Interjú
„Nem volt B-terv”
2017-04. szám / J. Á.
Kókai Tündében van kurázsi. Érettségikor egyetlen helyet, a színművészetit jelölte meg. Harmadéves hallgatóként kóstolt bele az Örkény Színház atmoszférájába, s egy éve erősíti a társulatot.
Fiatal kora ellenére számos szerepet, köztük Opheliát, Ludmillát, Miss Forsythe-ot játszotta már, Benjámint alakítja a József és testvéreiben, április 28-ától pedig Ödön von Horváth húsbavágóan aktuális kérdéseket feszegető, Gáspár Ildikó rendezte Hit, szeretet, remény című drámájának adaptációjában játszik főszerepet.
Régóta céltudatosan haladsz a színház felé: drámatagozatos gimnáziumokba jelentkeztél, érettségikor kizárólag a Színház- és Filmművészeti Egyetemet jelölted meg. Gyerekként előszeretettel szavaltál, vagy utánoztál karaktereket családi és baráti körben?
K. T.: A versekkel igazán csak az egyetemi felvételim idején kezdtem ismerkedni. Sülysápon jártam általános iskolába, szerettem játszani, történeteken gondolkodni, azokat valamilyen formában előadni, kamerával ügyködni. Óriási szerencsém volt a szüleimmel, mert abszolút szabad utat engedtek a vágyaimnak és éreztették, hogy bíznak bennem, az elhivatottságomban. Hogy csak egy helyet jelölök meg a továbbtanuláskor, ma már nem biztos, hogy meg merném csinálni. Tipikus kamaszhúzás volt, de fogalmam sem volt arról, mi mást választhatnék.
Mindent egy lapra feltenni nagy bátorságra vall.
K. T.: Meglehet, bár így utólag visszagondolva talán épp ez a nagy kockázat tudott olyan állapotot teremteni, ami aztán hozzásegített a sikerhez. A halálfélelem általában pozitív hatást gyakorol rám.
Bagossy László, Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályába jártál. Milyen emlékeket őrzöl erről az időszakról?
K. T.: Mindhárom osztályfőnök igyekezett felnőttként kezelni minket. Nem mondom, hogy egyszerű dolguk volt. Gyakorlatilag semmit nem tudtam a szakmáról, ösztönösen csináltam jó dolgokat, de azokat sokszor megismételni nem tudtam. Azt hiszem, az én esetemben ritkán lőttek mellé a tanárok a munkám megítélését illetően; pontosan tudták, mikor vagyok felkészült és mikor nem. Bagossynál mindig azt éreztem, hogy nem valamiféle pedagógia mentén halad – csak a teljesítményt tartotta szem előtt, és azt figyelte, hogy érvényes-e az a dolog a színpadon, amit éppen csinálunk. Réka elmondása szerint túlzottan kímélt engem, Rába egy-egy humorral fűszerezett mondatban fejezte ki, ha éppen tökéletesen alkalmatlannak tartott.
| hirdetés
 |
|
Ezek szerint nem riadsz vissza a negatív kritikától?
K. T.: Azokat a negatív kritikákat, melyek nem a tanáraimtól érkeztek, korábban hajlamos voltam túlzottan a szívemre venni, de alapvetően nem vagyok egy sértődős típus. Ma már azt is számításba veszem, ki és miért kritizál. Ha azt érzem, az adott megjegyzés nem rólam, hanem a másik ember fájdalmáról szól, azzal nem tudok mit kezdeni, de az építő jellegű, jó szándékkal megfogalmazott szakmai kritikából szívesen építkezem.
Aztán harmadévben jött az Örkény, ahol a gyakorlatodat töltötted, most pedig már a társulat tagja vagy.
K. T.: Ez hatalmas öröm és szerencse, olyan lehetőség, amit meg kell becsülni. Ugyanakkor a hirtelen nagy felelősségtől sokkos állapotba kerültem. A Hamlet Opheliájával bedobtak a mély vízbe. Nagyon jólesik a bizalom, amit a társulattól kapok, hogy bátorítanak, hogy megosztják velem a munkámmal kapcsolatos észrevételeiket, hogy tanácsokkal látnak el. Most kezdek igazán felszabadulni és beleszokni a társulati létbe. Izgulós típus vagyok, még ha ez nem is annyira látszik rajtam – az idősebb kollégák azzal „biztatnak”, hogy ne aggódjak, a drukk idővel csak erősödni fog.
A Bernhardi-ügy Ludmillájától a Hamlet Ophéliáján át a Tartuffe Mariane-jáig számos szerepben bizonyítottál már, újabban a József és testvéreiben láthatunk, melyben négy karakter bőrébe is belebújsz.
K. T.: Sokrétű, szerteágazó, monumentális műről van szó, nem is volt egy egyszerű próbafolyamat. Most már jobban részt tudok venni a munkában olyan esetben is, ha kisebb a szerep, és nincs rajtam akkorra felelősség. A csúcsjelenetben, ahol József leleplezi magát, a legkisebb testvérét, Benjámint alakítom – igazi kihívás.
Április végén Elizabethként debütálsz Ödön von Horváth 1932-ben írt Hit, szeretet, remény című drámájának adaptációjában. Milyen aktualitásokat érzel ebben a műben?
K. T.: Horváth a kis paragrafusok darabjának nevezi – egy apró bűn, egy jelentéktelennek tűnő botlás vagy egy egyszerű szabálysértés is elindíthat egy olyan lavinát, amely katasztrófába torkolhat. Nem kell elvetemültnek vagy gyilkosnak lenni ahhoz, hogy a társadalom által kiszabott büntetés az életet ellehetetlenítse. Elizabeth minden hibájáért csúnyán megfizet. Nem tipikus főhős, nem különleges vagy rendkívüli. Olyan, aki bármelyikünk lehetne. A gazdasági válság közepette igyekszik önállóan megalapozni egzisztenciális biztonságát. Szép reményeket táplál, optimista és kitartó, de manapság sem olyan világot élünk, ahol biztos háttér és támogatás nélkül könnyen lehetne boldogulni, vagy elkerülni, hogy törvénybe ütköző dolgot kövessünk el. A darab megtörtént esetet dolgoz fel; azzal nyit, hogy a lány megpróbálja eladni a saját holttestét. A dráma apokaliptikus atmoszférát teremt, melyben a háború még nem tört ki, de a rossz előérzet ott van a levegőben. Időtlen, és sajnos nagyon aktuális.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
