2017. Április 11. / GK
Radu Mihaileanu, az Életvonat és A koncert rendezője Nicole Krauss nagy sikerű regényét, A szerelem történetét vitte filmre. Párizsban beszélgettünk.
Nicole Kraussnak voltak kívánságai a feldolgozást illetően?
R. M.: Megkérdeztem tőle, részt akar-e venni a film elkészítésében, mire ő határozott nemmel válaszolt. Bevallom, boldoggá tett ez a nem, megkönnyebbültem. Énelőttem Alfonso Cuarón próbálta filmre vinni a regényt, és mint megtudtam, a szerzőt egyáltalán nem tette boldoggá ez az együttműködés. Azt hiszem, értem is, miért, hiszen a könyv az író édes gyermeke, és senki sem szereti látni, ha idegen kezek formálnak át valamit, ami ennyire közel áll az ember szívéhez. Örültem, hogy szabad kezet kaptam, így nem kellett azt hallgatnom, hogy mit hogyan csináljak, vagy épp ne csináljak.
Miért hagyott fel Cuarón a könyv megfilmesítésével?
R. M.: Annyit tudok csak, hogy a Warner Bros.-nek készítette volna a filmet, de valamiért leálltak, vele és Alfonso megcsinálta nekik a Gravitációt. Nem tudom, azért történt-e ez, mert egyszer csak a Gravitáció zöld utat kapott, és Alfonso kapva kapott az alkalmon, vagy azért – és ismerve Hollywoodot, nekem ez tűnik valószínűbbnek –, mert amikor a Warnernél elolvasták Alfonso forgatókönyvét, látniuk kellett, hogy ez bizony nem egy tömegeket vonzó közönségfilm lesz. Így viszont túl drága lett volna megcsinálni.
És önök mennyiből hozták ki?
R. M.: Hollywoodi viszonylatban olcsón, 15 millió euróból. Ha a Warner csinálja meg Cuarónnal, 60 millió dollár alatt nem jött volna ki.
Elliott Gouldot hogy sikerült megnyerni?
R. M.: Nem hittem volna, hogy sikerül megcsípnünk. Túl nagy sztár, és a szerep, amire felkértük, nem főszerep. Aztán egyszer csak csörög a telefonom és ismerős férfihangot hallok a túloldalról: Elliott Gould vagyok, szeretném eljátszani a szerepet… Gondoltam, ez csak egy telefontréfa lehet. De nem, nem az volt. Elliot így folytatta: figyelj, én egy brooklyni gyerek vagyok, a felmenőim Oroszországból érkeztek Amerikába, szóval ez az én filmem, nekem kell megcsinálni. Elliott pont azt a brooklyni és Lower East Side-i zsidó kultúrát és akcentust hozta magával, amire a filmnek szüksége volt. Ugyanakkor figyelmeztettem rá, hogy nem valami öreges filmet akarok készíteni, két állandóan perlekedő zsidó öregemberről, hanem egy élettel teli mozit, a klezmer zene ritmusára.
Elliott Gould maga a két lábon járó filmtörténet. Csak kevesen mondhatják el magukról, hogy egy Ingmar Begman-filmben és a Muppet Show-ban egyaránt szerepeltek.
R. M.: Elliott Gould hatalmas sztár volt fénykorában, a hetvenes években. A Rolling Stones és a Beatles tagjaival haverkodott. A lábai előtt hevert Hollywood és persze a legszebb színésznők is. Csajok, csillogás, rock’n’roll, minden megvolt neki. Sokat mesélt Jaggerről, Streisandról, mindenkiről. Tudja, miről mesélt még nagy lelkesen a sok hollywoodi sztori mellett? A Tóráról. A forgatás minden egyes napján arról próbált meggyőzni, hogy a Tóra nem más, mint tiszta matematika. Egy szót sem értettem az egészből, de imádom a pasast, még ha őrült is.
Nicole Kraussnak voltak kívánságai a feldolgozást illetően?
R. M.: Megkérdeztem tőle, részt akar-e venni a film elkészítésében, mire ő határozott nemmel válaszolt. Bevallom, boldoggá tett ez a nem, megkönnyebbültem. Énelőttem Alfonso Cuarón próbálta filmre vinni a regényt, és mint megtudtam, a szerzőt egyáltalán nem tette boldoggá ez az együttműködés. Azt hiszem, értem is, miért, hiszen a könyv az író édes gyermeke, és senki sem szereti látni, ha idegen kezek formálnak át valamit, ami ennyire közel áll az ember szívéhez. Örültem, hogy szabad kezet kaptam, így nem kellett azt hallgatnom, hogy mit hogyan csináljak, vagy épp ne csináljak.
Miért hagyott fel Cuarón a könyv megfilmesítésével?
R. M.: Annyit tudok csak, hogy a Warner Bros.-nek készítette volna a filmet, de valamiért leálltak, vele és Alfonso megcsinálta nekik a Gravitációt. Nem tudom, azért történt-e ez, mert egyszer csak a Gravitáció zöld utat kapott, és Alfonso kapva kapott az alkalmon, vagy azért – és ismerve Hollywoodot, nekem ez tűnik valószínűbbnek –, mert amikor a Warnernél elolvasták Alfonso forgatókönyvét, látniuk kellett, hogy ez bizony nem egy tömegeket vonzó közönségfilm lesz. Így viszont túl drága lett volna megcsinálni.
És önök mennyiből hozták ki?
R. M.: Hollywoodi viszonylatban olcsón, 15 millió euróból. Ha a Warner csinálja meg Cuarónnal, 60 millió dollár alatt nem jött volna ki.
Elliott Gouldot hogy sikerült megnyerni?
R. M.: Nem hittem volna, hogy sikerül megcsípnünk. Túl nagy sztár, és a szerep, amire felkértük, nem főszerep. Aztán egyszer csak csörög a telefonom és ismerős férfihangot hallok a túloldalról: Elliott Gould vagyok, szeretném eljátszani a szerepet… Gondoltam, ez csak egy telefontréfa lehet. De nem, nem az volt. Elliot így folytatta: figyelj, én egy brooklyni gyerek vagyok, a felmenőim Oroszországból érkeztek Amerikába, szóval ez az én filmem, nekem kell megcsinálni. Elliott pont azt a brooklyni és Lower East Side-i zsidó kultúrát és akcentust hozta magával, amire a filmnek szüksége volt. Ugyanakkor figyelmeztettem rá, hogy nem valami öreges filmet akarok készíteni, két állandóan perlekedő zsidó öregemberről, hanem egy élettel teli mozit, a klezmer zene ritmusára.
Elliott Gould maga a két lábon járó filmtörténet. Csak kevesen mondhatják el magukról, hogy egy Ingmar Begman-filmben és a Muppet Show-ban egyaránt szerepeltek.
R. M.: Elliott Gould hatalmas sztár volt fénykorában, a hetvenes években. A Rolling Stones és a Beatles tagjaival haverkodott. A lábai előtt hevert Hollywood és persze a legszebb színésznők is. Csajok, csillogás, rock’n’roll, minden megvolt neki. Sokat mesélt Jaggerről, Streisandról, mindenkiről. Tudja, miről mesélt még nagy lelkesen a sok hollywoodi sztori mellett? A Tóráról. A forgatás minden egyes napján arról próbált meggyőzni, hogy a Tóra nem más, mint tiszta matematika. Egy szót sem értettem az egészből, de imádom a pasast, még ha őrült is.