RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2017. szeptember 25., hétfő
Eufrozina, Kende

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
Szeretem, hogy lehet küzdeni
2015-08. szám / Szepesi Krisztina

Wunderlich József Pécsett, szülővárosában kezdte a színészi pályát, ettől az évtől pedig a Víg­szín­ház társulatát erősíti. Szokták mondani, hogy rossz korba születtünk. Na, rá ez nagyon nem igaz. Szeret megdolgozni a sikerért, amire a Vígszínházban lesz alkalma bőven, hiszen nem­so­kára a Jó estét nyár, jó estét szerelem főszerepében mutathatja meg, mit tud.

Először hegedűművésznek készültél, majd mikor kiderült, hogy ezt a tervet el kell dobni, nem a színészet volt az első terv, hanem az énekes tehetségkutató műsorok.
W. J.: Akkoriban nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy Színház- és Filmművészeti Egyetem. Amikor A Társulatban Aradi Imi javasolta, hogy menjek oda felvételezni, visszakérdeztem, hogy az mi. De igazából nem volt konkrét tervem, a tehetségkutatókkal csaptam el azt az időt, amit már nem tudtam a hegedűvel tölteni. Vagyis az éneklés abszolút hobbinak indult és a mai napig úgy érzem, hogy az, igaz, most már pénzt keresek vele. Engem mégis a próza vonz leginkább.

Pedig nem is jártál színházba azelőtt.
W. J.: Először a kollégiumi musicalszínpadon találkoztam zenés színházzal és akkor is a szöveges részek piszkáltak meg jobban. Azt éreztem, abban van valamiféle magasabb minőségű szabadság lehetősége. Hiszen az éneklés hasonló korlátokkal rendelkező műfaj, mint a hegedülés, ahol ott vannak a hangjegyek, hangmagasságok, ritmusok, amiket illik betartani. És én ebből a világból el akartam indulni másfelé, mert az már nem működött tovább úgy, ahogyan kellett volna. A lehetőségek pedig jöttek és én mentem velük. Nagy szerencse, hogy Novák Eszter és Selmeczi György épp zenés-színész osztályt indított, hiszen egy prózai osztályba nagy valószínűséggel sokkal nehezebben vettek volna fel.

Egy 2013-as interjúban, végzős színművészetisként még önmarcangolóan, bizonytalanul és félelemmel telve beszéltél a szakmáról. Változtak ezek az érzések azóta?
W. J.: Inkább az változott, hogy mit akarok kommunikálni magamról. Mai napig marcangolom magam és bizonytalan vagyok, de azon túlléptem egy picivel, hogy mindenáron meg is akarjam fogalmazni. Szakmai körökben persze a mai napig igyekszem jelezni, hogy én még nem tudom, hogy van ez, még csak most kezdem kapizsgálni a dolgokat.

Túl jó néhány komoly zenés és prózai főszerepen azért mégiscsak több lehetsz már, mint akkor voltál, amikor kijöttél a színművészetiről.
W. J.: Az ember nyolcvanéves korára sem lesz több, mint fiatalon, inkább más, hiszen változnak, cserélődnek dolgok. Most például nem arra van szükségem, hogy a bizonytalanságról beszéljek, hiszen egyre inkább látom, hogy mindenhol és mindenkiben az van. Inkább azt keresgélem, mi lehet a biztos pont. Ez pedig az, hogy ezt csinálom a lehető legjobban és a lehető legjobb energiákkal. Így kerültem a Vígszínházhoz is.

Először A padlás Rádiós szerepére hívtak, és utána merült fel a szerződtetés?
W. J.: A padlásról már évek óta szó volt, de úgy voltam vele, ezért az egy szerepért nehezen hagynám ott a Pécsi Nemzeti Színházat, az ottani kollégákat, a hangulatot, a közönséget és a szerepeimet, amik nagyon fontosak voltak nekem. Ráadásul Pécsett születtem, ott nőttem fel, vagyis több szempontból éreztem azt, hogy belső misszió számomra ott lenni. Enikő pedig már a harmadik évem végén megkeresett, hogy jöjjek a Vígszínházba gyakorlatra, de közben kaptam egy nagyon jó ajánlatot Pécsett, hogy játsszam el Edvint A csárdáskirálynőben. Aztán egyre komolyabb és fontosabb szerepek jöttek, és szerettem volna kihozni ezekből mindent, ami a tudásomból telik, és tudtam azt is, hogy nagyon sok tanulnivalóm van még. Most jutottam el oda, hogy érdemes lépni, és nagyon csodálom Enikőt, hogy ilyen kitartó volt velem, hiszen négy évadon keresztül mindig felhívott, hogy épp hol tartok Pécsen, és jönnék-e már. Egyre nagyobb volt a dilemma, de meg kellett már lépni. Év elején ráadásul behívott engem egy castingra is a Jó estét nyár, jó estét szerelemre, hogy Szász János engem is megnézhessen, de akkor egyetlen szabadnapom se volt. Aztán jött az a helyzet, hogy Stohl Buci nem tudta csinálni a szerepet, és felhívott Enikő, ezt pedig megint egy kicsit sorsszerűnek éreztem.
hirdetés

Ez egy teljesen átdolgozott előadás lesz az eredetihez képest.
W. J.: Amikor az eredeti Fejes Endre – Presser Gábor darab született, én még nem éltem, szóval én csak néhány snittet láttam abból, amiben Hegedűs D. Géza játszotta ezt a szerepet. De egyébként nem az a cél talán, hogy különbözzünk attól, inkább hogy frissek legyünk, hogy a fiatalokhoz is több minden jusson el a gondolatokból. Az például biztosan egészen más lesz, hogy nagyon erős a látványvilág, rengeteg vetítéssel, mozgó falakkal, ami nekünk, színészeknek nem könnyű helyzet, hiszen fel kell vennünk a versenyt azzal, ami a hátunk mögött van. Ezt pedig csak jelen idejűséggel lehet, ha a néző elhiszi, hogy ott és akkor velünk tényleg történik valami, és arra kíváncsi, hogy mi lehet a fejünkben. Mert nem szabad hoppon hagyni a nézőt, hanem vezetni kell. Ezt keresgéljük együtt Jánossal.

Ehhez viszont nagyon kell tudnod, hogy milyen ez a srác.
W. J.: Marton László tanár úr fogalmazta meg egy összpróba után: az a legfontosabb, hogy a néző tudjon azonosulni valamivel, ami az egész előadást végigkíséri. Itt talán azzal lehet, hogy ez a fiú nem érzi magát otthon a saját hazájában, mert nincsenek meg a lehetőségei, de ha vannak is, azokban sem lát perspektívát. Ez persze bizonyos szempontból egyfajta szocializáltság, hogy az ember otthon mit lát. És ha egy gyerek azt mondja, hogy nem akar olyan lenni, mint az anyja, apja vagy a bátyja, akkor kezdődik a probléma. Miért menjen egyetemre, ha úgyse lesz utána semmi? És van ebben egyfajta nyavalygás is, mert mondhatnám, hogy először menj el az egyetemre, végezd el, aztán kezdj el keresgélni. Én inkább egy ilyen „csináld magad” ember vagyok, aki túl akar élni, bárhogy is legyen. De persze ez nem mindenkiben van meg. Én viszont elég sokat kaptam ehhez, hiszen anyukámék családjáról mondták régebben, hogy a jég hátán is megélnek. És persze bennem is vannak félelmek, de én azzal, hogy félek a félelmeimtől, nem adok nekik teret, távolságot tartok, és csak a lehetőségeket nézem mindenhol. Folyamatosan aktivitást keresek, hiszen a félelem valamiféle passzivitásból, tehetetlenségből fakad.

Sokakra mondják, hogy nem jó korba születtek, de akkor rád épp az ellenkezője igaz.
W. J.: Pontosan így érzem én is. A nagy visszavágyódó az én életemben Selmeczi tanár úr, aki mindig mondta, hogy ő milyen szívesen született volna 100 évvel ezelőttre, a békebeli időszakba, amikor virágzott a művészet. Én szeretem, hogy lehet küzdeni és folyton menni a dolgok után. Egyedül a pénzügyeket gyűlölöm.

A Vígszínházban időd se lesz félni…
W. J.: Azért is éreztem, hogy ez jó lesz nekem, mert már az elején komoly, valódi feladatok találtak meg, amik mellett tényleg nincs időm agyalni. Talán ezért is lehetett abban a 2013-as interjúban, hogy annyira féltem, mert a diplomaosztó után valamiféle kapunyitási pánikban voltam, teljesen összeomlottam. Hiszen én világ életemben szerettem valamilyen közösségbe tartozni, és amikor vége lett, egyik pillanatról a másikra fel kellett fognom, hogy soha többé nem lesz olyan, hogy bent ülök a mesterségórán az osztállyal. Aztán persze szerencsére ez mégsem lett igaz, hiszen bejárok az egyetemre tanítgatni, főleg zenei témában, Novák Eszter hívására.

A zárkózott fiúból tanár lett?
W. J.: Nagyon szeretem, sokat lehet tanulni a fiataloktól. És furán hangozhat, hogy 26 évesen mondom róluk, hogy fiatalok, de úgy pörög föl a világ, hogy már az én koromban lévők sem tudják követni a mostani gimnazisták életét. Persze a színművészetire már egy válogatott társaság érkezik, mégis sokszor érzem azt, hogy le vagyok maradva, és olyan dolgok vannak a tarsolyukban, amik velem meg se történtek. Szóval meg kell próbálni fiatalnak maradni és erre időben el kell kezdeni odafigyelni. Nem lehet, hogy 10 év korkülönbség szakadékká váljon. Kicsit az egyetemen is úgy érzem, híd tudok lenni a hallgatók és az idősebb tanárok között. Azért is fontos a megértés, mert így jöhetünk rá, mivel lehet elkapni őket, hogy érdeklődjenek az iránt, amit csinálunk.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor