Potozky László fiatal szerző, tulajdonképpen egy olyan új generáció hangját képviseli, amelyhez pár évnyi (nem sok) korelőnnyel már hozzászólni se igen lehet. Nehezen megragadható a regényidő is, egy olyan korban játszódik, amit sem a korban előttük járó generációk nem ismernek, és vélhetően a nyomukba érkező, még fiatalabbak sem fognak tudni értelmezni.
A fiatalkori önpusztítás, a (szó szerint) önfeledt carpe diem létezés, vagy inkább a csalóka „sose halunk meg” gyorsan arcunkra fagyó mámora persze minden generáció fiatalságában megvolt és meg is lesz, legfeljebb a módszerek és a hevesség változik.
Potozky hőse két életre is doszt elég élményanyagot gyűjt össze húszon-egynéhány éves korára, az első oldalakon épp a huszonegy éves születésnapját ünnepli meg egy prostituált kvázi megerőszakolásával, és innen még csak lefelé tart az út, meredek spirálban. Értékvesztett, önemésztő és önszabdaló világ ez, kisstílű, de gyomorforgató bűnökkel, gyakori eszméletvesztéssel, örömtelen dorbézolással, pusztító féltékenységgel. Ezek alapján a könyv akár jó is lehetne, de sajnos nem igazán az. És nemcsak azért, mert egyetlen szereplővel sem lehet akár csak egy villanásnyi ideig azonosulni, bárkinek szurkolni, vagy ellendrukkolni, hanem azért, mert még a főhősök mozgatórugói sem beazonosíthatók, nem koherensek. Papírmasé figurák, az erdélyi bohém (?) egyetemisták világának szomorkás díszletei között. Degenerációs regény. |
vissza
vissza a lap tetejére
