Interjú
A Játékszín lett a fő munkahelyem
2015-04. szám / Bóta Gábor
Gálvölgyi János olyan férfit alakít a Vidám kísértet előadásában, akinek két felesége is van, mert a halott feleség is megjelenik a deszkákon. A premiert a Játékszínben tartják, május 6-án.
A pályád elejétől szerepelsz a Játékszínben, amit egykor még Kamara Varietének hívtak.
G. J.: 1968-tól léptem ott föl, akkoriban napi két előadás ment, és szombat-vasárnap három, így ott megcsináltam vagy 600 előadást.
Ezek nem összefüggő műsorok voltak, hanem inkább revük, te pedig paródiákkal léptél fel.
G. J.: Igen, paródiákkal és magánszámokkal. Aztán, amikor megnyílt a Játékszín, Karinthy Márton rendezte Karinthy Ferenc Gőz című darabját és Albee Állatkerti történetét, én ebben is benne voltam. Azt a mai napig nem tudom, hogy miért szüntették meg a Kamara Varietét. Én ott kezdtem, temérdek mindent tanultam az artistáktól. És ott találkoztam először Rátonyi Róberttel, nem gondoltam, hogy ez életre szóló élményem lesz. Nagyon sokat köszönhetek neki.
Miket tanultál a Kamara Varietében?
G. J.: Rengeteg mindent. Például a magánszámom után, aminek nagyon nagy sikere volt, gyorsan meghajoltam, és kiszaladtam a színpadról. Rátonyi, aki a színfalak mögött, oldalt állt, mondta, hogy „te nem tudsz meghajolni”. Ő tanított meg erre, és arra is, hogyan kell kivárni vagy forszírozni a tapsot. Amikor a közönség már rég nem akar tapsolni, akkor én el tudom intézni, hogy még mindig tapsoljon. Ezek olyan színházi trükkök, amiket a színművészeti egyetemen nem tanítanak. Minden szakmának megvannak a mesterfogásai. A Kamara Varietében tanultam meg azt is, hogyan kell a színpadra úgy bejönni, hogy az ember valóban bent legyen. Amikor bekerültem a főiskolára, be kellett jönnöm egy kis színpadra, és nagyon letoltak. De akkor már felléptem az Erkel Színházban, a Népstadionban is. Kazimir Károly mondta nekem, hogy „ez nem a Kamara Varieté”. Ezt én nagyon sokáig megkaptam. És akkor Kálmán György, aki engem nagyon szeretett, én pedig rajongva néztem őt, azt mondta 1968-ban, a Rátkai Klubban, hogy „te olyan okos gyerek vagy, csinálj úgy, mintha mindent elfelejtettél volna, de ne felejts el semmit, és, ha vége lesz ennek a hülye főiskolának, akkor vegyél elő mindent”. A Kamara Varieté egy más műfaj volt. Gyakran azok jöttek be, akik arra vártak, hogy a Nyugati pályaudvarról elinduljon a vonatuk. És ha éppen indult, kimentek a nézőtérről a műsor vége előtt. Ilyen körülmények között kellett megtanulni lekötni a figyelmet. Szokták rólam mondani, hogy jó rögtönző képességem van, ez a Kamara Varietében alakult ki. Reagálni kellett például arra, hogy a produkció közben feláll egy sornyi néző, és a bőröndjével együtt kimegy, vagy éppen jön egy sornyi néző bőrönddel, és leül. Tehát ott azért nagyon meg lehetett tanulni a szakmát.
Valaha a Madách Színház évadtervébe azt írták be, hogy „egy darab Gálvölgyivel”. Az, hogy neked mindenképpen szánnak egy fontos szerepet, áttevődött a Játékszínbe.
G. J.: Igen, a Madách Színházból kikoptak a prózai darabok. A Játékszín lett a fő munkahelyem.
Ez nem zavar téged, aki már fiatal korodban a Madách Színházról álmodtál?
G. J.: A Játékszínnek én nagyon örülök. Ott már régebben is olyan emberek jöttek össze, akiknek muszáj volt összejönniük. Szeretet és jó légkör volt korábban is, és most is. Nagyon jó bemenni oda, olyan kollégákkal találkozni, akiket szeretsz. Hogy a Madách Színházból kimentek a darabjaim, az nekem igenis fáj. Nem tudok, nem is óhajtok a musicalekkel konkurálni. Hát ez van. | hirdetés
 |
|
De a Fekete Péter szereposztási listáján látható volt a neved. Miért nem vagy benne a produkcióban?
G. J.: Augusztus vége óta próbáltam a Játékszínben, folyamatosan játszom. A Fekete Péter próbái után rögtön kezdődtek volna a Vidám kísértet próbái. Ezt így nem akartam. 25 előadásom van ebben a hónapban.
Köztük olyanok, amik már több százszor mentek.
G. J.: Hogyne, például a Jutalomjáték, ami igen nagy siker. De szerencsére mindegyik produkció az. És miután a Madách Színházban például az ABBA-musicalnek helyet kell adni, a RaM Colosseumban vannak olyan ragyogó hétvégéink, hogy pénteken egy, szombat-vasárnap két-két Ne most drágám! előadást játszunk. Ott játszik a Madách Színház prózát. Valamelyik este ment a tévében Gábor Miklóssal a Madách Színház egykori Hamlet előadása. Abban színészek voltak a színpadon, és a nézők például megtapsoltak egy monológot. Nem arra vágyódtam, hogy a RaM-ban fogok játszani, de hát az ember ott játszik, ahol hagyják.
Most a Játékszín a színházi otthonod?
G. J.: Igen, igen. Abszolút.
Kimondottan hálás szereped van a Vidám kísértetben, ami legendás előadás volt valaha a Pesti Színházban.
G. J.: Noel Coward igen szellemes, élvezetes író. A jósnő szerepét mintha Pásztor Erzsinek írta volna, nagy papedli ez neki. Nekem pedig, szerepem szerint, a hét éve meghalt feleségem Hernádi Judit, a mostani feleségem pedig Liptai Claudia. A darabban Hernádit csak én látom, beszélgetek is vele, de nem csak vele. Ki kell centizni, hogy ő mikor van a látószögemben, mikor nincs. Aztán van egy nagy csavar a második felvonásban. A férfinek az agyára megy a két nő, és választ egy kiutat, hogy megszabaduljon a nőuralomtól.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
