2017. november 06. / Jónás Ágnes
William Shakespeare Lóvátett lovagok című komédiáját szeptember 29-én mutatják be a Pesti Színházban Bach Kata, Szilágyi Csenge, Telekes Péter és Wunderlich József főszereplésével.
„Az előadás módot ad arra is, hogy felismerve saját gyengeségeinket megmosolyogjuk önmagunkat. Hogy nevessünk akkor is, ha legszívesebben sírnánk” – vallja Rudolf Péter rendező, akivel a színdarab kapcsán többek között a klasszikus művek újrafordításának létjogosultságáról, Nő és Férfi egymáshoz való közeledésének nehézkességéről beszélgettünk.
Shakespeare szövegei nem adják könnyen magukat, azt mondják, hogy a Lóvátett lovagok rejtett jelentéseinek megfejtéséhez is időre van szükség. Színpadra vinni a komédiát jutalomfeladat vagy kihívás?
R. P.: Mindkettő. Vannak rendezők, akik nem mernek Shakespeare-művekhez nyúlni, én sajnálnám nem megpróbálni. Imádom Shakespeare feladványait, beleszerettem a Lóvátett lovagokba. Megvan benne a későbbi vígjátékok minden eleme, a szöveg dús és gazdag. Én egy kicsit turbósítottam a történeten, hogy még szabadabban asszociálhassunk, így aztán behozzuk Cupidót is a színpadra, ha már ennyit emlegetik. Végig a színpadon van a Vodku zenekar, hol királyi zenekarként, hol Cupidó „bandájaként”, hol díszletbokorként. Infantilis előadás lesz, sok mozgással, tánccal, Kovács Gergely Csanád koreográfiájával.
Ha jól tudom, a komédia bemutatójára annak idején kivételesen nem a Globe Színházban került sor.
R. P.: A pestisjárvány miatt bezártak a londoni színházak, ezért a színdarabot egy gazdag úr házában mutatták be. Shakespeare a kor összes színházi „trükkjét” felhasználta e darabjában, a tréfás kiszólásokkal és viccekkel valószínűleg az úr kedvére akart tenni – a kor ismert embereinek kifigurázása is cél volt.
A színpadi szöveget Mészöly Dezső fordítása alapján Závada Péterrel állították össze. Milyen változtatásokat eszközöltek a szövegen?
R. P.: Eklektikus szöveg jött létre. Tervem volt, hogy újrafordíttatom a darabot, de egy ponton túl világossá vált, hogy Mészöllyel együtt, Shakespeare logikája mentén kell ezt az ösvényt végigjárni, és hogy meg kell tudnunk birkózni a színpadon a harminc évvel ezelőtti fordítással. Sok mindent megtartottunk az eredeti nyelvezetből, hűek maradtunk Péterrel a shakespeare-i gondolatokhoz, a jambikus lejtésű blank versformához, s csak ott módosítottunk, ahol a mai közgondolkodás nem tudna mit kezdeni azzal, amit hall. A szerelmes jeleneteknél tudatosan meghagytuk az emelkedettséget, de a bohóctréfáknál erőteljesen belenyúltunk a szövegbe. A Kossuthkiflinél is hittem abban, hogy a 19. századi nyelvezet Fehér Béla humorával ötvözve értékes eleme a történetnek. Most is így gondolom. Hiszek a színészek intellektusában, a néző befogadókészségében és a játékos kedvünkben. Itt szeretném megjegyezni, hogy nagyon jó érzés olyan nyitott tekintetekkel találkozni a próbákon, mint amilyeneket a fiatal színészektől kapok. Ebben a csapatban nincs semmi cinizmus, elképesztő energiákkal dolgozunk, nem is sejtik, mennyi erőt ad nekem, hogy olyanok, amilyenek.
Ha megkapargatjuk a vígjáték felszínét, bizonyára egy komolyabb üzenetet is találunk.
R. P.: A szerelemtől való megtébolyodás, a szerelmes ember kiszolgáltatottsága kétségkívül nevetésre készteti a nézőt – kifejezetten élvezem ezeket a jeleneteket, s próbálom őket a végletekig kifeszíteni, de az előadás módot ad arra is, hogy felismerve saját gyengeségeinket kinevessünk önmagunkat. Akkor is, ha talán szívesebben sírnánk. Az eredeti mű fináléja korántsem a felhőtlen boldogság felé tart, meglepő egy vígjátékhoz képest, ahogy Shakespeare leolvasztja szánkról a mosolyt, de annyit elárulhatok, hogy mi megpróbáljuk visszacsempészni a kedélyt a végkifejletre.
A komédia alapján úgy tűnik, mintha a férfiak legnagyobb félelme az érzelmek felvállalása, a szerelembe esés, az elköteleződés lenne. Ön szerint ma hogyan állunk ezekhez a dolgokhoz?
R. P.: Egyre több a frusztráció és a félelem a kapcsolatépítésben. Amilyen csodálatos az internet, annyira meg is nehezíti a személyességet, a személyes találkozásokat. Manapság sokkal könnyebb a gép mögött ülve, írásban megfogalmazni a mondandónkat, semmint szemtől szemben állva beszélni valakivel az érzéseinkről. Mert amikor tétje van a dolognak, mindannyian félszeggé válunk, dadogunk. A darabbeli Ferdinánd király és barátai megfogadják, hogy életüket hosszú évekig a tanulásnak szentelik, és minden földi élvezetet, szerelmet megvonnak maguktól. Csakhogy az egész rendszer összeomlik, mikor a városba érkezik a francia királylány és három udvarhölgye. A lovagok ahelyett, hogy felvállalnák, hogy szerelembe estek, haboznak, maszkot öltenek, és így, önmagukat nem felvállalva próbálnak először szerelmet vallani szívük hölgyének. De mire vágynak a nők? Arra, mint korunk női. Hogy a férfi legyen férfi a talpán, s ha beléjük szeret, ne kerülgesse a forró kását, álljon eléjük, és vallja meg az érzéseit.
Vajon csak a digitalizáció okolható a félszegségért, vagy az is közrejátszik Nő és Férfi egymáshoz való közeledésének nehézkességében, hogy időközben megjelent egy új, más értékek és fontossági sorrend szerint élő generáció?
R. P.: Mióta világ a világ, ez így volt, de tény, hogy közrejátszik ebben ma az is, hogy az egész iskolarendszer tovább tartja a fiatalokat gyerekállapotban. Régen egy huszonöt éves férfi már keresettel rendelkezett, eltartotta a családot. Ma a legtöbb huszonéves még képzi magát, felsőoktatási intézményben tanul, a szülők dotálják. A felnőtté válás kitolódásával, a nők karrierépítésével, a nemi szerepek feloldódásával a patriarchális állapot átalakult, a családmodell megzavarodott, s ettől mindkét fél egy kicsit zavarban van. A nő egyszerre vár a férfitől romantikus magatartást és egyenjogúságot. Nincs baj azzal, hogy a világ bizonyos dolgokban változik, de tudomásul kell venni, amit már Shakespeare is hangsúlyozott a műveiben: a szerelem ősi érzés, ösztön, tehát a természet törvénye ellen felesleges küzdeni.
„Az előadás módot ad arra is, hogy felismerve saját gyengeségeinket megmosolyogjuk önmagunkat. Hogy nevessünk akkor is, ha legszívesebben sírnánk” – vallja Rudolf Péter rendező, akivel a színdarab kapcsán többek között a klasszikus művek újrafordításának létjogosultságáról, Nő és Férfi egymáshoz való közeledésének nehézkességéről beszélgettünk.
Shakespeare szövegei nem adják könnyen magukat, azt mondják, hogy a Lóvátett lovagok rejtett jelentéseinek megfejtéséhez is időre van szükség. Színpadra vinni a komédiát jutalomfeladat vagy kihívás?
R. P.: Mindkettő. Vannak rendezők, akik nem mernek Shakespeare-művekhez nyúlni, én sajnálnám nem megpróbálni. Imádom Shakespeare feladványait, beleszerettem a Lóvátett lovagokba. Megvan benne a későbbi vígjátékok minden eleme, a szöveg dús és gazdag. Én egy kicsit turbósítottam a történeten, hogy még szabadabban asszociálhassunk, így aztán behozzuk Cupidót is a színpadra, ha már ennyit emlegetik. Végig a színpadon van a Vodku zenekar, hol királyi zenekarként, hol Cupidó „bandájaként”, hol díszletbokorként. Infantilis előadás lesz, sok mozgással, tánccal, Kovács Gergely Csanád koreográfiájával.
Ha jól tudom, a komédia bemutatójára annak idején kivételesen nem a Globe Színházban került sor.
R. P.: A pestisjárvány miatt bezártak a londoni színházak, ezért a színdarabot egy gazdag úr házában mutatták be. Shakespeare a kor összes színházi „trükkjét” felhasználta e darabjában, a tréfás kiszólásokkal és viccekkel valószínűleg az úr kedvére akart tenni – a kor ismert embereinek kifigurázása is cél volt.
A színpadi szöveget Mészöly Dezső fordítása alapján Závada Péterrel állították össze. Milyen változtatásokat eszközöltek a szövegen?
R. P.: Eklektikus szöveg jött létre. Tervem volt, hogy újrafordíttatom a darabot, de egy ponton túl világossá vált, hogy Mészöllyel együtt, Shakespeare logikája mentén kell ezt az ösvényt végigjárni, és hogy meg kell tudnunk birkózni a színpadon a harminc évvel ezelőtti fordítással. Sok mindent megtartottunk az eredeti nyelvezetből, hűek maradtunk Péterrel a shakespeare-i gondolatokhoz, a jambikus lejtésű blank versformához, s csak ott módosítottunk, ahol a mai közgondolkodás nem tudna mit kezdeni azzal, amit hall. A szerelmes jeleneteknél tudatosan meghagytuk az emelkedettséget, de a bohóctréfáknál erőteljesen belenyúltunk a szövegbe. A Kossuthkiflinél is hittem abban, hogy a 19. századi nyelvezet Fehér Béla humorával ötvözve értékes eleme a történetnek. Most is így gondolom. Hiszek a színészek intellektusában, a néző befogadókészségében és a játékos kedvünkben. Itt szeretném megjegyezni, hogy nagyon jó érzés olyan nyitott tekintetekkel találkozni a próbákon, mint amilyeneket a fiatal színészektől kapok. Ebben a csapatban nincs semmi cinizmus, elképesztő energiákkal dolgozunk, nem is sejtik, mennyi erőt ad nekem, hogy olyanok, amilyenek.
Ha megkapargatjuk a vígjáték felszínét, bizonyára egy komolyabb üzenetet is találunk.
R. P.: A szerelemtől való megtébolyodás, a szerelmes ember kiszolgáltatottsága kétségkívül nevetésre készteti a nézőt – kifejezetten élvezem ezeket a jeleneteket, s próbálom őket a végletekig kifeszíteni, de az előadás módot ad arra is, hogy felismerve saját gyengeségeinket kinevessünk önmagunkat. Akkor is, ha talán szívesebben sírnánk. Az eredeti mű fináléja korántsem a felhőtlen boldogság felé tart, meglepő egy vígjátékhoz képest, ahogy Shakespeare leolvasztja szánkról a mosolyt, de annyit elárulhatok, hogy mi megpróbáljuk visszacsempészni a kedélyt a végkifejletre.
A komédia alapján úgy tűnik, mintha a férfiak legnagyobb félelme az érzelmek felvállalása, a szerelembe esés, az elköteleződés lenne. Ön szerint ma hogyan állunk ezekhez a dolgokhoz?
R. P.: Egyre több a frusztráció és a félelem a kapcsolatépítésben. Amilyen csodálatos az internet, annyira meg is nehezíti a személyességet, a személyes találkozásokat. Manapság sokkal könnyebb a gép mögött ülve, írásban megfogalmazni a mondandónkat, semmint szemtől szemben állva beszélni valakivel az érzéseinkről. Mert amikor tétje van a dolognak, mindannyian félszeggé válunk, dadogunk. A darabbeli Ferdinánd király és barátai megfogadják, hogy életüket hosszú évekig a tanulásnak szentelik, és minden földi élvezetet, szerelmet megvonnak maguktól. Csakhogy az egész rendszer összeomlik, mikor a városba érkezik a francia királylány és három udvarhölgye. A lovagok ahelyett, hogy felvállalnák, hogy szerelembe estek, haboznak, maszkot öltenek, és így, önmagukat nem felvállalva próbálnak először szerelmet vallani szívük hölgyének. De mire vágynak a nők? Arra, mint korunk női. Hogy a férfi legyen férfi a talpán, s ha beléjük szeret, ne kerülgesse a forró kását, álljon eléjük, és vallja meg az érzéseit.
Vajon csak a digitalizáció okolható a félszegségért, vagy az is közrejátszik Nő és Férfi egymáshoz való közeledésének nehézkességében, hogy időközben megjelent egy új, más értékek és fontossági sorrend szerint élő generáció?
R. P.: Mióta világ a világ, ez így volt, de tény, hogy közrejátszik ebben ma az is, hogy az egész iskolarendszer tovább tartja a fiatalokat gyerekállapotban. Régen egy huszonöt éves férfi már keresettel rendelkezett, eltartotta a családot. Ma a legtöbb huszonéves még képzi magát, felsőoktatási intézményben tanul, a szülők dotálják. A felnőtté válás kitolódásával, a nők karrierépítésével, a nemi szerepek feloldódásával a patriarchális állapot átalakult, a családmodell megzavarodott, s ettől mindkét fél egy kicsit zavarban van. A nő egyszerre vár a férfitől romantikus magatartást és egyenjogúságot. Nincs baj azzal, hogy a világ bizonyos dolgokban változik, de tudomásul kell venni, amit már Shakespeare is hangsúlyozott a műveiben: a szerelem ősi érzés, ösztön, tehát a természet törvénye ellen felesleges küzdeni.