Interjúrészlet
Az események peremén
2017-03. szám / CS. O.
Benkő Imre fotográfus már a hetvenes évek közepén World Press Photo-elismerésekben részesült, Joseph Pulitzer-emlékdíjas, tavaly év végén magyar képzőművészet kategóriában Prima
Primissima-díjat kapott. A vele készített teljes interjú a napokban megjelent Alkotóművészet 2016 című MANK-kötetben olvasható.
Emlékszik, mikor készült önről legutóbb fotó?
B. I.: Nemrégiben egy fotós csapattal Dél-Kínában jártunk, két hét alatt nagyon sok helyen megfordultunk, és minden „kalandozásunkat” megörökítették, többször lefényképeztek minket. Ott ez egy újkori népszokásnak tűnt, úgyhogy nem szabódtam, de tény, hogy jobban érzem magam a kamera túloldalán.
Hány felvételt készít egy-egy témáról?
B. I.: Az utcai jeleneteknél nincs mód egy-két felvételnél többre, mert elmegy a szituáció. Hogy meddig lehet fényképezni, az attól is függ, hogy mennyire fogadnak el. Ha úgy érzem, jelenlétem feszélyezi az ott lévőket, akkor megköszönöm, és továbbsétálok. A fotográfusnak kicsit pszichológusnak kell lennie. Az arcokon is tükröződik, hogy ez meddig hasznos. Ha nagyon összehaverkodunk, akkor meg könnyen átbillenhet a dolog. Pózolni kezdenek, és így legfeljebb emlékképek születhetnek.
Egy mondás is úgy tartja: minden fényképen mindig van két ember, a fényképész és a néző.
B. I.: Ez a kettőség mutatja meg, hogy mennyire szubjektív a világ, hogy mindenki a saját élményei alapján próbál véleményt alkotni. Mint fotográfus mindig arra gondolok, hogy valójában egy vizuális képletet vázolok fel, amire a néző ráhangolódhat, és beleültetheti a saját élményeit. Azt hiszem, a fotónak ez az egyik feladata, hogy felébressze az élményeket. A jó fotó képes erre. 15 évvel ezelőtt a Szigeten készítettem egy felvételt egy rajongó csapatról, és az egyik fiú éppen a napokban keresett meg. Megtudtam, hogy csak most fedezte fel a képet, és szeretne egy másolatot, hogy emléke legyen a fiatalos lázadásról és a letűnt időkről. Jó érzés találkozni ilyen és hasonló visszajelzésekkel. Az Arcok című fotóesszé kötet a Sziget első 10 évének változó élményeit mutatja be. Idén lesz a 25. jubileumi rendezvény, amelyen folytatom negyedszázados menetelésem, és éppen a napokban kaptam a Mai Manó Háztól és a Capa Központtól felkérést egy különleges kiállításra, amely a fesztivál alatt lesz majd látható.
Legközelebb hol találkozhatunk a munkáival?
B. I.: Április 30-ig tart nyitva a Budapest Fotófesztivál – a Műcsarnokban most először láthatja a közönség a Magnum nemzetközi fotóügynökség kiemelkedő kortárs fotósának, Alex Webbnek A fény szenvedése című anyagát. Ehhez kapcsolódóan tavasszal a Szubjektum nevű tárlaton az én panorámaportré képeim közül is bemutatnak néhányat. | hirdetés
 |
|
Alkotóművészet 2016
A MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. egy évkönyvszerű kiadványban gyűjtötte össze, mi minden történt a házuk táján 2016-ban a kultúra területén. Belátom, önmagában ez így eléggé szárazan hangzik, ám a könyv elképesztően izgalmas merítés a tavalyi év kulturális eseményeiből – aktuális, idei kitekintésekkel –, melyekről 33 interjúban olyan intézményvezetők és alkotóművészek mesélnek, akik így vagy úgy a 2016-os év kultúraformálói voltak. A kötet beszámolói és kötetlen hangú beszélgetései bepillantást engednek többek között a MANK szerteágazó tevékenységének néhány különösen fontos területére: a Cseh Tamás szellemi örökségének megőrzésére létrejött Archívum munkájára, a  Kaszás Attila-díjra, az alkotóművészeti ösztöndíjak világára, az alkotóházak és művésztelepek színes életére, valamint a „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” emlékévre, amelynek a MANK volt a szervezője.
Farkas Ádám szobrászművész a könyvben olvasható interjúban például arról mesél, hogy aki érti a művészetek nyelvét, az sokkal kiegyensúlyozottabb életet tud élni, a művészetben ugyanis „az élet nagy rejtélyei oldódnak meg”. Konok Tamás festőművészről kiderül, hogy eredetileg zenésznek készült, Benkő Imre Pulitzer- és Prima Primissima-díjas fotóművész elmondja, hogyan lehet szürke fényben fotózni, Fazekas István, a 2016-os Magyar Sajtófotó Pályázat nagydíjasa pedig megmutatja, hogyan lehet a mindennapokból felcsipegetni a súlyos témákat. Lackfi János arról beszél, hogy „ha a közönségnek át tudjuk adni azt az életleletgyűjtő szenvedélyt, amely az író sajátja, akkor másra is átragad a lelkesedés”, és Strausz Kálmánt is az izgatja még ma is, hogy amit csinál, abból vajon a közönség megért-e valamit, tetszik-e neki.
Valahogy így készült ez a könyv is: miközben a MANK lelkes kultúrmissziósai magukról mesélnek, a környezetükre is igyekeznek odafigyelni, mások figyelmét a kultúrára irányítani, az alkotóművészetet népszerűsíteni.
MANK kiadás
176 oldal / 3800 Ft
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
