Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
„Jól kell tudni álmodni is”
Beszélgetés Kántor Péterrel a Valahol ittről
2017-08. szám / D. Magyari Imre

Valahol itt címmel jelent meg Kántor Péter (1949) József Attila- és Babérkoszorú-díjas költő új verseskötete a Magvető Kiadónál. Ott van benne egy nagy kortárs magyar költő rossz közérzete, aki számára a költészet változatlanul elementáris szükséglet: „Hosszú a nyár, rövid az élet, / most beszélek, most beszélek!”, s ott mindaz, ami ezt a rossz közérzetet ellensúlyozni képes, a képzőművészet például. Érvényes rá, amit Radnóti Sándor az előzőre mondott: „Teljes, szép könyv.”

A cím hiányos mondat, amit nekünk, olvasóknak kell kiegészítenünk, esetleg egy kérdéssel, amire ez a válasz. Te hogyan egészíted ki?
K. P.: Sokáig nem tudtam, mi lesz ennek a kötetnek a címe. A ciklusok már többé-kevésbé összeálltak, de a cím még mindig nem volt meg. Több hónapig tartott a várakozás. Aztán egyszer épp az Elmentem érte című versemmel babráltam, és ahogy olvastam az utolsó sorát: „valahol itt hever a porban", hirtelen villámként csapott belém, hogy ez a Valahol itt, ez lesz a cím, nem is lehet más! Nem annyira konkrét, hogy megnevezze pontosan a helyet, de azért a felől nem hagy kétséget, hogy ez a valahol itt van, itt keresendő. Hogy mi történt, mi történik valahol itt, arról a cím nem mond semmit. Elsősorban a helyre koncentrál, de szándékosan nem ad meg pontos koordinátákat. Van egy másik versem a kötetben, a Harlekin lépeget, ami egy Cézanne-képhez kötődik: „Itt a Földön, vagy ott a Holdban, / Harlekin azt se tudja, hol van. / Fejében felhők, kék egek / kergetik egymást. Lépeget. /…" Harlekin valóban úgy érzi, érezheti olykor, hogy nem is a Földön, hanem a Holdon jár, de mi tudjuk, hogy az a Hold is ez a Föld. Mert itt zajlik minden, amihez közünk van, ami ránk vonatkozik; itt történik, ami történik - velünk és általunk.

A verseidben, ebben a kötetben is, a Föld egy szegleteként ott a közvetlen környék is, ahol élsz, ahol most is vagyunk az Európa kávéházban ülve: ott a Falk Miksa utca, a Visegrádi utca, a Vogue terasza, a Kossuth tér.
K. P.: Emlékszem, milyen varázslatos volt a Dosztojevszkij-regényekben a Nyevszkij proszpektről olvasni, és később is mindig nagy hatással voltak rám utcák, terek, folyók, hegyek nevei. A neveknek van valamiféle bájerejük, én legalábbis úgy érzem. Szívesen nevezek meg én is utcákat, tereket, folyókat, de előfordul olyan is, amikor egy-egy név speciális jelentéstöbblettel is bír. Az egyik versem címe: Miközben baktat át a Kossuth téren. A Kossuth tér nyilván szimbolikus tér is: mégiscsak az ország főtere. Lehet átbaktatni a Hunyadi téren is, de az más baktatás, az egy egészen más vers lenne.

Távolabbi helyek nevei is feltűnnek persze, így a lublini Majdanek, ahol a második világháború idején koncentrációs tábor volt. Fel lehet fogni szerinted valaha is ésszel, ami ezekhez a táborokhoz vezetett, ami ezekben történt?
K. P.: Majdanekben többszázezer zsidót gyilkoltak meg, kemencében, gépfegyverekkel, puszta kézzel. Voltak az áldozatok közt ukrán és orosz hadifoglyok is, lengyel ellenállók is, de a túlnyomó részük zsidó volt - nekik épült a tábor. Hogy fel lehet-e fogni ésszel, ami ide vezetett, és ami aztán itt, és nemcsak itt történt? Ezek tények - nem szabad se letagadni, se elfeledkezni erről soha. Az emberek olyan lények, akik képesek gyilkolni. Akár nagyüzemi módon is. Igen, ez is egy emberi tulajdonság. Nem mindenkire jellemző, de nem is csak egészen kivételes, elfajzott egyedekre. Azért mégis azt hiszem, hogy a gyilkolás gépezetében résztvevők és az azt tömegesen elviselő civilek csak úgy tudták mindezt megmagyarázni a maguk számára, hogy az áldozatokat nem tekintették magukhoz hasonló embereknek. Elfeledkeztek - hagyták magukat elfeledkezni! - a legfontosabb emberi szabályról, arról, hogy minden ember egyenlő.
hirdetés

Az újabb köteteidben meghatározó az emlékezés. Ugyanazt az emléket olykor többször is felidézed, különböző fénytörésben. Mennyire visel meg az idő múlása, az, hogy elmúlik a fiatalság, öregszünk, hogy emberek, akiket szeretünk, eltűnnek mellőlünk?
K. P.: Az emlékezés nem kevésbé fontos, mint a jövőbe nézés. Akinek nincs emlékezete, az csonka, nem teljes ember. Egy gyerek is emlékezik. Egy felnőtt persze másképp - máshonnan nézve. Szerencsére az emberek többsége nem egyik napról a másikra lesz felnőtt - bár néha igen -, és a felnőttkornak is különböző szakaszai vannak. Fokozatosan szembesülünk az idő múlásával. De a búcsú az ifjúságtól, az fáj, kár is tagadni! Van erről egy versem, a címe: Dal az ifjúságról. 2009-ben írtam, benne van a Megtanulni élni című gyűjteményes kötetemben is (a végén!). „Felnőttem már, szaporodik fogamban / az idegen anyag", írta József Attila. Hát én is felnőttem már.

Van benned bizakodás a közeljövőt tekintve?
K. P.: Ha csak azt látjuk, ami van, okkal uralkodik el rajtunk a szomorúság. Igyekszem „csalás nélkül" nézni szét. De akarni is kell! És használni kell a képzeletet is! A világ olyan, amilyen. Ám nem egészen mindegy, hogy milyenek a világra vonatkozó álmaink. Jól kell tudni álmodni is!

Kántor Péter: Valahol itt
Magvető Kiadó, 2017
132 oldal / 2699 Ft

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor