Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Közérzet
Mi vagyunk a mű
2015-03. szám / Fáy Miklós

Először voltam külföldön önerőből, abban az időben, amikor az ember még nem tudhatta, mikor jön el a következő alkalom, mindent haza kellett hozni, amit csak lehetett. Nem elsősorban anyagi javakat, hanem élményt, művészetet. Mást sem csináltam, mint jártam a múzeumokat, töltöttem befelé, amiből majd három évig táplálkozni kell. Képeket, szobrokat, múzeumokat. A Louvre-t, az olyan, másoknak hétköznapi csodákat, mint a méloszi Aphroditét, közismert nevén: a milói Vénuszt.
Csak azért fontos az alaphelyzet, mert az emberben óhatatlanul felszínre tör valami művészetfogyasztói düh, ugyanaz, ami miatt ma gyűlölködve néznek a koncerten a köhögő nézőtársra: ne zavarj, mert átharapom a torkod. Ne zavarj, de hát a múzeum már csak ilyen: zavarják az embert. Egy görbe lábú, kockás sapkás német odaállt Vénusz mellé, hogy na, fényképezzetek le. Aztán még gyorsan még viccesebbre alakította a viccet, nyári satyakját megfordította a fején, hátraigazítva az ellenzőt. Kattanjon az a gép, és ha elkészült a nagyítás, az lesz mellé a vicc, hogy „akin nadrág van, az a Helmuth”.
Idegesítő? Akkor mit szóljunk a mai helyzethez, amikor éppen az a hír, hogy a New York-i Modern Művészetek Múzeumából kitiltották a szelfibotokat? Azt az alkalmatosságot, amivel a kis fény­ké­pe­ző­gé­pe­ket vagy telefonokat lehet szinkronizálni, a bot végére szerelik a készüléket, és az emberek kicsit távolabbról tudják fényképezni önmagukat, valamelyik műtárgy társaságában. Az önfényképet nem tiltják, de legalább ezeket a félméteres-méteres dolgokat ne tessék bevinni, még levernek velük valamit, kibökik egymás szemét, jöhetnek a perek. Annyira elterjedt a szelfizés a múzeumokban, hogy Jeff Koons kiállítását így is reklámozták: Koonsszal jólesik együtt fényképezkedni.
hirdetés

Megőrültünk volna? Az élet sóját, önemésztő művészek munkáit arra használjuk, hogy magunkat mutogassuk? Föltegyük a netre, hogy itt is voltam, meg amott is, pupákok? Vagy van ebben valami különös hitvallás, szépek a szobrok és a képek, de mindegyiknél szebb az ember? Nyilván ez csak illúzió, nem az ember szép a szelfik szerint, hanem én, én, én. A kép készítője. Helmuth a nadrágjában. Miközben ha nem Helmuth, hanem Wolfgang áll oda, akkor fejünket csóválva várjuk, hogy arrébb lépjen, mert még elrontja a képet.
Ilyenkor szokás szemünket az égre emelni, és kijelenteni: ez a civilizáció megérett a pusztulásra. Lehet. De nekem minden ilyen szelfi a művészet melletti kiállást is jelenti. Azt közöljük vele, hogy nagyszerűek vagyunk, fontosak és egyedülállóak, de még nagyszerűbbek és fontosabbak lettünk attól, hogy meg­néz­tünk egy szobrot. És erről már papírunk is van. Illetve papírunk pont nincs, de képernyőnk igen.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor