2016. január 05. / Gulya István
Ha az alkotó túl közel megy az alkotásához, könnyen elveszhet benne. Gárdos Péter is így van ezzel. Érintett személyesen, hiszen édesanyjáról és édesapjáról van szó, érintett regényíróként, hiszen szerelmes levezésüket ő vetette papírra, érintett forgatókönyvíróként, mert celluloidra ő
adaptálta a könyvet, és érintett rendezőként, mert ő vitte nagyvászonra a Hajnali lázat. A többszörös és erős érintettség kárára válik az alapanyagnak. Az alkotó túlmotivált, és mint aki egyszerre rengeteg mindent el akar magyarázni, az egymásra halmozott szavai agyoncsapják egymást, a helyes arányokat nem találja. Hátrább kellett volna lépni, és minimum az egyik alkotói aspektust (forgatókönyvet vagy a rendezést) átadni másnak.
A 25 éves, csontsovány Miklóst (Schruff Milán) 1945 májusának végén a bergen-belseni koncentrációs táborból túlélő társaival együtt hajón szállítják az egyik svédországi rehabilitációs kórházba, a Gotland-szigeti larbrói gyógyintézetbe. Doktora (Máté Gábor) tájékoztatja: a folyamatos hajnali lázzal járó, gyógyíthatatlan tüdőkórjával legfeljebb fél évig húzza… A fiatalember dacol, látott már halált eleget, többet az elviselhetőnél; juszt is élni fog. Sőt, megnősül, és családot alapít. Megszerzi 117, svédeknél istápolt földije, Debrecenből vagy Hajdú-Bihar megyéből származó lány címét, levelet ír mindnek, azt füllentve, korábban már találkoztak. Sokan ragadnak tollat, köztük az eksjői kórházban ápolt 19 éves Lili (Piti Emőke). A vesebetegsége miatt három hétre ágyhoz kötött lány kezdetben a tehetetlenség és a kíváncsisága miatt válaszol, ám később, ahogy leveleikből megismerik egymást, egyre szenvedélyesebbé válik a kapcsolatuk.
Gárdos szájbarágósan archaizálva fekete-fehérben teremti meg a korszak miliőjét. Olykor finoman ábrázol, egy-egy jó mondattal, jelenettel telibe talál, ám túl sokszor magára hagyja színészeit, akik túlzott gesztusokkal, mimikával igyekeznek pótolni a drámákat, amiket a script nem bontott ki.
A rendező-forgatókönyvíró szerint szülei szerelme egyfajta válasz volt az átélt borzalmakra; szégyellték magukat, felejteni akartak, két kézzel kapaszkodtak az életbe. A Hajnali láz alapvetően egy vitalitáshimnusz szeretett volna lenni (mint Az élet szép című Roberto Benigni-film), hiszen Lilinek és Miklósnak a holokauszt poklából kivirágzott love storyja egyetemes tartalmat hordoz a szerelemről. De hiányzik belőle a nagy ívűség. Az a nézőbarát kevercs, amit Steven Spielberg tud (lásd: Kémek hídja), amikor a megtörtént események filmi átirata szabadon bánik a valósággal, egyúttal nem röstell színvonalasan érzelmesnek lenni. A valósághű rekonstrukció dicséretes, de önmagában kevés. Ez így nem láz – csak hőemelkedés.
Hajnali láz (12)
Magyar-svéd-izraeli film
Rendező: Gárdos Péter
Főszereplők: Piti Emőke, Schruff Milán, Scherer Péter, Petrik Andrea, Gyabronka József
114 perc
Forgalmazó: A Company Hungary
Már a mozikban
adaptálta a könyvet, és érintett rendezőként, mert ő vitte nagyvászonra a Hajnali lázat. A többszörös és erős érintettség kárára válik az alapanyagnak. Az alkotó túlmotivált, és mint aki egyszerre rengeteg mindent el akar magyarázni, az egymásra halmozott szavai agyoncsapják egymást, a helyes arányokat nem találja. Hátrább kellett volna lépni, és minimum az egyik alkotói aspektust (forgatókönyvet vagy a rendezést) átadni másnak.
A 25 éves, csontsovány Miklóst (Schruff Milán) 1945 májusának végén a bergen-belseni koncentrációs táborból túlélő társaival együtt hajón szállítják az egyik svédországi rehabilitációs kórházba, a Gotland-szigeti larbrói gyógyintézetbe. Doktora (Máté Gábor) tájékoztatja: a folyamatos hajnali lázzal járó, gyógyíthatatlan tüdőkórjával legfeljebb fél évig húzza… A fiatalember dacol, látott már halált eleget, többet az elviselhetőnél; juszt is élni fog. Sőt, megnősül, és családot alapít. Megszerzi 117, svédeknél istápolt földije, Debrecenből vagy Hajdú-Bihar megyéből származó lány címét, levelet ír mindnek, azt füllentve, korábban már találkoztak. Sokan ragadnak tollat, köztük az eksjői kórházban ápolt 19 éves Lili (Piti Emőke). A vesebetegsége miatt három hétre ágyhoz kötött lány kezdetben a tehetetlenség és a kíváncsisága miatt válaszol, ám később, ahogy leveleikből megismerik egymást, egyre szenvedélyesebbé válik a kapcsolatuk.
Gárdos szájbarágósan archaizálva fekete-fehérben teremti meg a korszak miliőjét. Olykor finoman ábrázol, egy-egy jó mondattal, jelenettel telibe talál, ám túl sokszor magára hagyja színészeit, akik túlzott gesztusokkal, mimikával igyekeznek pótolni a drámákat, amiket a script nem bontott ki.
A rendező-forgatókönyvíró szerint szülei szerelme egyfajta válasz volt az átélt borzalmakra; szégyellték magukat, felejteni akartak, két kézzel kapaszkodtak az életbe. A Hajnali láz alapvetően egy vitalitáshimnusz szeretett volna lenni (mint Az élet szép című Roberto Benigni-film), hiszen Lilinek és Miklósnak a holokauszt poklából kivirágzott love storyja egyetemes tartalmat hordoz a szerelemről. De hiányzik belőle a nagy ívűség. Az a nézőbarát kevercs, amit Steven Spielberg tud (lásd: Kémek hídja), amikor a megtörtént események filmi átirata szabadon bánik a valósággal, egyúttal nem röstell színvonalasan érzelmesnek lenni. A valósághű rekonstrukció dicséretes, de önmagában kevés. Ez így nem láz – csak hőemelkedés.
Hajnali láz (12)
Magyar-svéd-izraeli film
Rendező: Gárdos Péter
Főszereplők: Piti Emőke, Schruff Milán, Scherer Péter, Petrik Andrea, Gyabronka József
114 perc
Forgalmazó: A Company Hungary
Már a mozikban