2016. Április 28. / Kovács Emőke
A székesfehérvári Vörösmarty Színház a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében ősbemutatóra készül: Robert Musil A rajongók című színművét Szikora János állítja színpadra. A jelmezeket tervező Zoób Katival és a Mariát alakító Törőcsik Franciskával beszélgettünk.
Divattervezőként többször dolgoztál színházi produkciókban. Hogyan és mikor találkozott a tervezői munkád a színház világával? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
Z. K.: A pályakezdésem a színházhoz kötődik: egy sok képességű kreatív műhelyt hoztam létre, azzal a szándékkal, hogy színházaknak dolgozzunk. Az első kollekciómmal, pályám elején, egy színházi jelmez-show-t szerettem volna létrehozni. Aztán kiderült, hogy divatbemutatót csináltam. Ugyan nem állt szándékomban a divattal foglalkozni, mindig is a színház vonzott, de valahogy úgy hozta az élet, hogy a mindennapi világomat a divat tölti ki. Színházi emberként véletlenül egy divatvonalat alakítottam ki, divattervezőként pedig fantasztikus színpadi produkciókban vehettem részt.
Harmadszor dolgozol Szikora Jánossal. Milyen élmény volt A rajongók szövegével találkozni?
Z. K.: Nagyon komplikált, rendkívül érzékeny darab. Érzelmekkel és gondolatokkal kísérletező mű, kifinomult nyelvezettel, négy emberről, akiket lelki és szellemi hasonlóságok fűznek össze, és ellentétek választanak el. Sok összetevős a rajongás részemről is, nagyon megfogott az a speciális létezés, amiben a szereplők élnek. Musil szellemiségének rétegei kísérleteznek az én érzékeimmel is. De ha János nélkül olvasom, soha nem érintett volna úgy meg, mint általa. Az ő rendezői intellektusán keresztül egy egészen egyedi értelmezést és világot kapok.
Nem típusfigurákat vonultat fel Musil, hanem nagyon bonyolult karaktereket. Milyenek ezek az emberek öltözékkel jellemezve?
Z. K.: Tamara de Lempicka világát idézte fel bennem A rajongók története. Festészete hatásosan megfogalmazza a korszak ikonikus figuráinak jellemvonásait, általa látni lehet az új szépségeszményt, fanyar humorral és dús allegóriákkal. Ő indította el a gondolataimat, és a 20-as évek illusztratív képzőművészete segítségével építettem fel a szereplők öltözékeit a különböző jellemekre. A húszas években kezdődő minimalizmusban látszólag minden nagyon egyszerű, de mégis komplikált és kifinomultan ravasz lesz. De János nemcsak a szereplőket, hanem a napszakokat is szeretné jelezni a ruhákkal, világos-sötét tónusokkal.
A jelmeztervezés fázisaiban az érzék, érzés mondja ki, hogy mi lesz a jó választás, vagy ez ennél sokkal tudatosabb folyamat?
Z. K.: Tudatos és ösztönös egyszerre, mert mindenhez alkalmazkodni kell, író, rendező, színészek, színpadkép, számtalan inspiráció. Ráadásul ebben a diffúz fényű térben a színeknek például különleges jelentőségük lesz.
Milyen élmény volt A rajongók szövegével találkozni?
T. F.: Az olvasópróba és az elemzés után kezdtem el fogást találni a szövegen, ugyanis egy elég összetett, nem szokványos darabról van szó. Vegyes érzésekkel élem meg a próbákat, egyszer világosan látom, hogyan kell megfogalmazni a darab lényegét, de bevallom, van, hogy elbizonytalanodom. A rajongók nem hasonlítható egyik darabhoz sem, önálló színpadi szabályokat követel, és ezt keressük most. Valahogy úgy kell
hűnek maradnunk Musilhez, hogy közben mi, színészek és a nézők is kapjanak valamit az előadástól. A huszadik század hirtelen fejlődésének, tudományos, kulturális forradalmának, a háborúnak a sokkja sűrűsödik össze ebben a darabban. Musil az ember önmaga keresésének folyamatát, másokban való tükröződését vizsgálja. Érdekes, hogy nem jelenik meg a szerelem – a szó hagyományos értelmében.
Mi működteti a kapcsolatokat?
T. F.: A szereplők is pont erre keresik a választ. Olykor meghatározhatatlan érzések, vonzódások, eszmék és sokszor egyszerűn csak az érdekek. A darabban megjelenő alakok együtt nőttek fel, szinte testvéri kapcsolatban állnak. Az ő életükben is megjelennek a hagyományos társadalmi formák, például a házasság. De ezek az emberek nem tudják elfogadni a kötelező kereteket. Van egy ilyen mondat a szövegben: „szerelem az, ami egyáltalán nem létezik férfi és nő között mint önálló állapot”. Ez egy olyan kijelentés, ami ad is, meg nem is, van, akinek mond valamit, van, akinek nem. Annak örülnék, ha majd a nézők mernének nevetni is az alakok vívódásain. A két főszereplő férfi megértette azt a gondolatot, ami a darabban is megjelenik, hogy az élet egy olyan egyenlet, amelyben vannak állandó tényezők, de ismeretlenek is, amiket be kell helyettesíteni bizonyos fogalmakkal, vallás, szeretet, gyűlölet, hogy tudjanak élni. Musil szereplői nem tudják elfogadni ezt, mert annál összetettebben gondolkodnak.
Milyen nőnek látod Mariát, a te figurádat?
T. F.: Maria az, aki leginkább igyekszik megfelelni a társadalmi elvárásoknak. De az őt körülvevő emberek, a rajongók folyamatosan megpróbálják kimozdítani, és kénytelen szembesülni azzal, hogy az egyenlete nem működik.
Milyen kapaszkodók mentén tudsz elindulni a szerepfelépítésben?
T. F.: Annyira kevés a kapaszkodó, hogy ez tulajdonképpen felszabadít. Bármit ki merek próbálni. A kapaszkodók igazából a partnereim, hogy mit hozunk ki egymásból.
A dráma azzal a problémával foglalkozik, hogy mennyire megfoghatatlan lény az ember.
Divattervezőként többször dolgoztál színházi produkciókban. Hogyan és mikor találkozott a tervezői munkád a színház világával? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?
Z. K.: A pályakezdésem a színházhoz kötődik: egy sok képességű kreatív műhelyt hoztam létre, azzal a szándékkal, hogy színházaknak dolgozzunk. Az első kollekciómmal, pályám elején, egy színházi jelmez-show-t szerettem volna létrehozni. Aztán kiderült, hogy divatbemutatót csináltam. Ugyan nem állt szándékomban a divattal foglalkozni, mindig is a színház vonzott, de valahogy úgy hozta az élet, hogy a mindennapi világomat a divat tölti ki. Színházi emberként véletlenül egy divatvonalat alakítottam ki, divattervezőként pedig fantasztikus színpadi produkciókban vehettem részt.
Harmadszor dolgozol Szikora Jánossal. Milyen élmény volt A rajongók szövegével találkozni?
Z. K.: Nagyon komplikált, rendkívül érzékeny darab. Érzelmekkel és gondolatokkal kísérletező mű, kifinomult nyelvezettel, négy emberről, akiket lelki és szellemi hasonlóságok fűznek össze, és ellentétek választanak el. Sok összetevős a rajongás részemről is, nagyon megfogott az a speciális létezés, amiben a szereplők élnek. Musil szellemiségének rétegei kísérleteznek az én érzékeimmel is. De ha János nélkül olvasom, soha nem érintett volna úgy meg, mint általa. Az ő rendezői intellektusán keresztül egy egészen egyedi értelmezést és világot kapok.
Nem típusfigurákat vonultat fel Musil, hanem nagyon bonyolult karaktereket. Milyenek ezek az emberek öltözékkel jellemezve?
Z. K.: Tamara de Lempicka világát idézte fel bennem A rajongók története. Festészete hatásosan megfogalmazza a korszak ikonikus figuráinak jellemvonásait, általa látni lehet az új szépségeszményt, fanyar humorral és dús allegóriákkal. Ő indította el a gondolataimat, és a 20-as évek illusztratív képzőművészete segítségével építettem fel a szereplők öltözékeit a különböző jellemekre. A húszas években kezdődő minimalizmusban látszólag minden nagyon egyszerű, de mégis komplikált és kifinomultan ravasz lesz. De János nemcsak a szereplőket, hanem a napszakokat is szeretné jelezni a ruhákkal, világos-sötét tónusokkal.
A jelmeztervezés fázisaiban az érzék, érzés mondja ki, hogy mi lesz a jó választás, vagy ez ennél sokkal tudatosabb folyamat?
Z. K.: Tudatos és ösztönös egyszerre, mert mindenhez alkalmazkodni kell, író, rendező, színészek, színpadkép, számtalan inspiráció. Ráadásul ebben a diffúz fényű térben a színeknek például különleges jelentőségük lesz.
Milyen élmény volt A rajongók szövegével találkozni?
T. F.: Az olvasópróba és az elemzés után kezdtem el fogást találni a szövegen, ugyanis egy elég összetett, nem szokványos darabról van szó. Vegyes érzésekkel élem meg a próbákat, egyszer világosan látom, hogyan kell megfogalmazni a darab lényegét, de bevallom, van, hogy elbizonytalanodom. A rajongók nem hasonlítható egyik darabhoz sem, önálló színpadi szabályokat követel, és ezt keressük most. Valahogy úgy kell
hűnek maradnunk Musilhez, hogy közben mi, színészek és a nézők is kapjanak valamit az előadástól. A huszadik század hirtelen fejlődésének, tudományos, kulturális forradalmának, a háborúnak a sokkja sűrűsödik össze ebben a darabban. Musil az ember önmaga keresésének folyamatát, másokban való tükröződését vizsgálja. Érdekes, hogy nem jelenik meg a szerelem – a szó hagyományos értelmében.Mi működteti a kapcsolatokat?
T. F.: A szereplők is pont erre keresik a választ. Olykor meghatározhatatlan érzések, vonzódások, eszmék és sokszor egyszerűn csak az érdekek. A darabban megjelenő alakok együtt nőttek fel, szinte testvéri kapcsolatban állnak. Az ő életükben is megjelennek a hagyományos társadalmi formák, például a házasság. De ezek az emberek nem tudják elfogadni a kötelező kereteket. Van egy ilyen mondat a szövegben: „szerelem az, ami egyáltalán nem létezik férfi és nő között mint önálló állapot”. Ez egy olyan kijelentés, ami ad is, meg nem is, van, akinek mond valamit, van, akinek nem. Annak örülnék, ha majd a nézők mernének nevetni is az alakok vívódásain. A két főszereplő férfi megértette azt a gondolatot, ami a darabban is megjelenik, hogy az élet egy olyan egyenlet, amelyben vannak állandó tényezők, de ismeretlenek is, amiket be kell helyettesíteni bizonyos fogalmakkal, vallás, szeretet, gyűlölet, hogy tudjanak élni. Musil szereplői nem tudják elfogadni ezt, mert annál összetettebben gondolkodnak.
Milyen nőnek látod Mariát, a te figurádat?
T. F.: Maria az, aki leginkább igyekszik megfelelni a társadalmi elvárásoknak. De az őt körülvevő emberek, a rajongók folyamatosan megpróbálják kimozdítani, és kénytelen szembesülni azzal, hogy az egyenlete nem működik.
Milyen kapaszkodók mentén tudsz elindulni a szerepfelépítésben?
T. F.: Annyira kevés a kapaszkodó, hogy ez tulajdonképpen felszabadít. Bármit ki merek próbálni. A kapaszkodók igazából a partnereim, hogy mit hozunk ki egymásból.
A dráma azzal a problémával foglalkozik, hogy mennyire megfoghatatlan lény az ember.