2016. május 17. / D. Magyari Imre
E pillanatokban, néhány nappal Kertész Imre halála után, nem lehet úgy írni az „új” könyvről, A nézőről, ami az 1991 és 2001 közti feljegyzéseket tartalmazza, mint előtte.
Konstatálom csupán, milyen szép, hogy a halál napjának estéjén a Petőfi Irodalmi Múzeumban felolvasás és virrasztás volt, s hogy Esterházy Péter is felolvasott. S milyen szörnyű, hogy a halál másnapján már támadás, nekrológnak álcázott inszinuáció éri az írót – nem lep meg, tudom, hol élek.
Kertész Imre, most így mondanám, a diszharmónia írója (nincs volt), az egyetemes diszharmóniáé. „Lehet, hogy a bűn és a tudatlanság a törvényünk.” Ép elmével alig lehet elviselni, ami adatott neki, a deportálás, a holokauszt feldolgozhatatlan, megérthetetlen élménye egyfelől, másfelől a megérthetetlen megértésére tett kísérletért, a Sorstalanság című remekműért kapott Nobel-díj másfelől. S a kettő között a kedélyesen borzalmas Kádár-kor s ami utána következett.
Három gondolatot említenék most a feljegyzésekből.
„Auschwitz egész Európa nagy kudarca, Európa mélylélektanának rettentő története, e történet kulminációja.” E kudarcot megérteni próbálni: igazi heroizmus. „Ha kívülről akarnám meghatározni, »miért írok«…, azt mondanám: azért, hogy lelkeinket kimentsük és kimenekítsük abból a szellemi fatalitásból, amit a politika, a gazdaság és a velük összeszövetkező ideológia hoz létre – hogy az embertelenségből, az idegenségből, a száműzetésből egyetlen pillanatra legalább hazataláljunk…” Heroizmus, igen; meg-megbicsakló heroizmus persze. „Ha elég soká élünk, alkalmatlanná válunk a megváltás számára; ha ezt a kort is túléljük, egyszerre mégis megtaláljuk – vagy ránk talál.” Reménykedjünk.
Az április 1-i Népszabadságban látható az a fotó, amelyen Kertész Imre és Nádas Péter felszabadultan nevet. Jó, nekünk is, hogy erre is képes volt.
Magvető Kiadó
312 oldal / 3990 Ft
Konstatálom csupán, milyen szép, hogy a halál napjának estéjén a Petőfi Irodalmi Múzeumban felolvasás és virrasztás volt, s hogy Esterházy Péter is felolvasott. S milyen szörnyű, hogy a halál másnapján már támadás, nekrológnak álcázott inszinuáció éri az írót – nem lep meg, tudom, hol élek.
Kertész Imre, most így mondanám, a diszharmónia írója (nincs volt), az egyetemes diszharmóniáé. „Lehet, hogy a bűn és a tudatlanság a törvényünk.” Ép elmével alig lehet elviselni, ami adatott neki, a deportálás, a holokauszt feldolgozhatatlan, megérthetetlen élménye egyfelől, másfelől a megérthetetlen megértésére tett kísérletért, a Sorstalanság című remekműért kapott Nobel-díj másfelől. S a kettő között a kedélyesen borzalmas Kádár-kor s ami utána következett.
Három gondolatot említenék most a feljegyzésekből.
„Auschwitz egész Európa nagy kudarca, Európa mélylélektanának rettentő története, e történet kulminációja.” E kudarcot megérteni próbálni: igazi heroizmus. „Ha kívülről akarnám meghatározni, »miért írok«…, azt mondanám: azért, hogy lelkeinket kimentsük és kimenekítsük abból a szellemi fatalitásból, amit a politika, a gazdaság és a velük összeszövetkező ideológia hoz létre – hogy az embertelenségből, az idegenségből, a száműzetésből egyetlen pillanatra legalább hazataláljunk…” Heroizmus, igen; meg-megbicsakló heroizmus persze. „Ha elég soká élünk, alkalmatlanná válunk a megváltás számára; ha ezt a kort is túléljük, egyszerre mégis megtaláljuk – vagy ránk talál.” Reménykedjünk.
Az április 1-i Népszabadságban látható az a fotó, amelyen Kertész Imre és Nádas Péter felszabadultan nevet. Jó, nekünk is, hogy erre is képes volt.
Magvető Kiadó
312 oldal / 3990 Ft