RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. november 23., csütörtök
Kelemen, Klementina

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Közérzet
Az éji folyó csillaga
2017-04. szám / Fáy Miklós

Valaha régen Simándy Józsefet kérdezték egy tévéműsorban, hogy miután visszavonult a színpadtól, miért tűnt el az Operaházból is. Nem jár bemutatókra, előadásokra, nem követi az utódokat, az új Bánk bánokat – miért? Simándy érezhetően zavarba jött, és azt mondta, az évek és évadok során annyira telítődött a zenével, hogy nagyobb szüksége lett a csöndre, nyugalomra.
Hümmögtünk, a tévét nézve. Kicsit olyan, mintha a csodálatos étterem nemzetközi hírű főszakácsa a sarokra járna le kiflit ebédelni, mert az évek során annyira telítődött a mártásokkal és szűzpecsenyékkel, hogy nagyobb szüksége van a péksüteményekre és gumicukrokra. Hogyan hihetnénk el, hogy annyira nagyszerű, amivel foglalkoznak ezek a művészek, ha ők maguk a művészettel befogadóként nem foglalkoznak? Ha körülnézek az énekes ismerőseim között: tényleg a legritkább esetben fordul elő, hogy leülnek a lemezjátszó vagy a tévé elé, és nagy figyelemmel kísérnének egy operát. Nem érdekli őket.
Eleinte ez kisebbfajta sokkot jelentett számomra, mintha az volna a tanulság, hogy aki belülről ismeri a művészetet, az köszöni szépen, kívülről nem kér belőle. Jól tudja, hogy amikor mi a könnyeinkkel küszködünk, akkor a művész azon töri a fejét, hogy beszélni kellene a gázosokkal, ki kell rúgni a takarítónőt, le kell vágni a telken a füvet. És nem mondhatjuk egy legyintéssel, hogy áááá, ezek csak énekesek, sejtelmük sincs róla, hogy mit csinálnak. Az irodalmárok sem mind könyvmolyok. Vannak, persze, olvasó írók, mint Márai vagy Esterházy, de mit is mondott Ady Endre? „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.” Jó, tegyük föl vagy fogadjuk el, hogy Ady vadember volt. De József Attila is azt mondja: költő vagyok, mit érdekelne engem a költészet maga? Mi érdekli, ha nem a költészet maga?
Nyilván az élet. Az egyszerű, nyomorúságos vagy boldog élet, amiből nekünk annyi jut, hogy időnként elegünk van belőle, nem akarunk már megint fölkelni, felöltözni, dolgozni, gyereket nevelni, hanem valami magasabb eszmét és célt keresünk. Felnyúlunk a polcra, levesszük a verseket, elolvasunk hármat, és szelíden mosolygunk magunk elé: ma is többé lettünk, ma is emelkedettebb a lelkünk, mint tegnap volt. Akik meg a lelkünket emelik, mintha semmi egyébre nem vágynának, mint nyugalomra, csöndre, egy pohár borra, egy szelíd szóra. Mintha a menny és a föld között volna egy nagy ajtó, és mi annak a két oldalán állunk. Fogjuk, rángatjuk az ajtót mindkét oldalról. A művész ki akar jönni, hogy éljen, élhessen, mint egyszerű halandó, a közönség be szeretne menni, hogy ne érezze magát egyszerű halandónak, hogy valami romantikus, szép és lelki kalandokban lehessen része. Hogy a szerelemben Júliává vagy Rómeóvá váljék, az evésben Falstaffá, a melankóliában Hamletté. Mássá, többé, nagyobbá.
Rázzuk az ajtót, nyitjuk-csukjuk. Az a csoda, hogy mindennek ellenére néha mégis találkozunk.
hirdetés






vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor