PM Online

Örök kérdésük a rendezőkről szóló önéletrajzi filmeknek, hogy a rendezőt vagy a filmjeiket akarják-e megidézni. Előbbi esetben gyakran fullad unalomba a dolog (lásd Hitchcock), utóbbi esetben pedig mindig van egy kis bicsaklás – a rendező élete nem feltétlenül értelmezhető ilyen keretben.

Abel Ferrara a 20. század egyik leginkább provokációra hajló olasz rendezőjét idézi meg ugyancsak kettős módon: élete utolsó napját mondja el, amelybe beszüremkedik az író-teoretikus-rendező alkotótevékenysége is. Márpedig ez az utolsó nap az idővel, úgy tűnik, egyre kaotikusabbá válik. Pasolinit, sokáig úgy volt tudható, egy meleg prostituált ölte meg, mert összevitatkoztak valamin, ami a gyilkosság bestialitásának fényében nem tűnt hitelesnek. Ferrara sem fogadja el ezt a verziót, de előtte még van tizenvalahány óra.
A Willem Dafoe által alakított Pasolini főbb tételeit (pl. nem vagyok moralista) ugyanúgy felmondja a film, mint ahogy kísérletet tesz az utolsó, immáron el nem készült forgatókönyve egyes jeleneteinek ábrázolására. Nem egyértelműen dicshimnuszról van szó, hisz egy rövid interjú erejéig látjuk Pasolini világának korlátait is. Ami a forgatókönyv utólagos megvalósítását illeti: az új messiás eljövetelének profán megjelenítése többek közt a semmibe vezető égi lépcsőkkel inkább kínos, mint sikerült próbálkozás. A 70-es évek kultúrpesszimista világa, amikor 60-as évek „megváltoztathatjuk a világot” elképzelése keserű ideológiai (vagy konkrét) háborúkká vált – ahogy Pasolini mondta: mind veszélyben vagyunk –, és ez a világ ma már inkább kiábrándító, mint vonzó. Hogy Ferrara mit gondol erről, nem egyértelmű, az mondjuk kár, hogy mintha meg se próbálna utánajárni.

Pasolini (16)
Francia-olasz feliratos film