Interjú
Hirtelen haragú srác vagyok
2015-12. szám / Bóta Gábor
Orosz Ákos gonosz, aljas figurát játszik a Pesti Színház legutóbbi, Haramiák című produkciójában. Örül, hogy színpadon ki tudja élni személyisége sötét oldalát.
Hét évig kitartottál a Maladype Színház mellett. Nyilván nagy dilemma volt, hogy maradj, vagy elszerződj.
O. Á.: Nem volt igazán nagy dilemma, mert úgy éreztem, eljött az idő, hogy váltanom kell. Ennek sok összetevője volt. Nyilván ennek a hét évnek van egy mágikus ereje is. De egyszer csak megérett bennem ez a döntés. Valahogy megfogalmazódott ez az igény bennem, és ezt a társulat előtt nyilvánosságra is hoztam. Ez körülbelül egy éve volt.
Mik vezettek ehhez a döntésedhez?
O. Á.: Ehhez több komponens vezetett, ebbe nem szeretnék részletekig belemenni, de az az igazság, hogy nem éreztem már ott igazán jól magam. Azt hiszem, ennyi elég ahhoz, hogy az ember továbblépjen. Emellett töretlen szeretettel fordulok a kollégáim felé és minden jót szeretnék a Maladypének.
Az nincs benne a döntésedben, hogy a Maladype egy pici színház, tehát egy este látott hatvan-hetven ember, és szerencsés esetben a színészettel jár bizonyos ismertség, amit a közönség is elvár, és akár lesajnálja azt a színészt, akiről nem tudni, ki is ő.
O. Á.: Korábban is lettek volna lehetőségeim nagyobb színházakban, tudtam volna mást csinálni a Maladypén kívül is. Negyedéves koromban elég sokfelé voltam vendégként, és valószínűsítem, hogy valahol meg tudtam volna vetni a lábamat. Emellett minden évben dolgoztam valamit az anyaszínházamon kívül is. De az az igazság, hogy engem nem az érdekelt, hogy minél többen lássanak, hanem hogy minél jobb minőségű anyagokkal tudjak foglalkozni, és minél többet lehessek színpadon olyan kollégákkal, akikkel igazi csapatot alkotunk. Úgy éreztem, a Maladypében erre lehetőségem van. Egyébként az ismertség bizonyos szempontból tényleg fontos. Mert szerintem a mi szakmánkban az embernek nem nagyon van más garanciája arra, hogy mindig legyen munkája, mint hogy a nézők szeretik, ismerik. És még ez sem jelent teljes garanciát. Sajnálatos módon néha láthatjuk korábban igen magasan lévő kollégáinkat, hogy éppen munka nélkül tengődnek. Ez borzasztó rossz dolog. Azt gondolom, hogy a Maladypének volt egy közönsége, ami talán nem is annyira szűk réteg, mint első ránézésre tűnik. Ők nagyon szerettek minket és mi is őket, és most, hogy átmentem a Vígszínházba, a nagy nézőtéren olykor kiszúrok olyan arcokat, akik korábban a Maladypébe jártak. Szerencsére részem volt olyan szakmai elismerésekben, amik igen fontosak, mert megerősítettek abban, hogy jó úton járok, és nem a széles körű ismertséget, hanem az elmélyülést kell előtérbe helyeznem. Ilyen a Soós Imre-díj, a Junior Prima-díj és a Színikritikusok Díja. Egyelőre arra vágytam, hogy a szakmában minél többen ismerjenek, jó hírem legyen, és ezt a munkámmal szerettem volna elérni.
| hirdetés
 |
|
Milyen volt, amikor egyszer csak több mint ezer néző előtt ott álltál a Víg színpadán? Biztosan hangosabban kell megszólalni, nagyobbaknak kell lenniük a gesztusoknak.
O. Á.: Nagyon furcsa volt. Két évvel ezelőtt álltam először a Víg színpadán, amikor Mészáros Máté szemműtétje miatt be kellett ugrani helyette bizonyos előadásokba. Akkor felhívtak, hogy ugorjak be a Makrancos Kata Tranio szerepébe. A lakásszínházból hirtelen a nagyszínpad mély vizébe lettem dobva. A beugrás alapból nehéz dolog, de még ennyire mások voltak a körülmények is. Ez erős „sokkhatás” volt számomra. Konkrétan: eltévedtem két járás között a takarásban. Ma már otthonosabban mozgok az épületben, azt hiszem, kezdem érezni a színpadot is. Legtöbbször az Össztáncban lépek színpadra, ahhoz már teljesen hozzászoktam, de abban nem kell beszélni, hiszen mozgás-előadás. A Makrancos Katát ettől az évadtól én játszom tovább. Beugrottam a Koldusoperába, A Mester és Margaritába, de ezeket a szerepeket átvettem. Azt hiszem, hogy akkor tudok majd igazán otthonosan mozogni a Víg színpadán, ha egyszer ott egy nagy komoly szerepet én próbálhatok majd elejétől a végéig.
Nemcsak a színpad nagy, hanem a társulat is. A kortársaid közül többen, akik odaszerződtek, azért jöttek el, mert úgy érezték, nem személyre szabottak a feladatok, nincs elég igény az ő agyukra, kreativitásukra.
O. Á.: Nekem a Vígszínház most egy jó élmény. Azt érzem, hogy nagyon más regiszterekben szólalok meg, mint a Maladypében, nem energiáját és minőségét tekintve, hanem pusztán a tér miatt, és amiatt, hogy mondjuk húszan vagyunk egyszerre a színpadon, és nem ketten-hárman. Ez nekem egyelőre jó. Az, hogy a Pesti Színházban most próbálhatom Schiller Haramiákjában Franz Moor szerepét, ami az egyik főszerep, és szinte III. richárdi mélységekbe taszítja a gonoszságot, nekem ajándék. És egyáltalán nem érzem úgy, hogy ne lenne a kreativitásom használva. Az előadást Kovács D. Dániel rendezi, aki progresszív fiatal alkotó, és sok fiatal kolléga van még az előadásban. De Papp Zoltán, Rajhona Ádám, és Seress Zoltán is részt vesz benne, akiktől viszont valami olyasmit lehet tanulni, amit a nagy öregektől, Törőcsik Maritól és Király Leventétől tanulhattam. Ők tudnak valamit, amit mi még nem. A kollégáim, úgy érzem, kezdenek befogadni, de nyilván még időbe telik, amire végleg otthonosan érezhetem magam a Vígben.
Látszólag halk szavú fiú vagy, és Übü királytól Lorenzaccióig temérdek gonosz figurát játszottál, ahogy most a Haramiákban szintén ilyet alakítasz. Hol van benned ennyi düh meg aljasság?
O. Á.: Hirtelen haragú srác vagyok, viszonylag ritkán idegesedem föl, de akkor váratlanul és gyorsan. Azt hiszem, hogy ezeknek a szerepeknek a kiszámíthatatlanság a sajátjuk, tehát itt van egy párhuzam. De nem gondolom magam aljasnak. Viszont azok a gonosz figurák, amiket játszottam, és most ilyen a Haramiák-beli is vagy Makbett, igencsak előtérbe helyezik az érzelmekkel szemben az elmét, a racionális gondolkodást. Előtérbe helyezik a természet törvényeit, azt, hogy az erősebb kutya kerekedik felül. Az agyamnak valamelyik része tökéletesen egyet tud érteni ezzel a gondolkodásmóddal. Én nem így élek a hétköznapokban és helytelennek tartom, de át tudom folyatni magamon ezt a gondolatmenetet, és szerencsére van lehetőségem arra, hogy a színpadon éljem ki a személyiségem sötét oldalát, és ne a való életben.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
