Közérzet
Idő és időtlenség
2026-01. szám / Fáy Miklós
Mindannyian ismerjük az érzést: halmozódnak, halmozódnak. Egyre több könyv vár kikészítve, félretéve, asztal sarkán, a polc elején, olvass el, olvass már végre el. De hát mikor? Idő és idő, erről beszélünk, hogy egyre kevesebb van, miközben egyre több műalkotás követeli tőlünk a tizenöt perceket és félórákat, ülj le, szánd rám az életed egy részét, nem fogod megbánni. Ámbár lehet, hogy a
műalkotásoknak is egyre kevesebb lehetőségük marad követelőzésre. Most épp úgy tűnik, hogy az elektromos könyvtár nem lett mindent elsöprő siker, aki olvas, az a legtöbb esetben igényli a könyv fizikai létét, a súlyát, illatát, a papír zizegését, de a lemezekkel mintha már megváltozott volna a helyzet. Azelőtt így ismertük meg egymást, fölmentünk a másik lakására, és elkezdtük nézegetni a könyvespolcát meg a lemezgyűjteményét. Klasszikus vagy jazz? CD vagy fekete korongok? Nagyszabású és ünnepélyes, színes, fényes borítók vagy kalózlemezek, olcsó borítóval, de annál nagyobb ritkaságértékkel.
Hová lettek a lemezek? Hová lettek a tárgyak, amelyek tévedhetetlen biztonsággal meséltek a tulajdonos műveltségéről, sznobizmusáról, gondolkodásának mélységéről, érdeklődésének nyitottságáról? Ma egy streamer masinában benne van a teljes zeneirodalom, és mégsem kérhetjük el a tulajdonos mobiltelefonját és lejátszási listáját, hogy ellenőrizzük, milyen zeneműveket hallgatott az elmúlt harminc napban.
Ahogy fogynak a lemezek az otthonokban, úgy fogynak a boltokban is. Illetve a boltok maguk fogynak el. Azelőtt a belvárosokban épültek kisebb vagy nagyobb boltok, napokat lehetett eltölteni a válogatással, ma keresni kell az üzleteket, és nemcsak nálunk, szerte a nagyvilágban. Mikor legutóbb Londonban jártam, izgatottan kerestem föl a híres lemezboltot az Oxford Streeten, ahol egy szép nyári hónapot töltöttem el egyetemistaként, mindennap különböző kiadványokról ábrándozva. | hirdetés
 |
|
A bolt megvan, de most gumicukorkát árulnak benne. Így múlik, ha nem is a világ, de a lemezek dicsősége. De hát ez csak a forma. A zene ettől még él, sőt, jobban él, mint valaha, a lemezek jelentőségének csökkenésével nőtt az élő koncertek fontossága, maga a szimfónia így visszatért eredeti állapotához, nem szól folyton, fogmosás és rántottasütés közben, le kell ülni hozzá, türelmesnek lenni, kibírni, tapsolni. Mi értelme föltenni a polcra a tizenötödik Toscát, amikor megy az Operában is, és ott nemcsak eléneklik, de el is játsszák. Lehet, hogy nem úgy, ahogy Pavarotti énekelte, de szerencsés esetben azért elfogadhatóan.
Csak egy dolog nem változott: a művek időéhsége. Kérik, könyörgik, követelik tőlünk a félóránkat, Wagner esetében az öt óránkat, és cserébe csak valami bizonytalan katarzist ígérnek. Ha meghallgatod a 9. szimfóniát, jobb ember leszel. És ha nem? Nem válik minden botfülű ember anyagyilkossá. Haladunk előre, egyre csak előre az életben, és aztán belátjuk, hogy az időnk nem lesz mindenre elegendő. Hiába szeretném ismeretlen barokk szerzők műveit magamban alaposan földolgozni, amikor a leghíresebb komponisták műveit illetően is súlyos hiányosságaim vannak.
Valaha ez a dolog nagyon megijesztett. Itt állok, és semmit nem tudok. Most inkább jókedvem lesz tőle. Soha nem fogyunk ki a remekművekből.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
