Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Közérzet
Mi szép, mi szép…
2015-02. szám / Fáy Miklós

A költők különös emberek. Nincs ebben semmi furcsa, az a dolguk, hogy különösek legyenek, furcsa sorokban, rímekben, sűrű képekben fogalmazzák meg azt, amit mindannyian átélünk, de kimondani nem tudunk. Közben azonban mintha nem is tudnák, mennyire furcsák. Goethe sej­tet­te magáról, hogy klasszikus, hogy szobor lesz majd belőle, mégsem erre volt büszke, hanem
optikai tanulmányaira és megfigyeléseire, amelyek mai szemmel tökéletesen kusza és értéktelen írásokat eredményeztek. Petőfi, amikor azt írta, „mi szép a mi feladatunk”, nem a költők feladatára gondolt, hanem a színészekére, akik apostolok az erkölcs mezején.
Nyilván a színészek tudják, hogy ez mennyire igaz. Amit az ember a színészektől kap, az nem mindig apostoli okítás, de néha talán több. Onnét jut mindez eszembe, hogy valamelyik hétvégén bekapcsoltam a televíziót, és épp az Ikrek című évezredes vígjáték ment. Aki látta, tudja, hogy semmi különös, még abból az időből való, amikor Arnold Schwarzenegger nem festette a haját, nem volt Kalifornia kormányzója, és nem volt gyereke a házvezetőnőjétől. Csak egy valószínűtlen osztrák volt, aki feszülő izmokkal hódította a világot, és éppen találtak a fazonjára és az akcentusára egy megfelelő szerepet, ő volt az aprócska Danny DeVito ikertestvére. Kétpetéjűek, még szerencse.
Hanem a film valahogy mégis vicces volt ezen a délután, és némi gondolkodás után rá is jötten, hogy miért: mert Danny DeVito magyar hangja Harkányi Endre. Akár­mennyire fogja a színészt a szinkron, akár­mennyire is kénytelen alkalmazkodni ahhoz, amit már fölvettek az eredeti film készítésekor, Harkányi Endre valahogy mégis képes volt eredetiséget vinni az alakba, a hangszíne, a tempója, a beszédének ez a kispolgári, mézgagézás íze nagyon szórakoztatóvá tette ezt az eredetileg igazán nem nagyon szó­ra|koz­tató vígjátékot.
hirdetés

Furcsa módon még aznap este láttam Harkányi Endrét, épp a Művészetek Palotájában nézte a közvetítést, még halványan a kísértést is éreztem, hogy a szünetben odamenjek hozzá gratulálni, de hát minek. Régi munkája, még az elmúlt évezredből, és különben is: most ő közönségként van jelen, lehet, hogy nem szereti, ha zaklatják ilyenkor. Meg egyébként is, mire való ez az egész gratulálósdi, az ember csak önmaga fontosságát erősítgeti vele. Nem nagyon kellett megfeszülnöm, hogy lebeszéljem magam.
De az egész mégis valahogy benne marad az emberben, mint amit nem intézett el, nem mondott ki, piszkálja is meg nem is, de azért ott van. És akkor eszembe jutott megint Petőfi. Mi szép, mi szép, mi szép a mi feladatunk. Legyünk büszkék rá, hogy újságot írhatunk.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor