Hontalanság és analfabetizmus mint inspirációforrás
2017. Április 03. / Jónás Ágnes

Falusi Mariann a főszereplője Az analfabéta című monodrámának, mely március 28-tól látható a Rózsavölgyi Szalonban. A Kossuth-díjas Agota Kristof 2004-ben írt önéletrajzi ihletésű művéből készített adaptáció egyszerre szól az asszimiláció, a gyökértelenség, a hontalanság
problémaköréről, az identitás, az országhatárok, a nyelv és a művészet kapcsolatáról. A jazzénekes színésznővel a darab kapcsán a kristofi szöveg- és stílusvilágról, az anyaföldhöz való hűségről be­szél­get­tünk, s megtudtuk azt is, hogy mi sül ki a Presser-Falusi-magnó-szoba-zongora együttállásból.

Nem idegen tőled a színházban való szereplés, hiszen 1985-től 1988-ig játszottál a Pesti Színházban.
F. M.: Nemcsak a Pestiben, hanem Diósgyőrben, Szolnokon, valamint a Szegedi Nemzeti Színházban is felléptem, utóbbiban évekig ját­szot­tam Nancy szerepét az Olivér’ című musicalben. Lang Györgyivel egy Shakespeare-darabban szerepeltünk, az általa rendezett Nell Dunn-féle Gőzben című darabban pedig együtt is játszottunk. Most óriási kihívás számomra egy monodrámában játszani, és nagyon örülök annak a bizalomnak, amellyel Zimányi Zsófia, a Rózsavölgyi Szalon vezetője és megálmodója felém fordult.

Tulajdonképpen milyen problémakör kerül terítékre az Agota Kristof önéletrajzi ihletésű regényéből készült előadásban?
F. M.: Az analfabéta egyszerre szól az asszimiláció, a gyökértelenség, a hontalanság problémaköréről, az identitás, az országhatárok, a nyelv és a művészet kapcsolatáról, tudniillik a szerző huszonegy éves volt, amikor 1956 végén egy kisgyerekkel a karján elhagyta hazáját, hogy végül Svájcban telepedjen le. Hogy francia nyelvű író lehessen, fel kellett adnia anyanyelvét, újra kényszerült tanulni az olvasást. Olyan volt ő kint, mint egy analfabéta – új nyelvet kellett elsajátítania ahhoz, hogy létezni tudjon a világban.

Míg a szerző védjegye a szikár, egyszerű fogalmazás és a redukált nyelv, téged inkább a bőbeszédűség jellemez. E kontraszt okozott bármiféle nehézséget a szövegtanulás során?
F. M.: Kristof borzasztóan kemény és zárkózott nő volt, műveire valóban a tárgyszerűség, a minimalista stílus a jellemző, éppen ezért igenis nehézséget okoz számomra a szövegtanulás, ráadásul a szerző szöges ellentéte vagyok – szeretek csacsogni, és ha kell, mindenből kidumálom magam. Nehéz átállnom a lényegre törő fogalmazásra, ugyanakkor rendkívül izgalmasnak tartom Az analfabéta szöveg- és gondolatvilágát.

Ugye azért énekelni is hallunk majd?
F. M.: A zene ezúttal csak „segédnyelvként” funkcionál, a hangsúly inkább a prózára helyeződik. Galgóczy Judit rendező – aki egyébként éppúgy rendkívül járatos az opera műfajában, mint a történelemben és az irodalomban – az egyes prózai részeket zenei betétekkel kívánta fűszerezni, melyek kiválasztásához segítségül hívtuk Födő Sándor „Fodo” zenészbarátomat, aki nemcsak az aláfestésért felel, de az előadás alatt felcsendülő Agota Kristof-versekre írt dallamok is az ő munkáját dicsérik.

Visszakanyarodva az országelhagyás témaköréhez, téged sosem csábított a gondolat, hogy külföldön gyökeret verve építs magadnak művészi karriert?
F. M.: Soha! Mondom ezt annak ellenére, hogy már a nyolcvanas években két éven át Charlie-hoz, Szulák Andreához, Gerendás Péterhez hasonlóan nagy, élőzenés szórakozóhelyeken léptem fel Hollandiában. Koncerteztem Németországban, Norvégiában, Ausztriában, az 1983-as Ki mit tud? megnyerésének köszönhetően pedig előbb két hetet, majd egy hónapot Kubában és Mongóliában tölthettem. A Pa-Dö-Dővel több alkalommal énekeltünk külföldön, meghívást kaptunk Hongkongba a MIDEM zenei fesztiválra is.

Sárik Péter jazz-zongoristával még New Yorkot is megjártátok.
F. M.: Így van! Nagyon élveztem ezeket a külföldi kalandozásokat, de soha egy percre nem fordult meg a fejemben, hogy tovább maradjak kint, mint amennyi időre a szerződéseim szóltak. Hiszek abban, hogy nem véletlenül születünk le egy adott helyre, s amondó vagyok, hogy mindenkinek a saját hazájában, a saját kultúrájából kell felépítenie önmagát és alkotni valami egyedit.

A tehetségedet itthon és külföldön is elismerik, szakmai tapasztalatok tömkelegét gyűjtötted össze pályafutásod során, ráadásul olyan eszméletlen hangi adottság és skillek birtokosa vagy, hogy komolyan nem is értem, miért azok folynak a televízió csapjából, akik még csak pár éve próbálgatják a szárnyaikat a zenei szcénában.
F. M.: Nézd, én mindig is azt csináltam, amiben örömömet leltem, és sokkal jobban érdekelt maga a munka, mint a körítés. A Pa-Dö-Dő mögött nem állt menedzser, mindent magunknak tapostunk ki, és sosem foglalkoztunk azzal, hogyan „adjuk el” magunkat újságoknak vagy televízióknak. Akit érdekelt a produkciónk, eljött a koncertjeinkre. Nem kellett hozzá reklám.

Gyanítom, manapság sincs szükséged marketingfogásokra ahhoz, hogy tele legyen a naptárad.
F. M.: Jól be vagyok táblázva, az egyszer biztos! Presser Gáborral évek óta dolgozunk egy úgynevezett szobalemezen, mely most végre elkészült.

Szobalemez? Na, ez nekem új! Hogy készül egy ilyen korong?
F. M.: Kell hozzá egy Presser Pici, egy zongora, egy magnó meg én. Szerintem Magyarországon még nem született ilyen album. Minden alkalommal, mikor elkezdtünk zenélni, bekapcsoltuk a magnót. Ha valamelyikünk rontott, újrakezdtük az egészet, vagyis nem az volt, hogy megcsináltunk egy zenei alapot, és én felénekeltem rá – mind a tizenhárom számot real time-ban vettünk fel. A lemezen helyet kapott a Marika néni dala, melyre azért vagyok nagyon büszke, mert Pici születésnapi meglepetésnek írta nekem.

Hol láthatunk, hallhatunk téged a közeljövőben?
F. M.: A Nemzeti Színházban jó ideje a nagy sikerű Somnakaj című roma musicalben játszom kiváló művészek társaságában. A Királyok és Királynők címmel futó önálló estem keretében olyan ikonokat idézek meg, mint a Queen, az ABBA, Cher vagy Michael Jackson. Sárik Péterrel rendszeresen koncertezünk, készülünk a novemberi romániai turnénkra is, egyszóval nem unatkozom.