250 este a Rózsavölgyiben
2016. július 04. / Bóta Gábor

Jordán Tamás a Rózsavölgyi Szalon júniusi, Salamon király szorong, című bemutatójában 83 éves öregurat játszik. Azt mondja, el lehet őt képzelni ennyi idősnek, bár amikor „működik”, ő ezt egyáltalán nem érzi.

Lényegében mostanában a pesti színházi otthonod a Rózsavölgyi Szalon.
J. T.: Persze. Kezdődött Az utolsó órával, amiben Freudot játszom Alföldi Róbert partnereként, aztán jött a Széllel szembe című stand up estem. Utána következett a Tisztelt Hazudozó! Molnár Piroskával, aztán a romance.com, ebbe be kellett ugranom Rajhona Ádám he­lyé­re, mert ő beteg lett, és most jön a Salamon király szorong.

A Rózsavölgyi Szalon kicsit hasonlít az egykor általad igazgatott Merlin Színház klubjára, bár ott ott lehetett maradni előadás után, a Rózsavölgyiből viszont el kell jönni a produkciót követően.
J. T.: A Merlin Klubra emlékeztet az a kávéházi jelleg, amit én nagyon szeretek. Megszoktam és megszerettem ezt a fajta közönséget, imá­dok közöttük mászkálni, egészen elszemtelenedem a Széllel szembe előtt, olyan peckesen mászkálok föl-le az asztalok között, mintha az enyém lenne az egész kávéház, és váratlanul megszólítok embereket, hogy „Ki mondta maguknak, hogy ma este ide jöjjenek?”. Szóval én beszélgetek velük.

Ezen az esteden nem is a rendes színpadon vagy, hanem lényegében megfelezed a nézőteret, odateteted magadnak a pódiumot.
J. T.: Igen, mert ennek a helynek a hátránya az, hogy a megszokott színpadtól nagyon messze vannak a hátul ülők.

Hosszú, hurka alakú a terem.
J. T.: Igen, ez egy kicsit hátrány. Amikor nézegettem a teret, akkor tudtam, hogy az nem jó, ha át kell beszélnem a terem túlsó felébe. A mostani megoldással pedig kényelmesen jó távolságban van mindenki.

És mindenkit látsz is.
J. T.: Hogyne, én nagyon szeretem, ha látom a nézőket. Fontos, hogy milyen az aura, ami kialakul, milyen visszajelzést kapok. Látom a tekinteteket is.

És mi van, ha azt látod, hogy nem veszik, amit csinálsz?
J. T.: Egyrészt őrülten azt mondom, hogy olyan nincs, de ha netalántán mégis előfordulna, akkor az ember érzi azt, hogy mi felé kell mozdulni, hogy esetleg ne legyen olyan harsány, ne legyen olyan gyors. Vannak fortélyok, az adott esetben rögtönözni kell.

Az utolsó óra hihetetlen siker, általában egy nap két előadást is tartotok belőle.
J. T.: Mindjárt a 150. előadásnál tartunk, pedig Alföldi sokat van külföldön, és ezért csak elszórva tudjuk játszani.

Az utolsó óra bemutatása után teljesen természetes volt, hogy jön következő produkció a Rózsavölgyiben, amiben benne vagy, és aztán megint a következő?
J. T.: Amikor fölkértek Az utolsó óra előadására, rögtön mondtam Zimányi Zsófia igazgatónőnek, hogy nekem készül egy önálló estem, abból adtam ízelítőt, és aztán a Széllel szembe is gyorsan repertoárra került.

Hogyan lett az ezt követő produkció?
J. T.: Szombathelyen mi nagyon jól dolgoztunk együtt Kiss Marival Az ügynök halálában, annyira, hogy azt mondtuk, kéne, hogy ketten csináljunk valamit. A Tolnay Klári – Mensáros László páros sok ilyet csinált, és az ő egykori repertoárjukból a Kedves hazugot néztük ki. Zsófival megbeszéltem, hogy Valló Péter rendezze. Kiderült, hogy a szombathelyi színházzal nem egyeztethető Mari, mert fontos szerepe volt ott, a Rózsavölgyiben pedig már ki volt tűzve a bemutató időpontja. Ekkor döntöttünk úgy Vallóval, hogy Molnár Piroskát kérjük meg, vállalja el a szerepet.

Végül is egész kis repertoárod épült fel a Rózsavölgyiben.
J. T.: A múltkor mondták, hogy én már 250 estét töltöttem a Rózsavölgyi megnyitása óta ott.

Amikor igazgató lettél Szombathelyen, azt mondtad, hogy nem is nagyon fogsz Budapestre járni, aztán már úgy gondoltad, hogy jelen kell lenni Pesten. A Rózsavölgyi jelenlétnek számít attól, hogy ott ül alkalmanként körülbelül száz ember?
J. T.: Ez úgy van, hogy a jelenléthez nem biztos, hogy sokan kell, hogy lássák az előadást, csak tudjanak róla, a hírét hallják meg a beszámolót róla. Nem láttam például László Zsoltot Hamletként, de tudom, hogy játssza, és el tudom képzelni, hogy milyen, és az én „regisztrációs füzetemben” megvan. Én is megvagyok egy csomó embernek, akik ugyan éppen nem láttak, de tudják, hogy mit csinálok.

Jobban megvagy nekik, mint amikor Szombathelyen játszol?
J. T.: A szombathelyi színháznak már kezd híre lenni, de a vidéki színházak a média szempontjából nagyon elhanyagoltak, nagyon nem figyelnek rájuk. Most már azért kezdik tudni az emberek, hogy Szombathelyen remek dolgok születnek, még sincsen nagy publicitása egy szombathelyi produkciónak.

A Salamon király szorong előadásában nyolcvanhárom évesnek kell lenned.
J. T.: Néha érzem magam ennyinek, főleg amikor tükörbe nézek. Akkor el tudom fogadni, hogy ez egy jól karbantartott nyolcvanhárom éves ember.

Mit látsz a tükörben?
J. T.: Ráncokat, lelógó szemöldökű öregurat. De amikor én működöm, akkor ezt nem érzem. Nagyon szemtelen lennék, ha azt mondanám, rólam nem lehet elképzelni, hogy nyolcvanhárom éves vagyok. Márpedig el lehet képzelni.

Milyen öregurat játszol?
J. T.: Olyat, aki nagyon gazdag ember volt, aztán jótékonysági céget alapít. És közben van neki egy régi szerelme, akivel közvetve tartja a kapcsolatot egy pincéren keresztül, akit fölfogad a jótékonysági vállalatba. Apanázst ad, virágokat küld a nőnek. Valaha nagyon szerelmesek voltak egymásba, de megszakadt ez a kapcsolat, tudnak egymásról, de csak közvetve kommunikálnak, egészen az előadás végéig. Tehát egy magányos, kedves, szeretni való pasast játszom, akinek a bélyegeivel van dolga, és úgy általában él bele a világba, minden cél nélkül. Ez egy egészen meghatóan kedves történet, aminek a lelki részét főleg Hernádi Judit szerepe adja.

Gondolom, a következő évadban Szombathelyen is lesz bemutatód.
J. T.: Két produkcióban, ahogy ez idén is volt. Azért is vagyok, ha tehetem, szívesen Szombathelyen, mert két nagyszerű szezon áll mögöttünk, ami igen nagy eredményeket hozott, és borzasztóan szeretem a már összeszokott társulatot.