Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 28., csütörtök
Gedeon, Johanna

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
„Nagyon jó ezt a történetet játszani”
2016-11. szám / Kovács Emőke

A székesfehérvári Vörösmarty Színház az ország egyik legsokoldalúbb teátruma, erős társulattal, kiváló rendezőkkel és színes palettájú repertoárral rendelkezik. Szikora János igazgató idén
ősszel az ötödik évadát kezdte a színházban – a sikerről, összegzésekről és a legfrissebb rendezéseiről beszélgettünk vele.

Év vége közeleg. Szokott-e alkalmanként számvetést tartani?
Sz. J.: Szoktam, sőt az utóbbi időben a számvetés és az összegzés kényszere már szinte napi rutinná vált. Gyakran azon kapom magamat, hogy a reggeli óráim egy aktuális mátrix megtervezésével telnek, így végtelenül bosszús tudok lenni egy elvesztegetett nap miatt, amit hiábavaló várakozások, üres fecsegések vesznek el tőlem, vagyis azok a kis alattomos hétköznapi szörnyek, amelyek arra vannak beállítva, hogy felzabálják az időnket.

Lezárós típus? Ha valaminek pontot tesz a végére, akkor azt később sosem szokta átjavítani mondjuk vesszőre vagy kérdőjelre?
Sz. J.: Ha valamit lezárok, azt azért teszem, mert mérlegre akarom helyezni, hogy ami mögöttem van, hová kerüljön. Nekem érdekes mó­don mindig a karácsony tája az év összegzésének az ideje. Akkor fordul az év, ami utána következik, az a néhány nap és a szilveszter a maga durrogtatós vurstlijával, ma már inkább menekülésre és elbújásra késztet, mintsem arra, hogy belevessem magam.

Egy régebbi interjújában említette, hogy sosem fogy ki az ötletekből. A szakmáját tekintve ez mivel jár?
Sz. J.: Hál’ Istennek olyan színházban, olyan emberek között dolgozom, akiknek a jelenléte és sze­mé­lyi­sé­ge végtelenül inspiráló számomra. Itt nemcsak a színészekre gondolok, hanem a többi színes, izgalmas egyéniségű és pozitív energiát kisugárzó munkatársamra is. Ahogy nézem a színészeket a színpadon, a játékuk meggyújtja a képzeletemet, darabok, szerepek jutnak eszembe róluk. Számomra ez egy végtelenül hasznos tér, egy pillanatig nem érzem azt, hogy unatkoznék.

Mind a szakma, mind a közönség részéről pozitív visszajelzéseket kap a színház. Sikerként éli meg? Egyáltalán, mit jelent Önnek a siker?
Sz. J.: Sikeres és népszerű színház vagyunk. Tudom, ez szerénytelenül hangzik, de azt is tudom, hogy a sikert és népszerűséget sokkal könnyebb megszerezni, mint megtartani. Mit jelent a siker? Hogy egy pillanatig se aludj nyugodtan miatta. Azért azt nem kerülhetem meg, hogy ez a társulat messze nem kapja meg azt a szakmai elismerést, amit megérdemelne. Mondjuk elég vicces, hogy a 7óra7 internetes portál szerint az elmúlt évad legjobb 40 előadásába egy produkciónk se fért bele, de hogy a Vidéki Színházak Fesztiválja 4 év óta egyetlen produkciónkat se vette észre, az azért már ciki. Mármint annak, aki válogat. Mindegy, hagyjuk. Szerencsére ebben a társulatban van annyi erkölcsi tartás és tehetség, hogy ezek a dolgoknem veszik el sem a kedvünket, sem a hitünket.

Miben látja a társulat erejét?
Sz. J.: Leginkább abban, hogyaz itt dolgozó színészek szeretnek egymással együttjátszani. Ez tartja őket össze.

Négy ilyen erős egyéniségű rendező (Ön, Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba) hogy fér meg egy­más mellett?
Sz.J.: Ezen én is el szoktam gondolkodni (nevet). Talán úgy, hogy nem vagyunk irigyek és féltékenyek egymásra, és őszintén érdekel minket a másik munkája. Van egy íratlan szabály köztünk, miszerint a színház műsortervére egyikünk sem úgy gondol, mint egy kívánsághangversenyre. A repertoár nem a rendezői vágyálmok beteljesülésének szolgálatában születik, hanem sok egyéb szempontot figyelembe véve. Persze azért minden évadban születnek olyan előadások, amelyek a rendező kívánságlistájáról kerülnek be. Ennek a kettőnek az egyensúlya határozza meg a színház műsorpolitikáját.

Rendezőként két lábbal áll a földön és előre centire pontosan mindent kiszámol, vagy helyet ad a véletleneknek is?
Sz. J.: Inkább az utóbbi vagyok, noha nem szeretek készületlenül elkezdeni egy darabot. Elég pontosan tudom nemcsak azt, hogy mit akarok, hanem látom is magam előtt, szinte filmforgatókönyvszerűen, hogy mi történik majd a színpadon; ugyanakkor az első pillanatban hajlamos vagyok ezt felrúgni és sutba dobni, ha a próbán születik egy izgalmasabb ötlet. Ebből egy pillanatig nem csinálok hiúsági kérdést. Ha meg­hal­lok, észreveszek a próbán egy jó ötletet, teljesen mindegy, kitől származik, akkor azonnal gátlástalanul ellopom, és beépítem az előadásba – és erről persze mélységesen hallgatok (nevet).
hirdetés


Az utóbbi időben volt rá példa, hogy újragondolta az eredeti elképzelését?
Sz.J.: Igen, nemrég a Három nővért kezdtem el próbálni az általam tervezett és elképzelt térben, és néhány rendelkezőpróba után érzékeltem, hogy valami nem stimmel. Nagyon hálás voltam Matuz János ba­rá­tom­nak, aki figyelmeztetett, hogy szerinte túlságosan beszűkítem a teret. Hirtelen rájöttem, hogy tényleg, milyen hülyeség ragaszkodni egy olyan alaprajzhoz, amibe belefojtom a színészi játékot – ezért sürgősen módosítottam a látványtervemet.

Sűrűn kezdődött az idei évad. Hogyan készült erre a két teljesen más műfajú darabra?
Sz. J.: Az 56 csepp vér című rockmusicalt a tíz évvel ezelőtti sportarénai ősbemutató óta készülök meg­ren­dez­ni, idén, az ’56-os forradalom hatvanadik évfordulóján ez meg is valósult. A Három nővér színpadra állítása két éve érlelődik bennem, egészen pontosan azóta, hogy a Kaposvári Egyetem színészosztályát felvételiztettük. Tulajdonképpen akkor támadt bennem az ötlet, hogy a színház művészeivel együtt, megkettőzött szereposztásban készítsek egy Három nővért. Emiatt volt, hogy az 56 csepp vér bemutatót követően egy héttel már elkezdtem próbálni a Három nővért, hiszen két éve tudom, mit akarok csinálni.

Mi lesz az előadás különlegessége?
Sz. J.: Ebben az előadásban a három nővér tulajdonképpen hat alakban jelenik meg. Hat arc, hat portré ugyanarról a három lányról: a nagyon fiatalról és arról az alakról, amivé az idő e szárnyaló lelkű, érzékeny lényeket torzította. Hol mutatkozik meg egy fiatalban a majdani öreg? Hogy bukkan elő az öregekből egy lobbanásnyi időre a fiatal, hogy aztán örökre kivonuljon az életükből, mint a katonazenekar, amely a távozó reményekkel együtt enyészik.

Jó Csehovval időt tölteni?
Sz. J.: Végtelenül inspiráló a bölcs mondatait olvasni. Nagyon jó látni, hogy a darab, az elképzelt szí­né­szek­kel a megálmodott színpadi térbe helyezve, mennyire finoman működik. Külön öröm figyelni azt is, hogy a szöveg, amikor működésbe hozzuk, micsoda erővel hat.

Mi adja a Három nővér időtlenségét?
Sz. J.: Az, hogy az életről szól, és az életről soha nem ununk meg gondolkodni, tépelődni és filozofálni. Az élet mint lehetőség vagy mint csapda és ennek az elmúlása kimeríthetetlen téma. Akit az elmúlás böl­cses­sé­ge foglalkoztat – például én ilyen vagyok –, az szinte úgy olvassa, mint egy színházi bibliát az életről.

Az összegzés kérdésével indítottuk a beszélgetést. Milyen érzésekkel néz a holnapba, reménykedve?
Sz. J.: Határozottan igen. Mindig is pozitív alkat voltam. Nem állítom azt, hogy az életemnek ne lettek volna kilátástalannak tűnő mélypontjai. A mindennapjaimat azonban mégis az a boldog tudat ragyogja be, hogy létezik a gondviselés, aminek érzem az áldását és óvását. Olyan, mintha valaki bízna bennem. Emiatt végtelen harmónia és kiegyensúlyozottság él a szívemben.

Jelenleg mi az, ami a legnagyobb örömmel tölti el?
Sz. J.: A legnagyobb örömet azok a pillanatok adják, amikor megállok a napi verkliben és rátekinthetek arra az életre, amit élek. Ilyenkor, ha csak egy egészen röpke pillanatig, de tulajdonképpen elégedett vagyok. Nagyon szép életem van, nagyon jó ezt a történetet játszani, és a szereplőire rápillantva vagyok a legboldogabb.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor