Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Képről képre
Óriási tudás kell ahhoz, hogy szabad legyél – Lukács Miklós cimbalomművész Modiglianiról
2015-07. szám / Eszéki Erzsébet

A cimbalom magyar népi hangszer – nos, éppen a népzene az, amit Lukács Miklós nem játszik, noha a magyar és a roma folklór hatása jól érzékelhető a saját szerzeményeiben. Sajátos, izgalmas zenei nyelv az övé, amely ötvözi a klasszikus gyökereket a dzsessz sokszínű hagyományával és a kortárs zenével, mindezek hatására bámulatosan komplex, egyedi zenei világgal képes elvarázsolni a hallgatóit. Ehhez a beszélgetéshez Amedeo Modigliani egyik portréját választotta.

Először azt mondtad, hogy keresel egy mozgalmas barokk festményt, ehhez képest itt ez a letisztult, kicsi forma.
L. M.: A monumentális barokk kép és az egyszerű portré világa egyaránt megtalálható bennem. A zenében is vannak nagy ívű alkotások és miniatűrök. Kurtág György Játékok című sorozatában az egyik rész csupán húsz másodperc, de abban is benne kell lennie a teljességnek. Ez engem régóta izgat, emiatt is választottam ezt a festményt. Meg érdekesek Modigliani gyökerei. Olasz zsidó családból származott, Velencében tanulmányozta a reneszánsz művészetet, majd megérintette őt a francia impresszionizmus. De amikor Párizsba költözött, az ottani művészeti élet nem fogadta be. Igaz, tudtommal ő maga sem akart beilleszkedni.

Nagy dilemma ez egy művész számára, hogy ha rátalál valamilyen inspiráló légkörre, mer-e mégis kívülálló maradni, a saját hangján szólni?
L. M.: Bizony, elköltözöl valahová, ahol megérint az, amit ott találsz, aztán mégse mész a többiekkel. Modiglinai 1884-ben született, és nem volt 36 éves, amikor meghalt. Bámulatos, hogy ennyire fiatalon ilyen markáns, egyéni stílust alakított ki magának. Az ovális arc, hosszított nyak és keleties szempár a jellegzetes színvilággal együtt azonnal felismerhetővé teszi a műveit.

Szeretett volna szobrász lenni, de nem volt pénze kőre. Olykor úgy érzem, hogy a festményei olyanok, mint ha a gótika hatására született szobrokat festett volna meg.
L. M.: A képein megvalósította azt, amit szobrászként szeretett volna. Zseni volt, sokaknak túl modern, másoknak nem elég modern. Nem kubista, nem impresszionista, nem illett a skatulyákba. Sokáig olyan szegény volt, hogy rajzokkal fizette ki az éttermi számláit. Kicsapongó, önpusztító életet élt, szenvedélyes kapcsolatokkal. Viharos szerelem kötötte össze őket a feleségével, aki Modigliani halála után egy nappal, 1920. január 25-én kivetette magát az ötödik emeletről, nyolchónapos terhesen.

Érdekes, hogy az érzelmi viharok nincsenek jelen Modigliani képein, talán a nyugalom, a harmónia utáni vágyát is belefestette ezekbe a portrékba?
L. M.: Biztos, hogy ez is része volt az énjének. Az más dolog, hogy erre rá lehet menni, ahogy Modigliani rá is ment. Egyébként nekem ebben a műben van dráma, vagy inkább szomorúság. Sok portréja szinte depressziót sugároz, esetleg érzéketlen, kifejezéstelen. Olyan pillanatot látunk, amelyből bármi lehet, mosoly vagy akár sírás is.

A képválasztáskor azt mondtad, hogy bármelyik nyakláncos portré lehet. Miért fontos a nyaklánc?
L. M.: Itt nincs derű, vidámság, öröm, viszont ott a nyaklánc. Egy ékszer, amely mégiscsak pozitív hozzáállást tükröz, hiszen aki nyakláncot vesz föl, az reménykedik. Akkor is, ha éppen egykedvű vagy szomorú. Formailag bámulatosan egyszerű ez a kép, semmi fölösleges, semmi öncélú dísz nincs rajta, közben mégis komplex, és ez nekem nagyon tetszik. A nő keze szintén kifejező, több Modigliani-képen látunk ilyen vagy összekulcsolt kezet. Van valami zártság az egészben, amiből bármikor lehet nyitottság is.

Ez a billenékenység pedig kíváncsivá tesz?
L. M.: Így van, mert nem egyértelmű a helyzet. Modigliani szerette a nőket, lehet, hogy kereste a tisztaságot másokban és önmagában is. El tudom képzelni, hogy lehetett valamilyen rejtett megfelelési vágya is, miközben sehová se tartozott. Ha azt akarod megvalósítani, ami a bensődből ered, akkor nem tudsz más lenni, mint ami vagy, és akkor ez pörget tovább az utadon. De közben borzasztó érzés úgy élni, hogy nem fogadnak el sem azok, sem ezek. A párkapcsolatod viharos, alkoholista vagy, éhezel. Ez azért nem jó élet. Nehéz annak, aki magányos.
hirdetés

Mást csinálsz, mint ami a hangszeredből vagy a tanulmányaidból következne. Talán olykor te is ma­gá­nyos­nak érzed magad?
L. M.: A klasszikus és a kortárs zenében is jelen vagyok valamennyire a dzsessz mellett. Szerencsére én nem vagyok önsorsrontó, Modiglianit mindenesetre már túléltem. Nyilván jó lenne, ha tartoznék valahová, noha megfelelni, betagozódni nem szeretnék. Öröm, hogy több műfajban és formációban játszom, de gyakran érzem, hogy sokan kívülállónak, fura csodabogárnak tartanak itt is, ott is. Ez van, nem tudok más lenni. Egyébként nem kell ezt túlmisztifikálni, csak vannak az életünkben olyan pontok, amikor meg kell állni, átgondolni azt, hogy hol vagyok most, mit értem el, hogyan tovább.

Ezeket a kérdéseket nem teszed föl rendszeresen?
L. M.: Nem, mert egyszerűen követem a belülről jövő utamat. Ha ezeket a kérdéseket folyamatosan föltenném magamnak, akkor borzasztóan tudatosan építeném a zenei karrieremet. Ez nem így van, viszont rendszeresen érnek olyan hatások, amelyek megállásra késztetnek. Nem az az érdekes, hogy hová szeretnék eljutni, hanem az, hogy mit szeretnék közben létrehozni, kifejezni a zenémmel.

Nincs hagyománya annak, hogy valaki cimbalmon ilyen egyéni, modern, sokszínű zenét játsszon, még azt se mondanám, hogy dzsesszt…
L. M.: Amit én csinálok, az jórészt dzsessz, de azon belül is egyéni út. Cimbalmosként nem tudok elődökre hagyatkozni, rengeteg helyen a világban, ahol föllépek, rácsodálkoznak a hangszerre is: ez meg micsoda? A klasszikus zenében van hagyománya a cimbalomnak, és minden tiszteletem azoké, akik ezt művelték, hiszen másképp én se jutottam volna el idáig. Olykor játszom szimfonikus zenekarokkal, ebből mindig sokat tanulok. A kortárs zene fontos az életemben, Eötvös Péter cimbalomra írott műveit én mutatom be, legutóbb a salzburgi Mozarteumban játszottam új Eötvös-művet egy kölni zenekarral. Ezek fontos feladatok, szerencsém, hogy az élet ebből is ad annyit, amennyi nekem jó.

Modigliani viszont sorra festett hasonló portrékat és aktokat. Mi lehet annak a titka, hogy mégsem érezzük modorosnak, unalmasnak?
L. M.: Ez az egyéniség varázsa. Minden művében benne vannak a stílusjegyei, és érzékelhető az őszin­te­ség, az, hogy minden képe belülről jött. Ebben a portréábrázolásban hitt, az arányokban, a nyakformában, a tekintetekben benne van ő. Sok lehetőség van arra, hogy fölfedezz bizonyos dolgokat más művészeti ágakból, ha ismered azokat a formákat, amiket te is tudsz használni. Nem kell érteni hozzá, de ha nyitott vagyok, és valami megérint, akkor inspirálódhatok belőle.

Ha már inspirálódás, szeretném, ha beszélnénk kicsit az improvizációról, azt mondtad, hogy barokk mű­vek­re remekül lehet improvizálni. Miért?
L. M.: Bach műveiben megvan minden, ami a zenéhez kell. Tiszta, egyszerű forma, mégis komplex, tele van szellemiséggel, szellemességgel, kóddal, rejtéllyel, minden részletre volt energiája, fantáziája. Mindenben benne van a zsenije. Ahogy Bartók műveiben szintén. Mozart szintén eredeti megoldásokat használt, tele van humorral, és úgy bánt a zenei formával, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze, óriási tudás kell ahhoz, hogy szabad legyél. De aki megszerezte a tudást, az bármire improvizálhat, ha van benne erre hajlandóság. Mi, dzsessz-zenészek a saját szerzeményeinket is játsszuk, akár egyszer gyorsan, máskor lassan, mert éppen valami mást akarok kifejezni. Mi már óriási zenei anyagból meríthetünk.

Ebben a Modigliani-képben benne van a kötöttség és a szabadság is?
L. M.: Pontosan ez a kettősség van benne, amiről a zenében beszéltem. Itt megjelenik a fegyelmezett forma, ugyanakkor a szabadság, a bátorság is, az, hogy ő merte a saját útját járni. Még akkor is, ha magányos maradt. De az alig több mint tíz alkotói évében koherens, egyéni életművet hozott létre. Azért is bámulatos, mert minden képén látom, hogy ő ebben hitt, és kitartóan ment előre a maga útján.

Amedeo Modigliani (1884-1920):
Nő vörös nyaklánccal

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor