Rekordok könyve
2017. szeptember 01. / Fáy Miklós

Arról az örvendetes hírről számolt be nemrég az összes lehetséges hírportál, hogy új rekord született katonai mesterlövészetben. Egy tehetséges katona háromezer-ötszáz méter távolságból lőtt le egy terroristát, és ezzel a szerencsés puskagolyóval meg is mentette egy veszélyben lévő
ember életét. Ha esetleg nem tudnánk kellőképpen értékelni a teljesítményt, elmondták, hogy az eddigi rekord körülbelül kétezer-nyolcszáz méter volt, úgyhogy egy álomhatár is sikerül átlépni.
Valószínűleg megőrült a világ. Nem azért, mintha bármilyen módon a terroristák oldalán volnék, vagy mert a megölt és a megmentett személy számomra egyformán ismeretlen volt, így nem tudom kellően értékelni a halállal kiváltott halált, de az ember azt hinné, hogy az újságírók értelmes lények, olvasott, sokat látott, érzékeny emberek, és talán feltűnik nekik, hogy ez mégis más, mint a céllövölde. A golyó becsapódik, talán fájdalmat okoz, talán még azt sem, csak halált. Eggyel kevesebben vagyunk a Földön, és hiába mondja erre valaki, hogy marad még hétmilliárd, mert az az egy nagyon fog hiányozni egy apának, anyá­nak, jegybéli mátkának, barátnak és testvérnek. Emlékszem, amikor még rajtam is egyenruha volt, és elmondták, hogy az önjáró tarack vagy micsoda hordereje hét és fél kilométer. Zavaromban elnevettem magam. Hét kilométer? Odáig nem lehet ellátni, honnét tudja, aki megnyomja a gombot, hogy ki az, akit lelő? Csak nem azt kívánják tőlem, hogy ismeretlen embereket öljek meg, mint valami sorozatgyilkos?
Nem széplelkűsködni szeretnék, csak nem értem, hogyan lehet egy háborús kényszerűséget sporte­se­mény­ként tálalni az olvasóknak. Ahogy Woody Allen mondta: ezek egész nap díjak után szaladgálnak. Adolf Hitler a legnagyobb fasiszta diktátor.
Tudom, hogy nem az újságíró hibázott. Amióta mérhető egy cikk olvasottsága, többé-kevésbé mindenki rá van kényszerülve az ilyen fogásokra. Azt kell írni, amire kattintanak, és ha sokáig nem kattintanak, akkor lehetsz te a legnagyobb szómágus, akkor sem foglalhatod a helyet a felületen, mert a reklám, amely eltartja a lapot, nem jut célhoz. Ha azt írja valaki, ami az igazság, hogy borzalmas dolog történt, egy ember nagy távolságból lelőtt egy másikat, azt senki nem fogja elolvasni. Ha az örvendetes új világcsúcsról számolnak be, akkor mindenki elismerően bólint, micsoda szem, micsoda kéz, micsoda idegek. Mi vagyunk a szörnyetegek, nem az újságírók. Csak a folyamatot mégis meg kell valahol állítani. Lehet, hogy egymás lelövöldözése elkerülhetetlen, lehet, hogy a szenzációéhes olvasót nem lehet megváltoztatni, vagy nem egyik napról a másikra. Ha valaki tehet valamit az ilyen hírek ellen, az mégiscsak az lehet, aki az újságot írja vagy szerkeszti. És ha valaki tehet valamit a rossz ellen, az tegye meg.