Sosem az egóm vezérelt
2016. szeptember 29. / Jónás Ágnes

Bach, Mozart, Vivaldi – többek között e neves zeneszerzők művei csendülnek fel május 15-én a Zeneakadémián a Bogányi testvérek és az Új Magyar Kamarazenekar előadásában. A közelgő
koncert apropójából Bogányi Gergely zongoraművésszel beszélgettünk és jártuk körbe a perfekcionizmus, a családi-szakmai együttműködés, valamint a sakk témaköreit.

Zongoratanárnő édesanya és karnagy édesapa szárnyai alatt ne­vel­ke­dett. Nem alakult ki megfelelési kényszer önben kisgyerekként egy ilyen szellemi pillérekkel bíró családban?
B. G.: Semmiféle szülői kényszer nem játszott közre a pá­lya­vá­lasz­tás­ban, egyszerűen arról van szó, hogy beleszülettünk egy olyan közegbe, ahol a komolyzene a hétköznapok része volt.

Könnyűzene szóba sem jöhetett volna?
B. G.: Szerencsére nem. Már gyermekkorunkban triviális volt, hogy ha valami gagyi, akkor azzal nem foglalkozunk.

Akárcsak testvérei, ön is meglehetősen korán talált rá élete hang­szeré­re. Fel tudja idézni, mit érzett, amikor először zongoraközelbe került?
B. G.: Több volt, mint bizonyosság. Érzelmi, értelmi, lelki közösség alakult ki köztem és a zongora között. Már ötéves koromban is óriási örömmel töltött el, hogy képes vagyok a játékom által teremteni és adni valamiféle pluszt a hallgatóságnak. Sosem az egóm vezérelt, nem magamat tartottam a legfontosabbnak, hanem a dallamokat és a hatást, amit általuk a közönség felé közvetítettem.

Május 15-én a Zeneakadémia közönségét ajándékozza meg dallamokkal. Rendhagyó e Bogányi-est abból a szempontból, hogy szintén zenész testvéreivel lép színpadra.
B. G.: Így van. Bernadett fuvolista, Tibor öcsém karmester és csellóművész, Bence fagotton, felesége, Clara pedig oboán játszik.

Milyen műveket élvezhet a közönség az önök előadásában?
B. G.: Koncepció volt, hogy ne csak egymással játsszunk, hanem külön-külön is megszólalást nyerjünk, amiben partnerünk az Új Magyar Kamarazenekar lesz. Javarészt fuvola- és zongoraversenyek csendülnek fel, de áriákból sem lesz hiány. Vivaldi, Mozart, Bach, Puccini, Haydn, Purcell és Weber – ezek lesznek terítéken.

Ne menjünk el a nevéhez fűződő csodazongora esten betöltendő szerepe mellett sem.
B. G.: A koncert egyik különlegességét talán valóban a Bogányi-zongora adja. Nagy élmény, hogy a sok romantikus zene mellett most egy Mozart-zongoraversenyt is ezen a hangszeren fogok játszani.

Lánytestvérük Finnországban él, Tibor Bécsben, Pécsett és Finnországban is dolgozik, Bence pedig Hannoverben professzor és a Berlini Filharmonikusokkal is turnézik. Mennyire volt nehéz összeegyeztetni naptáraikat?
B. G.: Annyira, hogy tíz év óta először sikerült összehozni a közös estet. Mindegyikünk saját terepén készül a koncertre, az összpróbákat már az április 11-i héten megkezdjük, ennek oka, hogy a koncertet egy kéthetes jövés-menés előzi meg részemről: először Pécsett játszom, majd a Müpában, ezt követően utazom Angliába, New Yorkba, Mexikóba.

Melyek azok a tulajdonságok, amelyeket nagyra becsül a testvéreiben?
B. G.: A fagottos öcsémben, Bencében az alaposságot rendkívül nagyra tartom. Feleségében, Clarában a végtelen nyugalmat és szeretetet tisztelem, pontosabban azt, amilyen profizmussal e kettőt elegyíteni képes szólistaként, illetve zenekari muzsikusként.

Most nézzük a dolgok fonákját: van önnek olyan bosszantó tulajdonsága, amellyel időnként próbára teszi testvérei vagy környezete türelmét?
B. G.: Ha igazságérzetről van szó, akkor szerintem abban én vagyok a legnehezebb eset a családban. Rendkívül erőteljesen működik bennem. Ez nem egy felvett póz, nem is makacsság, egyszerűen csak módfelett törekszem az objektivitásra. Van néhány olyan területe az életnek, amelynél pontosan tudom, mi az igazság, és ha már így áll a dolog, akkor ebből nem engedek.

A közönség, a szakma, a testvérei vagy a saját véleménye – melyik a legfontosabb irányadó az ön számára?
B. G.: Mivel nincs nálam ember, aki velem szemben kritikusabb lenne, a válasz: a saját véleményem.

Perfekcionista?
B. G.: Egyértelműen. Ezen felül pedig rendkívül szigorú és precíz. A legkeményebb tanáraim hozzám képest gyengéd kritikusok. A tőlem telhető maximumot igyekszem nyújtani, és vallom, hogy nincs az a jól megrakott szénásszekér, amire egy villával még fel ne férne.

A testvéreitől kapott kritikát hogyan viseli?
B. G.: Meghallgatom és igyekszem a hasznomra fordítani. Profi munkakapcsolatról lévén szó, az egy­más­nak szánt építő jellegű kritikák elengedhetetlenek, mi több, kötelességünk felhívni egymás figyelmét a negatívumokra is.

A zongorázás mellett egy másik szenvedélynek is hódol: sakkozik. Ez nagyfokú agyfélteke-szimmetriát feltételez. Mennyiben segíti a hobbi a hivatását?
B. G.: A sakk indirekt módon sokban segíti a zongorázást, ráadásul ez egy rendkívül komplex játék: egy­szer­re tudomány, sport, művészet és pszichológia. Jól megfér az alapos, analitikus személyiségemmel. Szeretek elmélyülni egy-egy zenei motívumban, a benne rejlő szépségben. Az ilyesmit – csakúgy, mint a sakklépéseket – nem lehet elsietni. A Bogányi-zongorát nem is tudtam volna megtervezni, ha nem ha­gyat­ko­zom a „sakk-agyamra”, hiszen ez a fajta teremtés száraz, analitikus jelenlétet és óriási mennyiségű kemény munkát kíván meg az embertől.

Négyéves korától a saját fejlesztésű versenyzongoráig bezárólag olyan produktumokat tett le az asztalra, amelyekhez másoknak egy élet is kevés lenne. Elszállhatott volna, de a beszélgetésünkből nekem egy nagyon emberi Bogányi-kép rajzolódik ki. Hogyan lehet ennyire helyén kezelni a sikert?
B. G.: A ma sztárocskái eltorzult példát közvetítenek az emberek felé. Én igyekszem egyszerűen gondolkodni, hóbortoktól, allűröktől, művészkedéstől mentesen élni és kitartóan dolgozni. A rendhagyó dolgokkal semmi bajom, de csak akkor vagyok kapható rájuk, ha van számomra értelmük, és rendelkeznek nekem tetsző, értelmes mögöttes tartalommal.