. Svájcban, egy szanatóriumban vagyunk, mint hajdan Hans Castorp A varázshegyben. De itt most nem Európa borús jövője és az élet eljövendő fájdalma a magaslatról letekintés tárgya, bár betegség az van – persze a németesen romantikus tüdőbaj helyett a taljánokhoz jobban passzoló prosztata rakoncátlankodik.
Fred Ballinger, a kimért, kissé mogorva, visszahúzódó és visszavonult világhírű karmester gyógykezelteti magát, a felső tízezer all-inclusive világában, körbevéve rajongóktól, felkérésektől, hűvösségtől és egy régi baráttól, a filmrendező Mick Boyle-tól. Utóbbit Harvey Keitel, előbbit Michael Caine alakítja - mindketten megöregedtek, és az öregség két ellentétes útját járják. Ballinger falat épít maga köré, hűvösen szemléli a szép nőket, a külvilág dörömbölését vagy lánya, Lena magánéleti válságát. Boyle vele ellentétben aktív, utolsó filmjére készül. Mindketten az idő múlására adnak válaszokat.
Hogy fontos dolgok történnek, arról Sorrentino nem hagy kétséget. A svájci magasságok hűvösen elegáns beállításaiban megjelenik maga Isten is többféle alakban: Miss Universe mellett egy Marx-tetoválással a hátán egy volt futballsztár képében (a nápolyi Sorrentino esetében nem is kérdéses, kicsoda), de Hollywood éppúgy képviselteti magát, mint egy Öböl-ország sejkje. A pénz uralma persze poénforrás, és Sorrentinónak továbbra is erősségei a képi poénok, úgyhogy nem kell attól tartani, hogy a kaviár és a tweedöltönyök világa halálra untatja a nézőt. A kamera pedig, tartva magát a rendező szokásához, lassan, de biztosan pörög-forog, pásztáz, mint egy isteni tekintet.
Maga a két művész is isteni rangban van, Ballinger képes vezényelni a természetet, Boyle pedig a világ legszebb nőjét is képes otthagyni a medencében anyaszült meztelenül, amikor megérkezik utolsó filmjének kiszemelt főszereplője. Akit nem más formál meg, mint a vén Jane Fonda. Kettősük Keitellel csak egy azon sűrű pillanatok közül, amelyek az idő múlásának fájdalmát méregerős iróniával keverik.
És ez a kettősség vonul végig az egész filmen. Pusztulunk, fonnyadunk, a prosztata mint az aszalt szilva, és az isteni Diego is csak egy roncs. És, mondja Sorrentino, itt van nekünk ez a film nevű valami, amitől csak még rosszabb lesz minden, csak még jobban felhívja a figyelmünket az elmúlásra. Avagy megfogja a pillanatot, megtanít közel hajolni a szépséghez, a nagy szépséghez, megtanít élvezni és értékelni a világot. Banális, triviális dolgok ezek, amelyek csak zavarba hozzák és hozták az értő kritikusokat. Le vannak ejtve. Nem belegondolni kell, belecsúszni.
Apropó Fellini, a szereposztás érezhetően fontos volt Sorrentinónak, ugyanaz a nagyvonalúság és a nagyra törő igény vezették, mint bármelyik olaszt, amikor valami fontosat akarnak tenni. (Talán ez a grandezza egyedül, amiben a film pátosza túlhajtottá válik, de ebben is Fellinit követi.) A film végén találkozunk egy idős nővel, akit nem véletlenül játszik egy bizonyos Sonia Gessner – akit a 8 és félhez Fellini asszisztenciája égre-földre keresett egy kicsi, a stáblistán nem is feltüntetett szerepre, és maga sem tudta, hogy találtak rá végül a forgatás előtt.
Sorrento önbizalmára nagy szükség és kereslet van, hisz elhiszi, képes minket kimozgatni a komfortzónából. Aki nem fél az érzelmesség érintésétől, megkapja azt a nagylelkű ajándékot, hogy kimozdul a telefonnyomkodós, információbombákkal teli mindennapokból. Igazi olaszos gesztus ez, semmi mesterkéltség és megjátszás nincs benne, tessék, ülj bele nyugodtan, vidd el egy körre, meglátod, mekkora élmény.

Ifjúság (12)
(La giovinezza)
Olasz-svájci-angol-francia film
Rendező: Paolo Sorrentino
Főszereplők: Michael Caine, Rachel Weisz, Harvey Keitel, Paul Dano, Jane Fonda
118 perc
Forgalmazó: Mozinet
Bemutató: 12. 24.