Jótékony művészek
2017. május 16. / Fáy Miklós

Vannak csodás emberek, akik holtukban gondoskodnak egész közösségekről. Wagner, aki idegenforgalmat biztosít Bayreuthnak, bár a város büszke, és nem győzi hangsúlyozni, hogy megélne az operák és az ünnepi játékok nélkül is. Így azért mégis kényelmesebb. Giotto, aki miatt Padova első számú turisztikai célponttá vált, egy majdnem reménytelen földrajzi helyen, Velence közelében. Michelangelo, aki… No, ez érdekes.
Michelangelo alapvetően két várost boldogít, de mindkét város, Firenze és Róma egyébként is célpont volna. Ki is van próbálva, hiszen éveken ár restaurálták a Sixtus-kápolnát, mégsem csökkent ettől a római turizmus. Miért is csökkenne: ott van Mózes, ott a keresztet hordozó Krisztus a Santa Maria sopra Minervában. Ezért még belépti díjat sem szednek, talán emlékeznek még valami történetre a kufárokról… A legenda szerint Michelangelo először egy másik Krisztust kezdett el faragni, de aztán kiderült, hogy a márványban csúnya, fekete ér szalad, pont Krisztus arcánál, így elment az egésztől a kedve. Csakhogy a megrendelésért már fölvette a pénzt, így hiába ment el a kedve, mégis ki kellett faragni egy másik változatot. Talán érezni, hogy ez a szobor nem akkora kedvvel készült, van benne némi hidegség, szakszerűség. De mindez csak elméleti eszeskedés volt, hiszen a másik szobornak nyoma sem volt.
Pontosabban: dehogy nem volt nyoma. Végig a közelben ácsorgott, alig ötven kilométerre, Bassano Romanóban, csak mindenki azt hitte, Michelangelo után készített, szabad másolat. De bizony ott van Krisztus arcán az ér a márványban, mintha egyik szemével fekete könnyeket sírna. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy miképp tudta elkerülni az egyezés a tudósok figyelmét. Szerencsére nemcsak az ő figyelmüket kerülte el, de Napóleonét is, így a franciák nem vitték át a szobrot a Louvre-ba, aztán a németekét is, így a 2. világháború alatt hiába volt főhadiszállás Bassanóban, a szobor érintetlen maradt. De elkerülte a tulajdonosok figyelmét is, így amikor a romokban álló kolostort a háború után odaadták a szerzeteseknek, magukkal vittek minden képzőművészeti kincset, csak épp a legértékesebbet nem. Csak húsz éve derült ki, hogy ez valóban az a szobor, amelyről Michelangelo a leveleiben beszélt. Azóta nemcsak a város forgalma nőtt meg, de a szobor utazási kedve is. Aki látni szeretné, ne is Rómába vegyen jegyet, hanem Londonba, mert most ott állítják éppen ki, és utána se haza utazik, hanem Japánba. Olyan elképesztően ritka ma egy utazó Michelangelo, hogy az egész világ sorban áll a vendéglátás reményében.
Egyelőre engedik. Mindenki reszket, hogy a jó egytonnás márvány eldől, felborul, lezuhan vele a katonai szállító, megsérül, eltűnik, de a szerzetesek csak a vállukat vonogatják. Ki kell fizetni a számlákat, a testvérek Kongóban épp rendházat építenek, annak a költségeihez is hozzá kell járulniuk. Michelangelo meg segít, elvégre még csak 453 éve halott.