Emberpusztításba torkolló boszorkányüldözés
2016. január 01. / Bóta Gábor

Hegedűs D. Géza a Vígszínház új, Istenítélet című produkciójában Parris tiszteletest adja, akitől kiindul egy szörnyűséges boszorkányüldözés. Sok negatív, rémséges figurát játszik mostanában, miközben igyekszik emberségre nevelni a közönséget és a tanítványait.

Összeszámoltam, hogy 9 produkcióban játszol fontos szerepeket. Erre mondják, hogy le se jön valaki a színpadról.
H. D. G.: Van ilyen is a színész életében. Most egy ilyen periódusban vagyok. Örömteli, ha az ember olyan alkotógárdával tud együtt dol­goz­ni, hogy változatos, amit csinál, új és új kihívásokat jelent. Úgy látszik, most vagyok minden eszköz birtokában, amik ezeknek a feladatoknak a megoldásához szükségesek. Nyilván van a feladatok között olyan, amelyik, amikor nekikezdtünk, kockázatos volt, de szerintem jó szín­há­zat csinálni kockázat nélkül nem is lehet.

Mit éreztél kockázatosnak?
H. D. G.: Nem tudtam például, hogy amikor elkezdtünk Bodó Viktorral dolgozni, ugyanazt értjük-e fogalmakon, szavakon, ugyanazt a nyelvet beszéljük-e. Amikor próbálni kezdtük A revizort, volt bennem szorongás, hogy vajon együtt tudunk-e gondolkozni. Pillanatok alatt kiderült, hogy ugyanazon a terepen és ugyanabban a szellemi közegben gondolkozunk. Ez nagyon inspiráló helyzet volt.

Igen erősen politikus előadás A revizor, egészen konkrét utalások vannak benne.
H. D. G.: Vagy csak gondoltuk, hogy elő fognak fordulni, és hamarabb születtek meg a színpadon, később valóság lett belőlük. Ez jelenti azt, hogy a művészet érzékeny, ez működteti az előadást. Ha a színház társadalmilag nem érzékeny, csak egy archeológiai intézmény.

Egy kiskirály, totálisan korrupt polgármestert játszol, ahogy Bodó Viktor másik vígszínházi rendezésében, a Koldusopera kolduskirályaként szintén.
H. D. G.: Igen, de a két darabban éppen az a különbség, hogy a polgármester egy közösség tetejéről szemléli az eseményeket, a kolduskirály pedig alsó perspektívából. Egészen más a fókusz, a szemszög. De ugyanabban a vízben úszunk folyamatosan, csak a nézőpontok változnak.

Meglehetősen sok aljas embert játszol. Az Álomkommandóban még Dr. M. is voltál, aki elég egyértelműen Mengelét testesítette meg. Az Athéni Timon címszereplőjeként is rémületes figurát alakítasz.
H. D. G.: Így van, egy gyűlölködő, szélsőséges alakot, aki a humanitás minden létformáját felszámoló lénnyé torzul. Ugyanakkor szerintem ezek mind emberek. Amikor utazunk a metrón, nem tudjuk, hogy ki ül mellettünk, áll előttünk. A színház viszont a tipizálás terepe, ahol össze tud sűrűsödni egy szerepben sok emberi tulajdonság. És ez a sűrűség teszi aztán szélsőségessé ezeket az alakokat. A néző pedig látja, hogy a színpadon az ő életéről is szó van, és ez megmozgatja, fölkavarja, ellenállásra készteti, könnyre fakasztja, vagy éppen nevetésre, mert örül, hogy valahol kiszabadulhat a rossz feszültség belőle. Rávilágít minden előadás a saját morális alapvetéseire. Közösen megéljük a dolgokat. És a produkció nyomelemei ott maradnak a nézők lelkében. A nagy negatív alakjaim megerősítik őket abban, hogy így nem lehet élni. Ez nem emberi élet. Az én dolgom, hogy idáig eljuttassam azt, aki lent ül a nézőtéren.

Sajátos helyzet, hogy ifj. Vidnyánszky Attila, a színinövendéked rendezett téged Athéni Timonként.
H. D. G:: Kiderült, hogy hihetetlenül erős rendezői vénája is van. Hiperérzékeny.
Különleges szituáció, hogy a tanítványaiddal és más tanítványaival eljátszol egy basáskodó figurát.
H. D. G.: Valamit nyilvánvalóan belém láttak. Egy évvel ezelőtt kezdtük a munkát, és majd’ fél évig dolgoztunk a produkción éjszakánként.

Éjszaka is játsszátok, mert máskorra nem lehetett téged egyeztetni.
H. D. G.: A gyerekek is már gyakornokoskodtak itt-ott, vidéki színházakban is. Voltak, akik befejeztek egy előadást Miskolcon, beültek a kocsiba, és éjféltől becsatlakoztak a próbába. Abból a pici kis időből, ami a pihenésre jutott volna, fordítottunk energiát arra, hogy ez a produkció megszülessen. Most is nagy örömmel játsszuk. És bár este fél 11-kor kezdünk, utána nem megyünk el úgy, hogy ne üljünk le, ne szedjük szét, ne beszéljük meg az egész előadást. Ez nagyon inspiráló. Az én növendékeim mellett ott vannak Bagossy László és Máté Gábor növendékei is. Annyira jó, hogy tudunk együtt gondolkozni.

A Vígszínház Istenítélet című új produkciójában, ami Arthur Miller A salemi boszorkányok című darabja más címen, is játszol majd.
H. D. G.: Már javában próbálom az Istenítéletet Mohácsi Jánossal, és nagyon élvezem a munkát.

Te, ugye, még nem dolgoztál vele?
H. D. G.: Nem. De az az érzésem, mintha már dolgoztam volna, egybevág a gondolkodásunk az em­be­rek­ről, a színházi helyzetekről, a társadalmi kérdésekről. Izgalmas, hogy gyakran legalább harminc ember van a színpadon. Ez a rendezőnek is nagy feladat, meg a színésznek is, hogy minden pillanatban legyen dolga. Sűrű szövetű, igen fontos előadás van készülőben. Én már játszottam ebben a darabban, amikor 1998-ban bemutattuk a Vígben. Akkor Proctor voltam, most őt Stohl Andris alakítja, én pedig Parris tiszteletest. Tőle indul el az egész borzalom.

Vagyis a boszorkányüldözés.
H. D. G.: Hülye kamaszlányok éjszakai kalandkereséséből csinálnak egy iszonytató emberpusztításba torkolló boszorkányüldözést. Egy kis ügyet fújnak fel, és ezzel igazolnak minden szörnyűséget.

Filmeztél is…
H. D. G.: Befejeztem Kamondi Zoltán Halj már meg! című filmjének egy nagyon fontos szerepét. Sötét alvilági figurát, műkincskereskedő neppert játszottam, remek színészgárdával. Közvetlen partnerem volt Kováts Adél, Ónodi Eszter, Törőcsik Mari, Cserhalmi György. Sándor Pál pedig Vándorszínészek címmel csinál egy 1842-ben játszódó filmet. Ebben is fontos szerepem van. Érdekes módon most ezek a feladatok is megtaláltak.