Először voltam külföldön önerőből, abban az időben, amikor az ember még nem tudhatta, mikor jön el a következő alkalom, mindent haza kellett hozni, amit csak lehetett. Nem elsősorban anyagi javakat, hanem élményt, művészetet. Mást sem csináltam, mint jártam a múzeumokat, töltöttem befelé, amiből majd három évig táplálkozni kell. Képeket, szobrokat, múzeumokat. A Louvre-t, az olyan, másoknak hétköznapi csodákat, mint a méloszi Aphroditét, közismert nevén: a milói Vénuszt. Csak azért fontos az alaphelyzet, mert az emberben óhatatlanul felszínre tör valami művészetfogyasztói düh, ugyanaz, ami miatt ma gyűlölködve néznek a koncerten a köhögő nézőtársra: ne zavarj, mert átharapom a torkod. Ne zavarj, de hát a múzeum már csak ilyen: zavarják az embert. Egy görbe lábú, kockás sapkás német odaállt Vénusz mellé, hogy na, fényképezzetek le. Aztán még gyorsan még viccesebbre alakította a viccet, nyári satyakját megfordította a fején, hátraigazítva az ellenzőt. Kattanjon az a gép, és ha elkészült a nagyítás, az lesz mellé a vicc, hogy „akin nadrág van, az a Helmuth”.
Idegesítő? Akkor mit szóljunk a mai helyzethez, amikor éppen az a hír, hogy a New York-i Modern Művészetek Múzeumából kitiltották a szelfibotokat? Azt az alkalmatosságot, amivel a kis fényképezőgépeket vagy telefonokat lehet szinkronizálni, a bot végére szerelik a készüléket, és az emberek kicsit távolabbról tudják fényképezni önmagukat, valamelyik műtárgy társaságában. Az önfényképet nem tiltják, de legalább ezeket a félméteres-méteres dolgokat ne tessék bevinni, még levernek velük valamit, kibökik egymás szemét, jöhetnek a perek. Annyira elterjedt a szelfizés a múzeumokban, hogy Jeff Koons kiállítását így is reklámozták: Koonsszal jólesik együtt fényképezkedni. |
Megőrültünk volna? Az élet sóját, önemésztő művészek munkáit arra használjuk, hogy magunkat mutogassuk? Föltegyük a netre, hogy itt is voltam, meg amott is, pupákok? Vagy van ebben valami különös hitvallás, szépek a szobrok és a képek, de mindegyiknél szebb az ember? Nyilván ez csak illúzió, nem az ember szép a szelfik szerint, hanem én, én, én. A kép készítője. Helmuth a nadrágjában. Miközben ha nem Helmuth, hanem Wolfgang áll oda, akkor fejünket csóválva várjuk, hogy arrébb lépjen, mert még elrontja a képet.
Ilyenkor szokás szemünket az égre emelni, és kijelenteni: ez a civilizáció megérett a pusztulásra. Lehet. De nekem minden ilyen szelfi a művészet melletti kiállást is jelenti. Azt közöljük vele, hogy nagyszerűek vagyunk, fontosak és egyedülállóak, de még nagyszerűbbek és fontosabbak lettünk attól, hogy megnéztünk egy szobrot. És erről már papírunk is van. Illetve papírunk pont nincs, de képernyőnk igen.
|