Csont nélkül
2016. augusztus 10. /

A római és középkori főúri udvarokban a csontokat az asztal alá dobálták, a kutyák pedig rögtön elropogtatták azokat, miközben a jóllakott gazdák a tóga vagy az asztalterítő szélébe törölték a

szájukat. A nagy csarnokokban való közös étkezést idővel felváltotta az intimebb környezetben, családi körben való falatozás; a tányérokat, fedeles tálakat és mártásos csészéket pedig további változatos for­má­jú és funkciójú darabok egészítették ki az ebéd-, illetve vacsoraszerviz részeként. Az ónkupát és a súlyos kerámiatálat felváltotta az üveg­po­hár, a kínai import eredményeképpen pedig a filigrán porcelán. Az abrosz mellett megjelent a damasztszalvéta, a csont vagy halszálka mellé pedig külön félhold vagy kifli alakú tányérka dukált.
A klasszikus csonttányér ma akkora kuriózum, hogy lelkes gyűjtők vadásznak rá bolhapiacokon vagy az interneten. Az antik darabok természetesen értékesebbek, de a gyűjtők számára az értéket nem csupán a kor, a gyár vagy a márka határozza meg – egy cikornyás felirat, egy lüszteres részlet vagy egy szokatlan motívum éppúgy unikumnövelő tényező. A legtöbb, Kérem a csontokat!, magyar vagy német nyelvű feliratos tányéron egyébként kutya vagy cica ül türelmesen, várva megszolgált táplálékát.
Elek Lenke csonttányér-kiállítása ezeknek a ma már ritka étkészlet-elemeknek állít emléket, az eredeti darabokat kortárs reflexiókkal kiegészítve.

Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum
08. 14-ig