2017. augusztus 16. / D. Magyari Imre
Anna, aki visszafordul, Karenina Anna; a peronról fordul vissza. Nem úgy, ugye, mint a regényben. Aminek híres első mondatára – A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az – is csak távolról utal a vers: „A szerelmek története mind hasonló egymáshoz. / Minden házasság a maga módján az.” A nagyszerű kötet egyik fő szólama, hogy a férfiak és nők hogyan, milyen sztereotípiák, előítéletek, elvárások mentén beszélnek egymásról, férfiakról és nőkről. Megszólal Bovaryné, Delila, Pénelopé, a világirodalom több ismert nőalakja. És ott van Turi Tímea egyre határozottabb, markánsabb, keserédes saját szólama.
Az egyik legkomolyabb és legkiválóbb magyar könyvkiadó, a Magvető szerkesztőségében dolgozol, szerkesztőként is rálátsz arra, sokan olvasnak-e, vesznek-e még versesköteteket Magyarországon ma, amikor radikálisan átalakulnak az olvasási, kultúrafogyasztási szokások.
T. T.: Van egy szűk, de állandó olvasógárdája a kortárs lírának – a kiadók ezt a gárdát megpróbálják bővíteni, így mi is, például az Időmérték sorozattal, amiben az én könyvem is megjelent, s aminek az enyém a tizenharmadik darabja, a kötetetek egymást erősítik. Vékony, kisalakú, könnyen kezelhető könyvek, táskában, zsebben is elférnek. Az ilyeneknek inkább Nyugat-Európában van hagyományuk. Azt tapasztaljuk egyébként, hogy a vers maga élőbb műfaj, mint a verseskötet: a verseket nem feltétlenül könyvben olvassuk. Vannak felolvasóestek, blogok, sokféleképp lehet találkozni a költészettel. Azt nem tudjuk pontosan megmondani, kik veszik például az Időmérték darabjait, a bemutatókon mindegyik korosztály képviselteti magát, ahogy a szerzők közt is.
A cím, a tematika valamelyest tán feljogosít, de így is félve kérdezem meg: költő vagy avagy költőnő? Netán ez mindenképp egy buta férfi kérdése, amit a hímkényszer hívott elő?
T. T.: Nem mondanám, hogy a költőnő szó hallatán barátságos érzések fognának el – de a költő szó hallatán sem. Nagyon furcsa szó az, hogy költő. A napja nagy részében senki sem költő egyébként sem.
Több versben ott a két nem játékos szembeállítása: „A nők nem írnak naplót…” – állapítod meg A nők naplóiban, A nők táskái így kezdődik: „A nők táskáiban mindig van egy ütvefúró…” Valóban ennyire különbözik egymástól a két nem?
T. T.: Ami a versek írása közben igazán érdekelt, nem is az, hogy mennyire különböznek és miben, hanem az, hogy mi – mi, emberek, férfiak és nők – hogyan beszélünk a nőkről és férfiakról. Valahogy már a kezdetektől máshogy neveljük a lányokat és a fiúkat, a nők máshogy beszélnek a férfiakról, a férfiak a nőkről. Nemcsak biológiailag, hanem társadalmilag is sok a különbség, az egyes beszédmódokat olykor karikíroztam is. Nagyon rokonszenves nekem Ladik Katalin művészi hozzáállása: felvesz ugyan egy szerepet, de ki is bújik belőle, mert az is kibújás, hogy radikálisan végiggondolom egy szerep lehetőségeit. A hétköznapokban nem gondoljuk végig radikálisan a szerepeinket, hanem folyamatosan közvetítünk közöttük.
Vagy lavírozunk, netán ugrálunk.
T. T.: A kiadóban szerkesztő vagyok, délután anya, aki kiviszi a gyerekét a játszótérre, az édesanyámnak pedig még gyerek. Mindannyiunknak megvannak a szerepeink, a nemünkből következők is. De a versekben a férfi–nő viszony dialektikájánál is jobban érdekeltek a nők egymás közti társadalmi kapcsolatai: létezik-e, megteremtődött-e, amit a feminizmus sisterhoodnak nevez, van-e valamilyen szolidaritás a különböző női szerepeket játszó nők között.
Furcsa és nagyon jó cím A férfiak mint tévedés fakultak el a képen. A versben az is ott van, ahogy az Ami elveszhetben vagy a Bús férfiben is, hogy milyen kevés, amit tehetünk egy másik emberért.
T. T.: Voltaképp semmit… A férfiak mint tévedés fakultak el… mögött az a tapasztalat van, ami az én családtörténetemben is, másokéban is gyakran megmutatkozik: gyakran bukkannak fel erős nők, akik összetartják, irányítják a családot, a férfiak mellékszereplők lesznek mellettük, noha a történelemkönyveknek ők a főszereplői.
Hogy kezdted írni a szerepverseket?
T. T.: Volt olyan idő, amikor úgy gondoltam, az egész kötet ilyenekből fog állni, de az nagyon mechanikus lett volna. Olvasóként is önző vagyok, azért olvasok, hogy valamilyen módon segítséget kapjak, vigaszt találjak. Vannak bizonyos irodalmi szövegek, amik az én szocializációmban meghatározóak voltak, így abban is, hogy miként gondolkodjak bizonyos női szerepekről, s amiket az esetek többségében férfiak írtak természetesen. Érdekelt, mi volt bennük egykor fontos számomra, s hogyan lehetne őket egy picikét elmozdítani.
Van egy vers, ami magáról a versírásról szól, A költészet története. Arról, hogy tűnik el lassanként a versből szinte mindaz, ami verssé teszi, a verslábak, a hangsúlyok, a rímek, a hasonlatok…
T. T.: Ez nem jó vagy rossz, csupán létező tendencia: egyre dísztelenebbé váltak a versek. Az én észjárásom szerint például a rím a hazugsággal határos valami. Nem azt írom, amit szeretnék, hanem valami mást, engedelmeskedve a rímkényszernek. A kortársaim közül sokan gondolkodnak így.
Nem tudom elképzelni, hogy azt mondd, a vers szent dolog, de azt sem, hogy ne tartsd fontosnak.
T. T.: Fontos, persze. És szeretem, ha a mindennapjaimban is ott van.
Magvető Könyvkiadó, 2017
88 oldal / 1990 Ft
Az egyik legkomolyabb és legkiválóbb magyar könyvkiadó, a Magvető szerkesztőségében dolgozol, szerkesztőként is rálátsz arra, sokan olvasnak-e, vesznek-e még versesköteteket Magyarországon ma, amikor radikálisan átalakulnak az olvasási, kultúrafogyasztási szokások.
T. T.: Van egy szűk, de állandó olvasógárdája a kortárs lírának – a kiadók ezt a gárdát megpróbálják bővíteni, így mi is, például az Időmérték sorozattal, amiben az én könyvem is megjelent, s aminek az enyém a tizenharmadik darabja, a kötetetek egymást erősítik. Vékony, kisalakú, könnyen kezelhető könyvek, táskában, zsebben is elférnek. Az ilyeneknek inkább Nyugat-Európában van hagyományuk. Azt tapasztaljuk egyébként, hogy a vers maga élőbb műfaj, mint a verseskötet: a verseket nem feltétlenül könyvben olvassuk. Vannak felolvasóestek, blogok, sokféleképp lehet találkozni a költészettel. Azt nem tudjuk pontosan megmondani, kik veszik például az Időmérték darabjait, a bemutatókon mindegyik korosztály képviselteti magát, ahogy a szerzők közt is.
A cím, a tematika valamelyest tán feljogosít, de így is félve kérdezem meg: költő vagy avagy költőnő? Netán ez mindenképp egy buta férfi kérdése, amit a hímkényszer hívott elő?
T. T.: Nem mondanám, hogy a költőnő szó hallatán barátságos érzések fognának el – de a költő szó hallatán sem. Nagyon furcsa szó az, hogy költő. A napja nagy részében senki sem költő egyébként sem.
Több versben ott a két nem játékos szembeállítása: „A nők nem írnak naplót…” – állapítod meg A nők naplóiban, A nők táskái így kezdődik: „A nők táskáiban mindig van egy ütvefúró…” Valóban ennyire különbözik egymástól a két nem?
T. T.: Ami a versek írása közben igazán érdekelt, nem is az, hogy mennyire különböznek és miben, hanem az, hogy mi – mi, emberek, férfiak és nők – hogyan beszélünk a nőkről és férfiakról. Valahogy már a kezdetektől máshogy neveljük a lányokat és a fiúkat, a nők máshogy beszélnek a férfiakról, a férfiak a nőkről. Nemcsak biológiailag, hanem társadalmilag is sok a különbség, az egyes beszédmódokat olykor karikíroztam is. Nagyon rokonszenves nekem Ladik Katalin művészi hozzáállása: felvesz ugyan egy szerepet, de ki is bújik belőle, mert az is kibújás, hogy radikálisan végiggondolom egy szerep lehetőségeit. A hétköznapokban nem gondoljuk végig radikálisan a szerepeinket, hanem folyamatosan közvetítünk közöttük.
Vagy lavírozunk, netán ugrálunk.
T. T.: A kiadóban szerkesztő vagyok, délután anya, aki kiviszi a gyerekét a játszótérre, az édesanyámnak pedig még gyerek. Mindannyiunknak megvannak a szerepeink, a nemünkből következők is. De a versekben a férfi–nő viszony dialektikájánál is jobban érdekeltek a nők egymás közti társadalmi kapcsolatai: létezik-e, megteremtődött-e, amit a feminizmus sisterhoodnak nevez, van-e valamilyen szolidaritás a különböző női szerepeket játszó nők között.
Furcsa és nagyon jó cím A férfiak mint tévedés fakultak el a képen. A versben az is ott van, ahogy az Ami elveszhetben vagy a Bús férfiben is, hogy milyen kevés, amit tehetünk egy másik emberért.
T. T.: Voltaképp semmit… A férfiak mint tévedés fakultak el… mögött az a tapasztalat van, ami az én családtörténetemben is, másokéban is gyakran megmutatkozik: gyakran bukkannak fel erős nők, akik összetartják, irányítják a családot, a férfiak mellékszereplők lesznek mellettük, noha a történelemkönyveknek ők a főszereplői.
Hogy kezdted írni a szerepverseket?
T. T.: Volt olyan idő, amikor úgy gondoltam, az egész kötet ilyenekből fog állni, de az nagyon mechanikus lett volna. Olvasóként is önző vagyok, azért olvasok, hogy valamilyen módon segítséget kapjak, vigaszt találjak. Vannak bizonyos irodalmi szövegek, amik az én szocializációmban meghatározóak voltak, így abban is, hogy miként gondolkodjak bizonyos női szerepekről, s amiket az esetek többségében férfiak írtak természetesen. Érdekelt, mi volt bennük egykor fontos számomra, s hogyan lehetne őket egy picikét elmozdítani.
Van egy vers, ami magáról a versírásról szól, A költészet története. Arról, hogy tűnik el lassanként a versből szinte mindaz, ami verssé teszi, a verslábak, a hangsúlyok, a rímek, a hasonlatok…
T. T.: Ez nem jó vagy rossz, csupán létező tendencia: egyre dísztelenebbé váltak a versek. Az én észjárásom szerint például a rím a hazugsággal határos valami. Nem azt írom, amit szeretnék, hanem valami mást, engedelmeskedve a rímkényszernek. A kortársaim közül sokan gondolkodnak így.
Nem tudom elképzelni, hogy azt mondd, a vers szent dolog, de azt sem, hogy ne tartsd fontosnak.
T. T.: Fontos, persze. És szeretem, ha a mindennapjaimban is ott van.
Magvető Könyvkiadó, 2017
88 oldal / 1990 Ft