Hetvenhét év a lengyel-magyar barátság szolgálatában
2017. február 07. / Jónás Ágnes

A budapesti Lengyel Intézet megbízott igazgatója, Jaroslaw Bajaczyk büszke arra, hogy egy ilyen nagy múltú és szép hagyománnyal rendelkező, immár hetvenhét éve működő intézmény ügyeit képviselheti. Az igazgatóval a 2017-es évben várható legfontosabb kulturális eseményekről, az
intézet jóvoltából hazánkba látogató lengyel hírességekről, valamint a lengyel-magyar habitus és konyha sa­já­tos­sá­gairól is beszélgettünk.

Mivel foglalkozott, mielőtt a budapesti Lengyel Intézetnél kezdett dol­gozni?
J. B.: A poznani egyetemen végeztem, majd Magyarországon a Kö­zép-eu­ró­pai Egyetem (CEU) hallgatója lettem. Ezt követően vissza­men­tem Lengyelországba – az ottani külügyminisztérium épp akkor keresett friss diplomásokat. Később Svájcban, a berni Lengyel Nagy­kö­vet­sé­gen láttam el kulturális attasé feladatokat. A Lengyel In­té­zet­ben 2013 júniusa óta dolgoztam igazgatóhelyettesként. Katarzyna Sitko, a korábbi igazgató jelenleg szülési szabadságát tölti, így szep­tem­ber elejétől én vettem át tőle a feladatokat. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen nagy múltú és szép hagyománnyal ren­del­ke­ző, immár hetvenhét éve működő intézetben dolgozhatok.

Ha néhány mondatban kellene összefoglalnia az intézet hitvallását, mit mondana?
J. B.: Célunk, hogy a lengyel kultúrát és történelmet a maga sokszínűségében mutassuk be a magyar és az itt élő lengyel közönségnek, valamint hogy segítsük a nemzetközi együttműködést az oktatás, a tudomány és a társadalmi élet területén. Programkínálatunkban szinte minden kulturális terület képviselteti magát, a színháztól kezdve a filmen, a képzőművészeten át egészen a táncig, az irodalomig s az egyéb társadalmi jellegű civil kezdeményezésekig. Rendszeresen szervezünk zenei fesztiválokat, de támogatjuk a lengyel irodalmi és zenei kiadványok létrejöttét is.

Kiemelt figyelmet fordítanak a lengyel nyelvoktatásra is.
J. B.: Kurzusokat 1939 óta tartunk. Egy statisztika szerint 1951 és 1980 között több mint tizenhétezren tanultak nálunk. Szemeszterenként száz-százhúsz hallgatóval büszkélkedhetünk, az Eötvös Loránd Tu­do­mánye­gye­tem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem lengyel filológiai tanszékeiről is sokan jelentkeznek a kurzusainkra.

Milyen visszajelzéseket kapnak a lengyelül tanuló magyar ajkúaktól?
J. B.: A kiejtés nagyobb kihívás számukra, mint a nyelvtan elsajátítása.

Ön zavarba ejtően jól beszéli a nyelvünket.
J. B.: A legtöbb tudást magántanáromnak, Sipos Gabinak köszönhetem az Ulysses Nyelviskolából. Emellett menet közben is tanulok, hiszen a nyelvet a munkámban és a mindennapokban is használom, de természetesen szintén segítséget és motivációt jelent az, hogy a feleségem magyar.

Nem ön az első, aki ezt mondja. Visszakanyarodva a kultúrához, a Latarka Galéria december 6. és január 4. között immár negyedik alkalommal rendezi meg nemzetközi kortárs képzőművészeti kiállítással egy­be­kö­tött vásárát. Mitől egyedülálló ez a kezdeményezés?
J. B.: A vásáron több mint százötven hazai és nemzetközi alkotóművész háromszáz munkája lesz látható és megvásárolható, a műveket elérhető és egységes áron kínáljuk a nagyközönség számára, hogy kedvet és divatot teremtsünk alkotások gyűjtésére. Emellett december 8-tól a Platán Galériában a lengyel képzőművész, Pawel Janicki Tessel című interaktív installációja is megtekinthető.

Az idei év a lengyel-magyar szolidaritás jegyében telt. Milyen tematikára fűzik fel 2017-es programjaikat?
J. B.: Rendezvényeinkkel a lengyel történelmi hősök emléke előtt tisztelgünk, de nagyon készülünk a 2018-as évre is – gazdag programkínálattal kívánjuk megünnepelni, hogy Lengyelország 1918-ban vissza­nyer­te államiságát az első világháború lezárultával.

Áprilisban rendezik meg szokásos tavaszi filmmustrájukat, a Lengyel Filmtavaszt.
J. B.: Ez lesz a huszonkettedik filmfesztiválunk, melynek keretében levetítjük az Oscar-díjas, nemrégiben elhunyt lengyel filmrendező, Andrzej Wajda 2016-os, Powidoki (Emlékképek) című életrajzi drámáját. A másik film a Wolyn (Volhínia) lesz Wojtek Smarzowski rendezésében, melynek fókuszában az Ukrán Felkelő Hadsereg 1943-44-es, a volhíniai lengyelek ellen elkövetett népirtása áll. Súlyos és szükséges film ez egy igen összetett témáról, amit éveken át hallgatás övezett. Úgy vélem, hogy az alkotói szándékot magának a rendezőnek a szavaival lehet a legjobban kifejezni: „Ez a film nem a bosszúról szól, hanem az emlékezetről. Soha nem szerettem volna fekete-fehérre egyszerűsített kapcsolatokról forgatni. Már a kezdetektől tudtam, hogy az ukrán oldal érveit is be kell mutatnom. A film lengyel szemszögből készült, mert én magam lengyel vagyok. Szerettem volna azonban, hogy az ukránok nézőpontját is bemutassa.”

Milyen hírességek látogatnak hozzánk az intézet jóvoltából a rendezvénysorozatra?
J. B.: Erről javában folynak a tárgyalások, de ha minden jól megy, tiszteletét teszi nálunk Andrzej Seweryn, a varsói Teatr Polski igazgatója, illetve Boguslaw Linda, akit sokan a lengyel Belmondóként emlegetnek.

A hazánkban eltöltött idő során bizonyára számos, lengyel szemmel furcsa magyar szokásra felfigyelt már.
J. B.: Lengyelországban csupán ünnepekkor pusziljuk meg egymást, itt az ilyesmi mindennapos gesztus. Itt kóstoltam először főzeléket, és döbbentem rá arra is, hogy ez az az ország, ahol a hústól kezdve a zöldségeken át egészen a sajtokig szinte minden rántva fogyasztható. Mintha az itteniek félnének az ételek természetes ízétől.

Milyen tipikus lengyel ételt ajánlana nekünk, magyaroknak?
J. B.: Ott van például a borscs, azaz a céklaleves, a kovászos zurek (összesen több mint háromszáz leves létezik a lengyel konyhában) vagy a bigos, ami egy hagyományos, káposztából, kolbászból, gombából készített téli étel. A desszertek terén egyértelműen a magyarok a jobbak. De mégis három házi desszertet kiemelnék: sernik (túrós sütemény), makowiec (mákos) és szarlotka (almás).